Folkrádió

A tipikus dolgokra vadásztam mindig

13 éves korában beatzenekara volt, filléres fotókon csodálta a Beatlest és a Rolling Stonest, a legendás Bosch-klub ablakába felkapaszkodva pedig a hazai beat úttörőit. Ezt, a számára pezsgő és fantasztikus világot hagyta itt 1965-ben és szüleivel Nyugat-Németországba került, ahol kezdetben nem nagyon találta a helyét, hisz a nyelvet nem értette és barátai sem voltak. 18-19 évesen kezdett koncertekre, három napos rock-fesztiválokra járni, ahol többel között a Doors-t és Jimi Hendrixet is láthatta. Középiskolás korában kezdett el fotózni, a kölni Képzőművészeti Szakfőiskola Művészeti és Formatervezési Karán szerzett diplomát művészi fotográfia szakon. A Stern és a GEO magazinoknál sikeres divat- és reklámfotósként is dolgozott. Kása Béla portré.

Itt találkoztam azzal, hogy hogy három akusztikus hangszer képes elszórakoztatni 200 embert.
1973-ban járt először Erdélyben, ekkor történt egy hatalmas fordulat az életében. „Nagyon új volt, egészen különleges, egy ismeretlen világ tárult fel számomra, megtaláltam identitásomat. Németországban modelleket és sportkocsikat fotóztam, rock zenét hallgattam, ami egy idő után unalmassá vált számomra. Erdélyben azt láttam, hogy még élnek a határon kívül nagyon nagy számban magyarok, és zenélnek és táncolnak. Itt találkoztam azzal, hogy hogy három akusztikus hangszer képes elszórakoztatni 200 embert. Teljesen megbabonázott, lassan megismertem a zenészeket. Egy hetet töltöttem Széken és kapcsolatba kerültem Icsánékkal, Ilka Gyurival és a családjukkal. Nem volt nehéz eldönteni, hogy én ezt szeretném csinálni. Csoóri Sanyival is akkor találkoztam, adott nekem egy 90 perces kazettát, amelyen népzene volt. Rongyosra hallgattam, ilyet még nem hallottam soha sehol életemben. Észrevettem, hogy léteznek hangfelvételek, viszont képek nincsenek ezekről az emberekről. Elkezdtem fényképezni őket, mert az volt a véleményem, hogy gyönyörűek és csodálatos hangszereik voltak. Az első képeimnek hatalmas sikere volt a baráti körömben.” – idézi fel az indulást.

Egyszer egy „villanymotrot” (sic!) vittem, egy három húros kontráért cserébe Icsán Pityunak.”
Kezdetben különösebb koncepció nélkül készítette képeit, majd egyre tudatosabban merült bele ebbe a világba. „Eleinte nem volt koncepcióm. Először Széken dolgoztam, aztán jött Bonchida, Palatka, Visa és mondták, hogy mindenhol vannak zenészek. Kíváncsi voltam arra, hogy ezeken a helyeken, hogy zenélnek, s ha már ott voltam, akkor fotóztam is. Kallós Zoli bácsi is segítségemre volt, szólt mindig, hogy hol van lakodalom, keresztelő, bál, ahova érdemes elmenni. Sokat jártam vele is, ilyenkor ellestem tőle, hogy kell gyűjteni. A fotózás mellett én is gyűjtöttem. Nem voltam profi, ez csak másodlagos tevékenység volt, muzsikát és érdekesebb beszélgetéseket vettem fel.”

Ma már elképzelhetetlen, de akkoriban egy család életét maximum 8-10 fotó dokumentálta a születéstől a halálig. „Abban a társadalomban a fotó luxuscikknek számított, hisz nem volt pénzük fényképészt hívni. Az esküvői kép nagyjából megvolt mindenkinek, rámában. A legszegényebbek talán még az sem. A zenészek otthonában találtam több fényképeket is, mert egy lakodalom alkalmával mikor a család hívott fényképészt, akkor őket is megörökítették. A muzsikusok ezeket a fotókat valahogy megvették vagy megkapták. Sok helyen láttam ilyen régi fotókat, le is fényképeztem őket. Ugyanez volt a helyzet a Magyarországon a hetvenes években, a fényképezőgép és a magnó is drága dolog volt. Ezért a gyűjtök is csak elvétve készítettek egy-egy képet a zenészekről a dokumentálás végett. Nekem volt felszerelésem, könnyebb dolgom volt.”

Útjai során mindig vitt magával valamit, amire az ottaniaknak szüksége volt, mert szerinte mindenkinek feladata, hogy ha elhoz valamit, akkor vigyen is vissza valamit.
„Vittem gyógyszert, élelmiszert, hegedűhúrokat, mert elképesztően vacak, összecsomózott húrokon játszottak, és ha arra jártam beadtam nekik a róluk készült fotókat is. Egyszer egy „villanymotrot” (sic!) vittem, egy három húros kontráért cserébe Icsán Pityunak.”

