Folkrádió

Agócs Gergely: Felfedeztük a magyar népzene hatodik dialektusterületét?

„Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, a cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat?” – kérdi Kodály Zoltán Magyarság a zenében című tanulmányában. Az idén húszéves Fonó Zenekar mindenesetre most megkísérli. Az együttes vezetője, Agócs Gergely kamaszkora óta gyűjt népdalokat, az utóbbi bő másfél évtizedben pedig többször is megjárta Kabard- és Balkárföldet, a Karacsáj- és Cserkeszföldet, Dagesztánt.

− Meglehet, általánosítok, de a kamaszok többsége vagy popzenét, vagy rockot hallgat. Egy tizenhat éves fiú miért kezd el népdalokat gyűjteni?
− Van olyan tizenhat éves, akinek valamiért megtetszik a blues. Szerez magának szájharmonikát, szervez magának blueszenekart, és majd ebben a zenében a tomboló pentatónia, a semleges hangközök egyszer csak visszaköszönnek rá a magyar népzenéből. S amikor ezzel először találkozik, eldobja a szájharmonikát, elkezd furulyázni, tárogatózni, később dudálni.

− A blues mégiscsak amerikai zene.
− De milyen is? Az is népzene valójában. Nem is biztos, hogy a dallamok fogtak meg, inkább a hangulatok, kifejezésmódok: az őszinteség és a hitelesség. Ami Brownie McGhee és Sonny Terry felvételein keresztül ugyanúgy sugárzik, mint azoknak az első adatközlőimnek a dalain, akikkel tizenhat éves koromban találkoztam.

− Őket hogyan találta meg?
− Az unokanővérem elkezdett táncolni egy néptáncegyüttesben. Mondta: gyere már, táncolj te is! Elmentem és jó társaságot találtam. Fülekpüspökiben tevékenykedett az együttes, a tanár Salgótarjánból jött minden kedden. Az egyik nap hozott felvételeket magával, Martin György néptánckutató filmjeit. Olyan erővel magával ragadtak ezek a képsorok, hogy eldöntöttem, megnézem, hátha nálunk is lehet még ilyent gyűjteni. Akkor tizenhat évesen, kölcsön magnóval és kölcsön kazettával már pénteken elindultam a legközelebbi faluba. És szerencsém volt, mert találtam egy nénit. Az első nóta, amit elénekelt nekem a kapuban állva, az egy olyan szép, régi stílusú népdal volt, hogy a földbe gyökerezett a lábam. Ez volt a Ködellik a Bucsony, eső akar lenni. Akkor eldőlt, mi lesz velem az életem hátralevő részében.

− Ha jól számolok, öt évre rá egyik alapítója lett a Szlovákiai Magyar Folklórszövetségnek.
− Ott turbófokozata kapcsoltunk. 1992-ben hetven helyszínen gyűjtöttünk, 1993-ban ötvennyolc helyszínen: ez több mint amennyi hét van egy évben. Egyfolytában gyűjteni jártam, annyira magával ragadott ez a hangulat. Akkoriban a falvakban hihetetlenül érdekes, izgalmas, művelt emberek éltek. Akik úgy nyilatkoznak, hogy „a nép egyszerű fiai”, azok nem tudják, miről beszélnek. Mert hogy a hagyományos műveltség is műveltség: nagyon összetett. Például a „buta parasztok” ismerték a textília előállításának, a kecskefejésnek, vagy a borsótermesztésnek a technológiáját is, nem beszélve arról, hogy egy átlagos zenei érzékkel megáldott parasztember százával hordozta a lelkében a népdalokat. És a dal költészet. Az élő, aktív költészet strófáit ezrével tudta emlékezetből idézni. Most állítsunk meg valakit az utcán, olyat, aki nem színész: jó napot, el tudna mondani száz verset? Nem ezret, mint amit Pál Pista bácsi eldalolt nekünk, csak százat. Hol vagyunk mi ma ettől?

