Folkrádió

Dűvő Zenekar: Hátra van még a java
Szász József írása a Dűvő lemezbemutatójáról

Dűvő Zenekar: Hátra van még a java
CD bemutató előadás a zeneakadémia Solti termében

Kodály és Bartók országában még ők saját maguk sem hitték volna el, hogy eljön az idő amikor a zeneakadémián is megszokottá válik a rendszeres népzenei koncert. Az a fórum, ahol a társadalom zenei művelésében igencsak magyar módra, az őt megillető helyére kerülnek az őseinktől örökölt zenei kincsek, motívumok, előadásmódok.

A magyar zenei értelmiség által nemrég még lenézett, ám felbecsülhetetlen értéktárából ezúttal a Dűvő válogatott:

„Bubuci emlékére”

A banda, nevéhez méltó módon, kezdésként a táncházasok forrásához nyúlt vissza, a széki muzsikához, és hozta közénk a széki prímásra emlékezvén a legjellegzetesebb dűvőket (széki magyar, lassú, csárdás, porka). Azokat az egyszerűnek tűnő, de mégis életen vagy akár életeken át tartó gyakorlást igénylő vonózásokat amelyekkel a széki ember virtusát felszínre lehetett csalni. Ehhez félre kell tenni a hiúságot, a csörtetést. Itt elő kell venni az alázatot, és a másodpercek törtrészének egyedi idejében a megfelelő dinamikával kell vonót rántani, és egységes lendületben tartani a hármas fogatot. Hrúz Dénes hegedűjével, Nagy Zsolt kontrájával és Mohácsy Albert csellójával sikerült, sőt Kubinyi Júliából is kicsiráztatott egy széki lassút, igaz a székre jellemző karcos hajlításokból azért annak némileg egy olajozottabb, kívülállónak is jobban befogadható formájában.

„Világközepi táncok”

A paraszti és városi kultúra összetartozását, mint egymás kiegészítője, mi sem bizonyítja jobban, mint ahogy Dénes egyszerű parasztos, mondhatnám székely, de éppenséggel mivel palóc, az ugyanolyan értékű palóc észjárásával fogalmazott konferálását vette a Solti terem közönsége. Derűre pendülve itták a szavait. Hírtelen mindenkiben elcsitult a robotoló munka hétköznapi morajlása és kinyílt az ablak. Így fogadták a következő számot is. Ahol előbújtak a Hrúz testvérek -Szabolccsal kiegészülve- a megszokott alakjukban. A mosolygó, vidám hegedülő energiabombák. Ahogyan a gyerekek életükben először a labdával játszanak. A három „F” lukú hegedűsök, ahol a harmadik „F” luk az örömé. Így csaptak a húrok közé a „Madarász Ignác” verbunkjával, majd körmölt oda a vendégük is, a méltán világhírű cimbalmos Ürmös Sándor. Tömör hangzás a javából, no meg a mai Szlovákiából, Vásárútból.

„Náci Bácsié”

A népzenész prímások számára az első löketeket az igazi nagy elődök egyedi játékstílusok adják, amelyeket akarva akaratlanul utánozni szeretnének. Természetesen egyéniségtől függ kinek mennyi stílusjegy kerül a saját ötlettárból illetve mennyi a mesterétől. És persze ehhez hasonlóan válhattak a nagy prímások is példaképekké: akinek sikerült a saját és szűkebb környezetük ízlésvilágát tükrözve lehámozni a mesterektől kapott útravalót annak lassan kikristályozódott játékmódja. Többek közt ilyen volt Náci bácsi is. És hogy ki kit tart kedvencnek, méltónak egy adott tájegység zenéjének meghatározó alakjaként, az mindig is vita téma. De be kell látni, hogy nem tehet mást egy népzenész, mint amennyit csak lehet és amelyikkel azonosulni tud azok muzsikáját leporolja és újra fogalmazza saját szája íze szerint. Így járt el Dénes is. Szabi pedig ennek alátámasztásához alávetette magát és beállt a kontrás mellé beadni a palatkai „kontrakettőt”.

„Kívül-belül”

Bátor vállalkozás. A három testőrt, azaz a népzenei értékek dűvős őreit Athos, Porthos és Aramist mellőzve ezúttal D’Artagnan, azaz Szabolcs nyilvánult meg Júlia hangján. Őt kísérve, Gyimes meredek hegyei közti patakokról, illetve felcsíkról hozott pár ritmussal. Az emlékek oly keservesen és tiszta forrásból érkeztek, hogy bele is hatolt a harcias belsőbe és bizony az arcra is kicsordult egy két könnycsepp formájában, hiába próbálta egy két „jazzes” hegedű akkorddal enyhíteni. Ezúttal Dénes játszott alá az ütőgardonnal és persze Berci, ennek a felcsíki változatával. Akik addig-addig püfölték azt a határmelletti „visszatartó erőként” is bevált egyedi hangszert, amíg felszabadult játékosságig, csaknem pajzánkodásig nem fajult a muzsika.

„Tyúk vagy tojás?”

