Folkrádió

„Az első lépéseim után már a lelkem is táncolt”

A 30plusz néptánctanfolyamnak indult, de már az elején többnek bizonyult annál. Hamarosan közösséggé kovácsolódott. Célközönsége a harminc fölötti korosztály, de fiatalabbak is jöhetnek. Senkit sem akarunk kizárni, de úgy gondoltuk, hogy ez az a korosztály, amely ha táncolni szeretne, nem válogathat sokféle lehetőségből. Ebben a csoportban nem tanulunk koreográfiát, nem gyúrunk színpadra, hanem csak úgy, a tánc szeretetéért, az együttlétért gyűlünk össze minden péntek este 8 órakor. Emlegetni szoktunk viccből egy ausztráliai turnét, mintha az lenne a végcél – nem is zárjuk ki a lehetőségét, hogy eljussunk oda valaha, de ennél sokkal többről van szó. És működik, méghozzá szépen. Hét éve! Hálával tartozunk a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnak, hogy a kezdetektől fogva biztosítja nekünk a helyet. Régen egy kisebb teremben is elfértünk, de mára az összlétszám jóval harminc felett áll. A továbbiakban a 30plusz tagjai számolnak be a csoportban szerzett élményeikről.

Az oktatók a következő kérdésre válaszoltak:

1. Miben más harminc felettieket oktatni, mint gyermekeket?

2. Milyen igényt elégít ki a 30pluszos csoport Kolozsváron?

3. Milyen nehézségekkel szembesülnek a táncosok az oktatás során, és hogyan lehet segíteni nekik abban, hogy leküzdjék ezeket?


Both Jocó:

1. Sokkal árnyaltabb a helyzet, így nem lehet általános választ adni. Az óvodásokat, a kisiskolásokat, a serdülőket és az érett korosztályt is másképp kell megközelíteni, és még azon belül sincs egyöntetű recept. A tényezők közé tartozik, hogy csapaton belül milyen tánctudásbéli különbségek vannak, de számít a pillanatnyi hangulat, és az, hogy mennyire van összeszokva a csoport. De bármilyenek legyenek is a körülmények, fontosnak tartom, hogy „megtörténjen” a próba, hogy ne csak a figurák tanítása, hanem az érzések és a táncélmény szintjén is bekövetkezzen az átadás. És az átvevés! A 30plusz csoporttal gyakrabban élem át azt, hogy mélyebben belemerülhetek a tanítás hogyanjába, a lényeggel tudok foglalkozni, mert kevesebb energia megy el a figyelem fenntartására. Hálás vagyok a 30plusznak, amiért nagyon sok tanítási megoldás születhetett meg a fejemben egy ilyen közegben dolgozva. Akik idejönnek egy kemény munkahét után, feláldozva a „végre hétvége, kicsit belehuppanok a fotelbe, kifújom magam” érzést, azok tudják, hogy mit akarnak, és tudnak is tenni érte. Nem kell külön győzködni őket, hogy milyen jó, amit csinálunk. Egyszerűen csináljuk, közösen táncolunk és örvendek annak, hogy együtt próbálhatunk.

2. Először is szeretném elmesélni, miként született meg és szökkent szárba a gondolat, hogy legyen néptáncoktatás az érett korosztálynak is. Egy kedves tanítványunk édesanyja dohogott a fiának, hogy „bezzeg a mi időnkben nem volt ilyesmi, és ti milyen szerencsések vagytok, hogy egész egyszerűen belecseppentetek a táncba”. Egyszerű választ kapott: „Álljatok össze páran, és hívjátok el Both Jocóékat”. Na, ez történt hét éve. Azóta is szépen működik. A tánctanulás csak egy része a kerek egésznek. Úgy gondolom, kortól függetlenül az ember természetes igénye, hogy tartozzon valahová, csapatban küzdje le az akadályokat és együtt örüljön az eredménynek.

3. Szerintem a legnagyobb nehézség levetkőzni azt a félelmet, hogy nevetségessé váljunk. De miután bejöttünk az első próbára, onnantól fogva már csak a kitartástól (és nem a tehetségtől!) függ, hogy valaki felzárkózik-e a csapathoz, vagy sem. Mert van csapat: egy jó hangulatú, szívesen kísérletező, befogadó, sokszínű, kedves kis társaság.