Különben sem volt ott színes a világ.
Eleinte Nikonnal fényképezett, majd mikor már „meggörbült a háta” a fotótáska cipelésétől, visszaállt az egyszerű 35 mm-es fix objektíves mechanikus gépre és attól kezdve Leica M6-al dolgozott. Mindig fekete fehér filmre készítette képeit, a nagyításokat egy ideig szintén saját maga végezte, de az utóbbi években már inkább leadja őket laborba.
„Kontrasztos, sötétebb tónusú fotókat szeretem. A 70-es, 80-as években, mikor reklámfotókat készítettem, ott természetesen színesben fotóztam. Kicsit elegem is volt már a színes fotókból. Az erdélyi világot fekete-fehérben jobban el tudtam képzelni, mint színesben, mert ezen a vonások és a részletek karakteresebbek, kifejezőbbek, a színek nem viszik el a szemet. Különben sem volt ott színes a világ.”

Fényképei egyszerre portrék, szocio – és dokumentumfotók, bár Kása Béla nem szereti a kategorizálást, mikor erről kérdeztem annyit mondott: „Ezek leginkább Kása Béla fotók. Mindenki mást lát ezekben, mindenkiben mást indít be.”

A test és a hangszer, az arc egyensúlyára törekedtem. Azt akartam visszaadni, amit én éreztem és láttam, mikor zenéltek, mikor beszélgettek.
Az évek során egyre több közösséggel, zenésszel alakult ki elmélyült, baráti kapcsolata. Mindez megkönnyítette, hogy gépével is közel kerüljön hozzájuk.
„Megfigyeltem, hogy tartja a hangszert a zenész, hogy cigizik, hogy muzsikál, milyen a környezet. Ebből raktam össze a későbbi fotókat is. Arra gondoltam, hogy ha lesz alkalmam elmenni hozzá, akkor már tudni fogom, hogy milyen kalapot viseljen, hogy nézzen ki, hogy tartsa a hangszert. Csak a hátteret kellett megtalálni. A tipikus dolgokra vadásztam mindig. A test és a hangszer, az arc egyensúlyára törekedtem. Azt akartam visszaadni, amit én éreztem és láttam, mikor zenéltek, mikor beszélgettek. A fotózás előtt már volt kapcsolatunk, sokat beszélgettem velük. Legfontosabb a kapcsolat és a bizalom megteremtése. Ha azt látták, hogy érdekelődöm az életük iránt, ismerek valamit a világukból, akkor megbíztak bennem. A fotó ebből a szempontból már mellékes dolog volt, hisz ha jó volt a hangulat, akkor már nem volt nehéz kérni, hogy menjünk ki ide vagy oda, hogy lefényképezzem őket. Így született meg a „lavoros kép” is. Lassan azt vettem észre, hogy az idővel kell versenyeznem, mert jöttek a hírek, hogy ez is meghalt, az is elment. Így elsősorban megpróbáltam a legidősebbeket fotózni, de nem mindig sikerült, mert pl. Mundrucnak (Mátyás István Mundruc 1911-1977, magyarvistai táncos) csak a temetésére érkeztem.

Képei nem csak kiállítási tárgyként funkcionálnak, hanem alanyainak egyéni és kollektív emlékezetében is fontos szerepet játszottak. „Valahogy úgy kezelték, mint a családi fotóikat. A sublót üvege mögé tették vagy az esküvői fotó keretébe csíptették, és ahogy az idő múlt, egyre gyűröttebbek lettek, mert elővették, nézegették őket. Kodoba Béláéknál számtalanszor jártam, voltunk együtt gyűjteni és a bécsi kiállításomat Ő nyitotta meg, ahol muzsikált is. Majd felszálltak a buszra és elindultak hazafelé, másnap jött a hír, hogy meghalt. Elmentem a temetésére vittem magammal képeket azok közül, amit nagyon szívesen láttak és kitették a koporsóra is.”

A háztartásokban hátrahagyott fényképeinek köszönhette, hogy elkészült a róla szóló portréfilm is. „Több helyen is voltak képeim. Magyar Attila is járt a zenészeknél és észrevette, hogy sok helyen megtalálhatók a fotóim és kérdezgette, hogy ki készítette ezeket. Ennek kapcsán találkoztunk és így készültek a Hazatérő képek és a Fotográfiák című filmek.”

Az általa megörökített zenészek gyerekei, unokái nem nagyon kérték, hogy fotózza őket.
„Ők már helyi fotóst fogadtak meg, aki úgy készítette el a képeket pl. a lakodalmukról, ahogy ők akarták. én biztos, hogy másként csináltam volna meg.”

