Folkrádió

Egy humanista polihisztor népzenekutató

Azt, hogy a kommunista-szocialista éra milyen mérhetetlenül nagy károkat okozott kulturális emlékezetünkben-identitásunkban, és hogy mennyire befolyásolják ezek a mai korunkat meghatározó értékválságot, szinte fel sem tudjuk mérni. Leginkább akkor sikerül tetten érni ezt a folyamatot, amikor szembesülünk egy-egy méltatlanul elhallgatott vagy erősen háttérbe szorított, példaértékű, kimagasló életművel, amelyek helyett sokkal szerényebb művészi értékeket erőltettek az országra akár az iskolapadban, akár a kulturális, akár a tudományos életben. Lajtha László is a politikai okokból mellőzött nagyjaink sorát gyarapította az elmúlt rendszerben, és – Dohnányihoz hasonlóan – újrafelfedezése lassan halad.

Lajtha László 125 éve, 1892. június 30-án született Budapesten, polgári családban, édesanyja azonban Erdélyből származott, és ez alapjaiban határozta meg későbbi identitását, amely aztán szerteágazó életműve számtalan területén inspirálta. Lajtha László ugyanis nemcsak zeneszerző volt, hanem népzenekutató, zenepedagógus, zongoraművész, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő, zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, tudományszervező, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, aki még jogtudományi doktorátust is szerzett.

Akinek írásaiból kora egyik legszélesebb látókörű polihisztorának képe rajzolódik ki. Egy olyan emberé, aki képes volt rendszerszinten látni a problémákat és a lehetséges megoldásokat.

Ezek közé tartozik például az is, hogy elsőként ő szorgalmazta a népzene néptánccal és népszokásokkal egységben való gyűjtését és hangosfilmen rögzítését, amely akkor még teljesen új technikának és szemléletnek számított, ma pedig alapvető eleme a népzenekutatásnak. Ehhez hasonló léptékű volt a Magyar Rádióban a Pátria-lemezekre felvett gyűjtéssorozat is, amelynek széki felvételei gyakorlatilag megalapozták a mezőségi falu dominanciáját a táncházmozgalomban.

Lajtha emberi nagyságára jellemző volt, hogy 1948-ban egyéves londoni munkája után annak ellenére hazatért, hogy pontosan tudta, nem sok jóra számíthat. Itthon meg is fosztották az állásaitól és egzisztenciálisan ellehetetlenítették, nyugaton maradt fiaival hosszú időn keresztül csak levélben tarthatta a kapcsolatot. Amíg a Magyar Rádió zenei vezetője volt, megtiltotta, hogy a saját műveinek előadását közvetítsék a rádióban, nem akarta önmagát előnyhöz juttatni. Amikor pedig népzenekutatói munkásságáért 1951-ben a kommunista kormánytól megkapta a Kossuth-díjat, a vele járó pénzösszeget – nehéz anyagi helyzete ellenére – az utolsó fillérig szétosztotta a diktatúra áldozatai között.

Lajtha a 20. század első felének kulturális örökségünket meghatározó nagy generációjához tartozott. A nála egy évtizeddel idősebb Bartóknál és Kodálynál is tanult egy ideig, előbbinél zongorát, utóbbinál zeneszerzést, az 1910-es évektől kezdve pedig velük együttműködve teljes erővel vetette bele magát ő is a népzenekutatásba, az I. világháború kitöréséig Erdély területén gyűjtött.

Pályája üstökösként ívelt volna felfelé – Bartók Lajthát a legígéretesebbek között emlegette –, ha nem tör ki a világháború, ő ugyanis hazafiúi kötelességének tartotta, hogy önként bevonuljon, a fronton négy évet töltött tüzértisztként.

A lövészárokban is hű maradt a kultúrához: a halál árnyékában, a lövések szüneteiben irodalmi műveket, partitúrákat olvasott, vázlatfüzetébe komponált, Bartókkal is tartotta a kapcsolatot. Hazaszeretete és a népzene mellett másik meghatározó eleme zenei munkásságának a francia művészvilággal való szoros kapcsolata: ez a kettő, a népzene és a francia zene az, ami a kompozíciós nyelvezetét a leginkább meghatározta. Előbbi a gyökereket, utóbbi az újhumanizmus szellemében a romantika zsákutcájából való kiutat jelentette számára, ezzel azonban a más alapokon álló magyar zenei életben is magányos maradt.

Az igazi törést a kommunista fordulat jelentette a pályáján. Számos társadalmi szempontból is fontos állása volt a Magyar Rádióban, a Nemzeti Zenedében vagy a Néprajzi Múzeumban, ezeket azonban 1948–49 során fokozatosan elvesztette. Műveit innentől nem játszották, őt magát „a nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus” követőjeként tartották számon, A bujdosó lány című, Tamási Áronnal közös alkotásukat soviniszta, irredenta lázításnak minősítették és betiltották. Volt olyan esztendő, amikor egyetlen ütem sem hangzott el hazai hangversenyteremben a műveiből. Ennek ellenére szüntelen komponált, szimfóniát írt például a levert ’56-os forradalom emlékére is. Zeneszerzőként teljesen félreállították, népzenekutatóként egy idő után engedélyezték, hogy dolgozhasson, taníthasson, miközben a legnagyobb – nyugati székhelyű – nemzetközi népzenei intézmények fontos tisztségeit töltötte be. A rendszerváltás utáni újbóli felfedezésének egyik legfontosabb motorja Solymosi Tari Emőke zenetörténész, a Lajtha-életmű legavatottabb kutatója.

Kiss Eszter Veronika



Röpülj, páva!

Fasang Árpád karnagy a Röpülj, páva! mozgalom elindítójaként szerzett elévülhetetlen érdemeket a magyar zenetörténetben. A 105 éve, 1912. június 30-án, Krakkóban született karnagy, zeneszerző és zenepedagógus Kodály Zoltán nagy tisztelője volt, és ez az egész életét meghatározta. Kodály követőjeként fontos szerepet vállalt a hazai kóruskultúra terjesztésében, számos énekkart vezetett, a Röpülj, páva! mozgalommal pedig elfeledett népdalok sokaságát emelte újra a dalkörök repertoárjára. Készített tankönyvet, énekeskönyveket, zeneszerzőként pedig elsősorban kórusművei, orgonadarabja és kamarazenei alkotásai jelentősek.

MNO Kultúrgrund, 2017. június 30.