Both Zsuzsa:

1. Sokszor úgy érzem, hogy nincs különbség. Persze, itt nem kell fegyelmezni, mindenki azért van ott, mert ott akar lenni, de én ezekben az emberekben nagyon sokszor a legtisztább gyermeki lelket látom. Amint belépnek a próbaterembe, megszűnik a külvilág, eltörlődnek a kor- és társadalmi különbségek, mindenki figyel. És figyelés, tanulás közben „csupaszon” állnak előttünk, mindenféle „máztól” mentesen. Megható, ahogyan igyekeznek és örvendenek, ha valami jól sikerül. Ugyanakkor érett emberekről van szó. Többen közülük közösségszervezők, sokféle emberrel vagy gyermekkel van dolguk. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy nagyobb az empátiakészségük. Ha új ember jön a csapatba, figyelnek rá, biztatják, segítik, fontosnak tartják, hogy jól érezze magát.

2. Hagyományosan a néptáncot gyermekkorban tanulta az ember. Úgy tanították meg táncolni, mint járni és beszélni, ezt mindenki otthonról hozta. Nagy a változás ezen a téren. Sokan ugyan gyermekként kezdenek el táncolni, de már nem a szülőktől, a nagyszülőktől, hanem erre szakosodott táncoktatóktól tanulják saját népük táncát. Egyfajta divattá vált a hagyományt őrizni, átadni, ki kötelességtudatból, ki kedvtelésből teszi. A 30pluszba olyan emberek jönnek, akiknek ez gyermekkorukban teljesen kimaradt, vagy táncoltak annak idején valamilyen tánccsoportban, és most felfrissítenék az emlékeiket/tudásukat, vagy egyszerűen csak társaságra vágynak. Ez egyfajta aktív pihenés. Tanfolyamnak nevezzük, de csak azért, mert nem találtunk megfelelőbb szót rá, mivel tánctanításról beszélünk. Szigorú keretek közt, de azért viccelődve, jó hangulatban izzadjuk lucskosra magunkat. Háromórásak a próbák, bemelegítővel, énektanítással, a végén sok szabadtánccal. De nem szervezünk fellépéseket, nem magolunk koreográfiákat, egyszerűen csak táncolunk. És énekelünk. Mert együtt táncolni és énekelni jó, minden jó, amit együtt tudunk csinálni, legyen az sziklamászás, tojásíró kaláka, házavató buli, hagyományos falusi bál, bármi. Gyakran állok a táncszőnyeg szélén és nyelem a könnyeimet, gyönyörködöm bennük, ahogyan élvezik, külön-külön egyéniségük szerint élik meg a táncot. Hatalmas eredménynek tartom, hogy sikerült színesebbé tenni a kolozsvári táncházat azzal, hogy egyre többen vesznek részt hétfőnként is a táncházban a 30pluszosok közül, beállnak tánctanításra, részt vállalnak a farsangi mókázásokból, ott mulatnak azokkal, akik gyermekeik lehetnének. És ez a fiataloknak is nagyon szép példa.

3. Nagyon gyakran hallom, hogy „Be jó nektek, én is úgy szeretnék menni, de hát annyira elfoglalt vagyok!” Most már nem is mondok erre semmit, mert tudom, hogy arra van időnk, amit fontosnak tartunk. Ha eljön az ideje, ha megérik benne is kellőképpen az elhatározás, akkor majd ő is ott fog állni péntekenként minden elfoglaltsága ellenére. Azok közül, akik járnak a 30pluszba, senki sem mondhatja egyszerűnek az életét, mégis be tudják iktatni az életükbe. Nagyon csodálom őket ezért. Nagyon fontosnak tartjuk a párcseréket, hogy mindenki mindenkivel táncoljon. Van, aki nem tudta magát túltenni azon, hogy eljön a feleségével táncolni, és vele táncol a legkevesebbet. Mindig hangoztatjuk, hogy tudni kell mindenkihez alkalmazkodni, hogy egymás hibáit ki tudjuk javítani, és nem utolsó szempont az sem, hogy így nem zárjuk ki a szingliket sem. Vannak nagyon figyelmes fiúk a csoportban, akik ha szabadtánc van, inkább sorra táncolnak mindenkivel, hogy senki se maradjon ki csak azért, mert neki nem jutott pár. Szerintem a 30plusz ereje a csapatban rejlik. Csapat van, és nem külön szigetek. Hihetetlen, de működik. Csapatban nem érzi kirekesztettnek magát az, akinek gyengébben megy a tánc, vagy csak később érik meg benne a lépés. És érzik, egyre jobban érzik az emberek, hogy nem is a lépés számít, nem a figurakincs, nem a teljesítmény, és hogy nincs végcél. Az út sokkal fontosabb.