Azokat az arcokat már nem látom, akiket én nagyon szerettem. Az arcukra volt írva az életük.
Nem csak az ő szerepe változott meg, hanem az a világ is eltűnt, amit a hetvenes években felfedezett. A falvak közössége átalakult, szétesett, a régi épületek eltűnőben vannak, az életforma átalakult. „1973-ban Széken senkinek nem volt farmerje, mindenki gyönyörű viseletben járt. Mindenki azt a ruhát viselte, amit az édesanyja, nagyanyja szőtt és varrt neki. Azokat az arcokat már nem látom, akiket én nagyon szerettem. Az arcukra volt írva az életük. Engem a baseball sapkák, az elektromos orgonák nem nagyon érdekelnek. Más világ van ott, de biztos találnék érdekes dolgokat. A Médiawaven hallottam zenészeket Mócsról (Mócs, Mociu, Kolozs, Románia), akik úgy játszottak, mint 30-40 évvel ezelőtt a palatkai és mezőségi zenészek. Meg van a címűk, megyek és megkeresem őket.”

Ma, mikor a fotó elvesztette régi tartalmát, szerepét, Kása Béla felvételeinek még van jelentőségük.
„Azt látom, hogy érdekesek lehetnek. A fiatal zenészek ezeken keresztül látják azok arcát, akiknek a zenéjét játsszák. Fényképeim a szakmán kívül is sok érdeklődőre találnak. Volt olyan, hogy valaki látta a képeimet és azt gondolta, hogy mivel ezek egy régi világot mutatnak meg, akkor a fotós sem él már. Nagyon csodálkozott, mikor megtudta, hogy élek. Tehát munkámnak van helye és értéke.”

1965-től Németországban él, itt végezte iskoláit. 1979-ben a kölni Képzőművészeti Szakfőiskola Művészeti és Formatervezési Karán szerzett diplomát művészi fotográfia szakon. Európa legnagyobb képes magazinjainak, a Sternnek és a GEO-nak dolgozott. 1982-ben visszaköltözött Magyarországra, Tordason él. 1985-től népzenei együttesek és szólisták lemezeihez és propagandaanyagaihoz készít fotókat, a Muzsikás együttes fotósa.

A fotózást középiskolás korában, Kastlban, a németországi magyar gimnáziumban kezdte el. Egy fotózással foglalkozó barátja, Maczky László - akivel együtt játszott a zenekarban, - hatására kezdett el fotózni. Sikeres fotográfus lett belőle.

1973-ban Erdélybe utazott. Nemcsak a táj, az emberek, az évszázados élő hagyományok hatottak rá, de ekkor került a népzene bűvkörébe is. Megtanult brácsázni, bőgőzni, népzenét gyűjtött és fényképezett. Nagy feladatom az életben: magamnak, a gyerekeimnek és az utókornak megörökíteni azt a világot, melynek már én is csak csodálója lehettem, részese nem igazán, mert ­későn­ születtem. De azt szeretném, hogy még az utánunk következő nemzedékek is lássanak belőle valamit. Negyven éve fényképezi a népzenészeket nagy szeretettel, hozzáértéssel és lélekkel.

Remek portréfotóinak a titka az egyénekkel való kapcsolatteremtés. Az agyban, a lélekben és a szívben történik meg az expozíció - mondja.

A fotózással mindig az volt a célja, hogy érdekes egyéniségeket, arcokat örökítsen meg a maguk természetes környezetében. Bemutatni azon őszinte érzéseket, amelyek minden emberben élnek.

celeblobbi

________________________________________

1993-ban Somogyi Győző salföldi festőművészről készít fotókat.
1994-től a MAG népzenei magazin fotósa és képszerkesztője
1995-től a letelepedni nem akaró vándorcigányok útját követi rendszeresen gépével
1996-ban az Íveskönyvek sorozat publikál róla Kása Béla fotográfus címen egy kötetet
1996-tól tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének
1997-ben jelent meg az Erdélyi zenészek című fotóalbuma magyar és angol nyelven, mely az erdélyi cigány és parasztzenészek öröklétig tartó panteonját alkotta meg. Nélküle már lehetetlen a XX. Század végi parasztzenéjében érdemi dolgokat megállapítani.
1997-től két éven keresztül 45 erdélyi zenekart fényképez le az Utolsó óra című népzenei gyűjtés részére.
Zenél, népzenét gyűjt és fényképez Erdélyben, Moldvában és Gyimesben, de jár Indiába a félnomád életmódot folytató tevepásztor Rabari törzsekhez is.

Kiállítások

Kiállítási voltak többek között Magyarország számos városában és falujában, mint pl. Budapesten a Francia Intézetben, Győrben a Mediawave Fesztiválon, Szombathelyen a 39. Magyar Filmszemlén, Pécsen a Kortárs Magyar Fotográfia Intézetében, a Népzene Ünnepén, a Művészetek Palotájában...
Külföldön: Norvégia, Svédország, Dánia, Hollandia, Belgium, Németország, Franciaország, Ausztria, Csehország, Kanada, USA, India, Kazahsztán, Kína ...
Fotói megtalálhatóak számos magánygyűjteményben és múzeumban szerte a világon.

Ritmus és Hang blog, 2017. május 23.