E zenei összeállítást hallva azt is mondhatnánk, élet vagy halál? Ugyanis a kalotaszegi cigány virrasztóból hozott keservest váltotta a virtuóz legényes, no meg azt is felülmúló vonópárbaj. No és melyik is volt előbb? A válaszra nem vállalkoznék, de ha elfogadjuk e két állapot létezését, akkor talán nem is kell válaszolni, hisz mindkettőt könnyebb lesz, sőt meg is tudjuk élni. Mindent a maga idejében. És ehhez a zene mankót, vígaszt illetve életerőt ad. Csak húzatni kell! Úgyhogy elő a százasokkal és bele a vonóba!

„Mindent bele!”

Szlovákiában fekvő Licén is ezt tették a nagy mulatságokban. Előkerült ott is minden, amit az idők során becsempésztek a fiatalok. Innen onnan, ahonnan csak valami újat nem találtak. Hisz mindenkit megszólít a megszokottól eltérő dallam, és azokkal is kezdeni kell valamit. Ha csak ócsároljuk, azzal még nem tettünk semmit. Helyre kell tenni a dolgokat. Régebben, még a zárt közösségi életvitelben, mivel volt, csak az adott közösség által befogadott és saját ízléskultúrájára faragott tartalom és formavilágot használtak megőrizve, folyamatosan csiszolva. A technika és a korábbi életvitel „fejlődésével”, eltávolodva a földműveléstől viszont megszűnt e természetes zártság, és mára mivel még ha vannak is közösségek, mivel nem tanulták meg az elődöktől, így nem is használhatják e „közös nyelvet” és mindenki saját maga ízlésvilágára maradt. A közös nyelv végül is az erősebb hatások lévén formálódik napról napra. Ami a TV-ben, nagy koncerteken, menő CD-ken, stb. megjelenik azokból áll össze az igény is. Így az igényt is, ami egy termékké vált (nem belső szükséglet), a piacon vesszük meg.
Ezért viszont legkevésbé kell a népzenészeket okolni. De persze Paganini virtuóz darabjait sem. A cirkuszt sem. Inkább adjuk meg a módját és a helyét és élvezzük, lazítsunk, hisz van mit mindenkinek. Erre jó választás lehet a Dűvő hangmasszázsa is, régi és új nóták kavalkádja a fémhúros bőgő és tömör cimbalomjátékkal, vidám mulatozással.

„Piros és fekete”

A bulizós szivárvány színvilágból vissza az alapszínek világába Feketelakra. Ahonnan mezőségi ízelítőt kaphatunk a népi bölcsesség által formált körítésmentes mondandókból, amelyet Júlia hol idős asszonyoktól csent mély gégével hol leányos könnyedséggel dalol el nekünk. És persze a Hrúzoktól megszokott módon ezúttal is kevésbé használt melódiákkal, férfitáncokkal is fűszerezve.

„Ha felveszem komisz ruhám”

Erről, ha megengedik, nem sokat szólnék, ugyanis a cimbalomhoz Dénes engem állított, mint korondi gyerek. Elég komisz ruha ez! Minden esetre a szándék világos volt. Csörömpöljön, peregjen a csóré verő azon a cimbalmon, amennyire lehet sóvidéki hangulatban. Dénes a jó dalokat kiválasztotta, az eredményért bele kell hallgatni. A koncerten jelenlévőkre is érvényes, mivel én a nézőtéren e sorok írásához füleltem és szegeztem tekintetem a színpadra!

„Menyasszonytánc”

Erdőszombattelki lakodalmi szokásból egy útravaló: A zenész úgy muzsikál, hogy elégedett legyen a megrendelő és a vendég egyaránt. A menyasszonytánc lényege útravalót gyűjteni az ifjú párnak. Ezért a zenészek finom lehúzásokkal szelíden félre billentik a menyasszonyt éppen táncoltató ajándékozót, hogy a következő partner is sorra kerülhessen. Persze mivel így elég rövid idő áll rendelkezésre az ifjú hölggyel figyelemközpontban lenni, a mámorosság szintjétől függően elég nagy a csábítás, hogy újabb adományt csaljon ki a férfizsebből.

A fenti sorokkal remélem sikerült nekem is a csábítás és hazaviszik a friss CD-t. Ráadásul a násztánchoz képest az egész család örömét lelheti benne! Úgyhogy hátra van még a java!

2017.04.03. Biatorbágy
Szász József Árpád / Üsztürü

u.i. Ahhoz, hogy egy ilyen színes műsornak részese lehettem, lehettünk kellett az alapító Hrúz testvérek 38 éves kifogyhatatlan életerejük mellett Zsolt és Berci 30 évi verejtéke. Kellett, hogy e különböző karakterű ember egyhúron tudjon pendülni a népzenében és helyet adjon Kubinyi Júliának is. És kell a mai napig, hogy a mai közönséghajhász, sztárkeresős, hegyesorrú lakkcipős, öltönyös népzenész korban még sziklaszilárdan kitartsanak és szívükön viseljék a népzene falusi, egyszerű, józan parasztos mivoltát és ne szégyelljenek megmaradni a dúrnál, amikor dúrra van szükség, hogy a láb meginduljon és bepörgesse a társ szoknyáját, aki már milyen régóta is várja. A Dűvő bármely táncházában erre biztosíték maga a Dűvő!

Facebook, 2017. április 3.