Balla Balázs Zerge:

Falusi létemre, gyerekoromban édesanyám tanítgatott táncolni. Akkor még „divat” volt a „csárdás”, és én táncoltam Laka Kicsi Aladár muzsikájára. Amint cseperedtem, elhanyagoltam a néptáncot, mert még nem láttam a lényegét, s modern sem volt… de a tánc mindig is megmaradt, mindig is kellett. Közel negyed évszázad elteltével újra találkoztam a néptánccal, ekkor már tudatosan. Úgy esett, hogy egy falubeli menyecske mondta volt: Kolozsváron indult egy csoport „nagyoknak”. A feleségemmel összenéztünk, sokat nem is tanakodtunk, s a csoport második-harmadik próbáján már mi is ott voltunk, szorgosan botladoztunk. Az újrakezdés nehézkesen, de ment. A tánclépések nem sikerültek. Az oktatóra, a táncpartnerre, a zenére és a többi táncosra egyszerre kellett figyelni, miközben bennem az tudatosult, hogy a lábaim az esküdt ellenségeim, akik nem akarnak velem táncolni. Ők ketten mindig láb alatt voltak. Egyszer-kétszer meg is kérdeztem magamtól, hogy mit is akarok én itt, hisz nem tudok táncolni… Szerencsére azt a választ kaptam: „hát itt tanulok táncolni”. A kitartás meghozta gyümölcsét, és eljött az a pillanat, amikor kettőnél több tánclépést botlás nélkül összeraktam, s kezdtem látni az esélyét a negyedik lépés megszelídítésének. Az idő multával az izzadságteli próbák száma egyre nőtt, és sikerült békét kötnöm a lábaimmal. Egyszer csak megéreztem azt, hogy a néptánc is „csak” egy tánc, s a tánc nem a tánclépések összefüggő sora, hanem az érzések kibontakozása. Azé az érzéssé – akár jó, akár rossz –, ami akkor és ott bennem van, amelyet a zene bizgat, piszkál, az ének borzol, s emiatt az kifelé kívánkozik. Ekkor már a táncpartnert is megéreztem, tudtam vele kommunikálni a tánc nyelvén. Sikerült vezetni, sikerült táncoltatni, sikerült együtt táncolni. Közben a csoport csapat lett, tele barátokkal, akiket a tánc hozott össze, és nem csak az tart egyben. Számomra a péntek esték elképzelhetetlenek próba nélkül. A tanulás izzasztó, a tánc csodás, az ezt követő beszélgetések pedig egyszerűen jók. Szilveszter, táncház, kirándulás, edzőtábor (a teljesség igénye nélkül felsorolva), megannyi közös élmény. Minden évadban egy-egy új táncot tanulunk, bővítve a csapat repertoárját és egyben a csapatot is, hisz mindig jönnek új emberek, új barátok. Első látásra tán nehéz lehet felugrani a rohanó szekérre, de mi segítünk felszállni. A tánccsoport „működéséhez” kellenek a táncosok, nem árt, ha van oktatópáros, s egy szervező is elkel. Nálunk én vagyok a szervező. Az idők folyamán lettem azzá. Eleinte csak a következő heti próbát „szerveztem”. Az első évad vége felé sajnos, igen könnyű dolgom volt, hisz mindössze nyolcan voltunk, úgyhogy egypár telefonhívással sínen volt minden. Amint gyarapodtunk, egyre több munkánk lett, de én szívesen vállaltam azokat is. Színpadi fellépésre nem készülünk, de ennek ellenére akad tennivaló bőven. Jó érzés egy ilyen remek csapatnak szervezni, amely nem akadályozza, hanem inkább segíti munkámat! Szervezőként, a csoport nevében szeretném megköszönni a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnak, hogy a kezdetek óta próbatermet biztosít a Néptánc 30plusz csapatának!