− Messzire. Ma már zenekarok helyett szintetizátor játszik a lagzikban is.
− Ha azt látnánk, hogy a népdal helyébe belépett egy más műfaj, akkor azt mondanánk: hát, változik a világ. A magyarokkal nem az a baj, hogy nem énekelnek magyar népdalt, hanem az, hogy nem énekelnek. Egyáltalán. Nem arról beszélek, hogy nem lennének nálunk olyan önképző köri keretekben megvalósuló, közművelődési jellegű, úgymond intellektuális indíttatású események, vagy nem működnének csoportok, ahová a résztvevők énekelni járnak, mert ilyenek léteznek. Ám a lakodalmakban, a születésnapokon, a tábortűznél, az osztálykiránduláson a buszon, vagy csak úgy, maguktól bizony, ma nem énekelnek az emberek. A szlovák barátaim, a tót atyámfiai, amikor találkozgatnak, olyan sokat dalolnak, hogy le akar szakadni a plafon. Énekel a román, a szerb, meg a horvát is, és rossz hírem van: az osztrák és a bajor is. Kodály Zoltán a hatvanas években még teljesen természetesnek vette, hogy a magyarságnak van zenei anyanyelve, egy olyan zenei kultúrája, amit a beszélt nyelvhez hasonlóan sajátít el a gyermek a családi körben. Nem az iskolában, hanem a családban. Azt lehet boncolgatni, hogy ennek a zenei anyanyelvnek mennyi százaléka a népdal, népies műdal, vagy éppen aktuális, divatos sláger. Amikor az egyik barátom, Csík Jani zenekara feldolgozta egy másik banda nótáját, nagy sláger lett, a videomegosztókon több milliós nézettséget ért el. A rajongók közül vajon hányan tudnák az elejétől a végéig elénekelni? Mert nem kell már semmit elénekelni, ott a gomb a kütyün, azt megnyomjuk, és a zene szól magától. Zajlik egy nagy társadalmi változás, amit én egyértelműen hanyatlásként érzékelek.

− Az idén húszéves Fonó Zenekar ezt mennyire tudja ellensúlyozni?
− Próbálkozunk, és úgy tűnik, sikeresek az akcióink. Nyilván a térdünket lukasztgatva csináljuk ezt, nincsenek ehhez milliárdos állami források hozzárendelve, és kevesen is vagyunk, beleszakadunk. De amit elbírunk, azt megtesszük: mentjük, ami menthető a gyűjtéseink során, szervezünk táborokat, kiadunk lemezeket, könyveket, és koncerteket is tartunk.

− Nem olyan sokára kettőt is: október 8-án a Vadbarokk koncerten a Pesti Vigadóban azt teszik hallhatóvá, a barokk zene miként gyakorolt hatást a paraszti muzsikára. Míg ugyanitt 11-én az Atyai ág ősbemutatóján a magyar és a kipcsak török népek zenefolklórja közötti párhuzamokat mutatják meg. Gyűjtőként hogyan jutott el a Kaukázusba?
− A magyar népzenekutatók jelentős része feladatának tekintette, hogy elmenjen Keletre gyűjteni. Bartók is járt Anatóliában, míg Kodály a tanítványait küldte az egykori Szovjetunióba, a Volga−Káma vidékére. Ő már felhívta a figyelmet arra, hogy a nogajok, tatárok, baskírok, cseremiszek dallamai milyen hasonlók a magyar népzenéhez. Szerkezeti hasonlóságokat igen, igazán közeli dallampárhuzamokat viszont nem találtak. Én 2000 óta járok az Észak-Kaukázus területére népdalokat gyűjteni, kollégáimmal együtt eközben már több mint kétezer dallamot sikerült dokumentálnunk. Ezek között százával találtunk olyan dallamokat, amelyek nemhogy szerkezetileg párhuzamosak a magyar népdalokkal, hanem létező magyar népdaltípusok érvényes változatai, sőt sok esetben szinte dallamegyezést is mutatnak. Félve mondom: olyan, mintha felfedeztük volna a magyar népzene hatodik dialektusterületét a Dunántúl, a Felföld, az Alföld, az Erdély, valamint Moldva dialektusterülete mellett. Az Atyai ág koncerten ezt is megmutatják a vendégeink, az adatközlőink: a balkár, nogaj, baskír és kumük énekesek, muzsikusok.

Tölgyesi Gábor

MNO Kultúrgrund, 2017. október 4.