*

A táncosok ezekre a kérdésekre válaszoltak: mikor kezdett táncolni, hogyan hallott először a 30pluszos csapatról, voltak-e kezdeti nehézségek, mikor/hogyan élte át az első emlékezetes táncélményét, miért jár vissza a csoportba?

Adél: A tánccsoport létezéséről egy jó barátunktól hallottunk, és főleg az maradt meg, hogy az oktatók mennyire kedves és egész életű emberek, akik tudásukat szívből, odaadással és szakértelemmel osztják meg. Amikor első alkalommal elmentünk, már akkor éreztem, hogy mennyire ott a helyünk – vicces, meleg fogadtatásban volt részünk. Ez minden egyes alkalommal visszaigazolódik, mert jóleső, kellemes fizikai fáradtságot okoz, és mert lelkileg teljesen feltölt a következő találkozásig. A legszebb számomra talán az volt, amikor a pár napos táborban az az érzésem támadt, hogy mi akár egy kis zárt közösséget is alkothatunk, mert olyan szépen, tiszteletteljesen, szeretve kiegészítjük egymást, színesen lefedve az élet, szakmák, vélemények, szokások és elvárások minden szegmensét, akár egy szép szivárvány, amelybe mindig simán elfér egy újabb árnyalat.

Emese: Húsz éve kezdtem el táncolni abban a csapatban, ahova jelenlegi oktatóinkat kérték fel a csapat vezetésére. Tőlük és egy nagyon jó barátnőmtől hallottam a 30pluszos csapatról. Jó volt ismét velem egykorú emberekkel néptáncot tanulni, feleleveníteni a régi szép pillanatokat. Egyik legemlékezetesebb táncélményem Széken éltem át. Kukoricaszedésre mentünk oda, amit táncházzal fejeztünk be. Igaz, hogy bár akkor még szinte semmilyen tánctudással nem rendelkeztem, de a helyiekkel táncolás emléke örökre megmarad. S mivel a tánc összehozza, összekovácsolja az embereket, szinte hiányérzetem van, ha péntekenként nem tudok jelen lenni. Nagyon szép emberekből áll a csapat, kevés helyen adatik meg az a természetes, meleg fogadtatás, amiben részem volt. Örülök, hogy én is közöttük lehetek!

Andi: Sosem sportoltam, és éreztem, hogy el kéne már kezdenem mozogni. Egy barátnőm elvitt salsázni, de hamar rájöttem, hogy az a mozgásforma nem nekem való. Mondták, hogy a salsa valójában kubai néptánc. Eszembe villant: miért tanulom én a kubai néptáncot, amikor a magyar néptáncot is tanulhatnám? Hátha az kényelmesebb a testemnek, mégiscsak az én kultúrám. Amivel még győzködtem magam: magyar szakos tanári oklevelem van, és csak fél év néprajzot tanultunk. Alig ismerem a népi kultúrát, zenét, táncot: illene a műveltségemet is „felturbózni”. Ráadásul imádom a művészeteket: itt azzal is találkozom, zenével, tánccal. Eleinte nehéz volt bekapcsolódni az éneklésbe: szokatlan volt számomra az a közösségi, elengedős, energiadús viselkedés, amit a laptopok előtt ülve ugye, nemigen gyakorlunk. Ma már imádom: szomorú vagyok amiatt, hogy kiveszett életünkből a szabad éneklés. A zenét miért bíztuk csak profikra, akiknek a – sokszor angol nyelvű – lemezeit hallgatva némaságra ítéljük magunkat? A tánc útján is nehéz volt elindulnom: szokatlan volt számomra az idegen emberek érintése. Pedig milyen egyszerű dolog az is! Emberi. Most már ezt is tudom: többször meg kell egymást ölelni. Aztán a pörgés: sehogy sem ment. A néptáncoktatók többsége szerint – nem Bothékról beszélek – könnyű a nő dolga: hagyja, hogy vezessék. De honnan vegyem az egyensúlyérzéket? Rájöttem, hogy nem baj, ha kínlódom: azt jelenti, kell a tartás, a test irányításának tudása, ez még nincs rendben, munkáljam csak ki. A csapat elfogadó: nem piszkáltak amiatt, hogy nem vagyok a legügyesebb. Ez iszonyú fontos! A tanárokat is szoktam figyelgetni. Tanár vagyok magam is, és érdekel, mások hogyan oldják meg a motiválást, illetve hogy ne legyen túl könnyű vagy túl nehéz a „tananyag”. E tekintetben is izgalmas élményeket nyújtanak számomra a péntek esték. Aztán a szülinapi éneklések! Eleinte mindig elsírtam magam. Most már edzettebb vagyok: megtanultam a két év alatt, hogy egymás elfogadása, a szeretet kinyilvánítása nem szokatlan, hanem mindennapi gyakorlatunkká válhat, illetve azzá kell válnia. Féltem, hogy sok ismerősöm el fog ítélni, azt gondolja majd, „magyarkodás”, amit művelek. Volt, aki elfogadta volna, hogy salsázom, de azt nem, hogy magyar népi táncot tanulok! Mert az „gyanús”, politikailag valahová besorolható. Épp ezért nagyon örültem, hogy román népdalt is tanultunk. Gyönyörűek voltak a román dalok, mindannyian így gondoltuk. Ezek a táncos esték nem a politikai hovatartozásról szólnak, ilyesmi nem is kerül szóba közöttünk.

Évi: Sokáig azt hittem, a táncolás nem nekem való, később meg, amikor már nekifogtam volna, azzal szembesültem, hogy erről jóformán lekéstem, mert az általam ismert csapatok mind haladók voltak. Két évvel ezelőtt jutott tudomásomra a 30plusz csapat létezése, és miután az oktatókkal „véletlenszerűen” ismét találkoztam, és meghívtak a csapatba, eldöntöttem, hogy csatlakozom. Az első próbára nagy lelki felkészüléssel érkeztem, addigi tapasztalataim szerint egy már működő, haladó csoportban nem szeretik a kezdőket. Nagy meglepetésemre olyan szeretetteljes fogadtatásban volt részem, mintha mindig a csapat tagja lettem volna. A próbák alatt annyi segítséget kaptam, hogy a felzárkózás már nem „nehézség”, hanem gyakorlat kérdése lett. Ettől kezdve már az volt az érthetetlen számomra, hogy eddig miért nem kezdtem hozzá. És amikor az első „összefüggőbb”, hosszabb tánclépéseim is összejöttek, már a lelkem is táncolt. Emellett nagyon sokat jelent számomra a csapat összetartása, a szeretetteljes hangulat, az, hogy egymásra számíthatunk; s az hogy mulatni is ilyen jól tudunk egymással, még jobban kikerekíti azt, amit a 30pluszban kapunk és megosztunk.

Tünde: A mi első néptáncos próbálkozásunk 1980 táján volt. Egyetlen alkalmat ért meg, csúnyán összekaptunk fölötte. Az ezt követő évek során társaságban szívesen táncoltunk, nótáztunk együtt. Nem számítottunk arra, hogy valaha közös hobbinkká válik a néptánc. Ilyen „előélettel” kissé pesszimista voltam, amikor nem túl közeli barátok néptáncolni csalogattak. Az első alkalomra egyedül mentem el felmérni a terepet. Úgy ítéltem, tetszene az uramnak is. A következő héten már együtt mentünk, és ennek immár hat esztendeje elmúlt. Hétről hétre egyre jobban megkedveltük. Legalább olyan jól szórakoztunk a közös botladozáson, mint amennyire megtisztelőnek éreztük oktatóink perfekcionizmusát: nem elégedtek meg a száraz tánclépések elsajátíttatásával, hanem ragaszkodtak hozzá, hogy egy-egy régió lelkületének minden rezzenésével, táncának minden csínja-bínjával megismertessenek. Az olyan poénokat, mint a „másik jobb láb”, „Ninemkár, a szerb vitéz”, „szakszervezeti elnök” vagy az „ausztráliai fellépés”, nehéz lenne kívülállóknak megmagyarázni. A zsíroskenyeres–vöröshagymás–boros–pálinkás zárások hangulatát pedig nem érdemes szavakkal ecsetelni. A Lájonelekről meg a Zsuzsa-bálról nem is beszélve! Kimondhatatlan örömmel töltött el, amikor bő 30 évvel az első próbálkozásunk után a férjemmel teljes összhangban és nagy örömmel jártuk el újra az Akasztóst. (Lányoknak-asszonyoknak üzenem: a türelem rózsát terem.) Egyedülállóknak és pároknak üzenem: csodás mozgásos kikapcsolódás és hétvégére hangolódás, amikor egyszerre dobban annyi szív és dobbant annyi láb a mindnyájunkban valahol nagyon mélyen gyökerező gyönyörű, eredeti népi dallamokra. A csapat minden tagjának ezúton is közvetítem hálámat, és kívánok mindnyájunknak sok szép táncos alkalmat!

L. Noémi: Gyerekkoromban mindig Szentábrahámon nyaraltam – a falusi bálokon, lakodalmakon tanultam meg édesapámtól csárdást járni. Sokáig úgy hittem, tudok én ám táncolni… A Heltaiban tartott néptáncoktatásról a Facebookon olvastam. Gondoltam magamban, bizony jó lenne ide elmenni, mert szeretek táncolni, és tudok a tánc, illetve az éneklés pozitív hatásairól. Rákérdeztem a kis barátnőmnél, aki megosztotta a hirdetést, megyünk-e, de a válasz elmaradt, így én szépen belenyugodtam, hogy ha nem, hát nem. Eltelt pár hét, talán hónap, már nem tudom, de azt igen, hogy 2015. február 18. volt, amikor Nagy Botond böjtről szóló előadásán találkoztam egy, az előadás után épp néptáncra és épp a Heltaiba igyekvő ismerőssel, azóta táncoslábú barátnővel. Éreztem, ez nem véletlen, és akkor este csatlakoztam a táncoslábú csapathoz. Barátságos és kedves emberek, és bár első alkalommal voltam ott, nem éreztem magam idegennek közöttük. Azóta majdnem minden péntek este a Heltaiba járok, a Both házaspár által tartott néptánc­oktatásra, mert ha péntek, akkor néptánc. Az a pár óra, amíg táncoslábú barátaimmal vagyok péntek este, feltöltődést jelent számomra, ha jól meggondolom, tulajdonképpen egy jó mulatság, ahol azonban néptáncot és népdalokat tanulunk, poénkodunk is, és jókat nevetünk. Megható, ahogy a születésnaposokat köszöntik, köszöntjük. Megtisztelő számomra, hogy mint táncoslábú barát, ott lehetek a húsvéti tojásfestéseken. Élmény volt részt venni egy farsangi lakodalomban „pityókás” legényként, és mesélni a széki kézművesnek a kolozsvári magyar napokon, hogy voltam én ám Széken a Zsuzsanna-bálon. Lehetne mesélni a bál előtti jó hangulatról, a széki templomról és a népviseletbe öltözött székiekről, és még sok más együtt töltött alkalomról, ami bizonyítja, hogy mi már közösség vagyunk. És amiről nem írtam, de mint hab a tortán, megemlíteném a tánctáborokat, ahol élőzenés, intenzív néptáncoktatás folyik. De ezt nem mesélni, hanem megélni kell. Egy szó, mint száz, kedves táncoslábú barátaim, jó veletek, és örülök, hogy rátok találtam!

Balla Balázs, Both Zsuzsanna

Művelődés, 2017. szeptember 12.