Folkrádió

Harminc éve ropja a Somogy Táncegyüttes Príma-díjas koreográfusa

Turi Endrét, a Somogy Táncegyüttes művészeti vezetőjét a korábbi években már háromszor jelölték a Somogyi Príma-díjra, ám meg kellett várnia azt a jeles napot, hogy születésnapi ajándékként vehesse át az elismerést. Péntek tizenharmadikán született és a Príma- díjat is ekkor vehette át, éppen a 45. születésnapján.

– Nem mindenki kap a születésnapjára Príma-díjat…
– Ez a díj most nem szakmai oldalról érkezett, jó érzés, hogy más körökben is tetszik a tevékenységem. Mindig azt vallottam, hogy nem szavakkal kell elhelyezkedni, hanem az elvégzett munka minőségével kell kivívni az elismerést. Nagyon jól esett, hogy annyian gratuláltak a díjátadó után. Úgy érzem, édesanyám keze is benne van, aki most már sajnos csak odaföntről irányítja ezeket a dolgokat. Ő volt az, aki kötelezővé tette nekem a néptáncot, és nem engedte, hogy abbahagyjam, amíg az általános iskolát ki nem járom. Eleinte nem is szerettem táncolni, mindig a hátsó sorban roptam. Kilenc évesen kezdtem a Somogyi Aprók között. Akkoriban a Somogy Táncegyüttes utánpótlását adtuk, voltak közös fellépéseink, ám én még hetedikesként sem örültem, hogy néptáncra kell járnom.

– Nem szerette, mégis megmaradt édesanyja elképzelése mellett. Mikor változott meg a helyzet?
– A 80-as évek elején tátott szájjal figyeltem az irányzatot, amit Mosóczi István képviselt a Somogy Táncegyüttessel. Kortárs elemekkel táncszínházi produkciók születtek szerkesztett zenére, modern hangzással, drámai történetekkel, amelyek csábítóak voltak, ám ez a stílus nem adott elegendő táncanyagot. Úgy 16 évesen kerültem a táncegyüttesbe, ahol időközben folklór koreográfiák születtek Merczel István által. Ő viszont rengeteg táncanyaggal látott el bennünket.

– Mikor dőlt el, hogy a kisgyerekként nem kedvelt hobbiból munka lesz?
– Lassan 30 éve, hogy a „Somogyban” táncolok. Közben 1999-től három évig hivatásosként vettem részt a Honvéd Táncegyüttesben is. Közben koreográfusnak tanultam és kijártam a Táncművészeti Főiskolát. Éppen akkor végeztem, amikor a Somogy Táncegyüttesbe művészeti vezetőt kerestek. 2002-ben visszajöttem, bár a megélhetést akkoriban még nem a tánc nyújtotta.

– Manapság a tánctanítás teszi ki a mindennapjait. Az Együd Árpád Alapfokú Művészeti Iskola táncpedagógusa. A gyerekek oktatása, vagy az együttesben való munka a lényegesebb? Merre billen a mérleg nyelve?
– Nem titkolt cél, hogy a kicsi gyerekből olyan táncost szeretnénk nevelni, aki majd táncol a Somogy Táncegyüttesben. Nagyon fontos az utánpótlás nevelés, így a mérleg nyelve ezzel együtt mutat a Somogy Táncegyüttes felé.

– Nem minden megyeszékhelyen működik hasonló kaliberű tánccsoport. Mi a titka, hogy nálunk olyan régóta él az együttes?
– Nagy megtartó ereje van a változatosságnak, hogy több műfajt képviselünk, és mindezt hitelesen. A közösség, az egymáshoz való kapcsolódás, mindez úgy, hogy egyszerre több generáció is jelen van a csoportban. Barátságok, szerelmek, és még házasságok is alakultak itt.

– A kaposváriak gyakran találkozhatnak bálokban és táncházakban is Önnel, amint éppen tanít nekik néhány lépést. Nem érzi néha, hogy besokall a táncból?
– Megtisztelőnek érzem, ha a Kossuth téren, vagy az Európa parkban egy-egy rendezvényen felkelnek, és beállnak táncolni. Kubában, Bolíviában minden utcasarkon szambáznak, Japánban sem néznek furcsán egy nőre, ha kimonóban megy ki az utcára. Magyarországon sajnos nem a régi értékek dominálnak. Gondoljunk csak bele, hogyan néznének egy lányra, ha a plázába somogyi viseletben ugrana be vásárolni… Minimum kinevetnék. A néptánc nem él meg magától. Több százezer forintba kerül egy új koreográfia, még ha csak a ruhákat nézzük. Pedig nagyon összetett műfaj. Rettenetesen bánt, amikor azt mondják rá, hogy „táncika”, mert a hagyományőrzésen kívül sportnak is minősül egyben. Igenis, mutogatni kell, hogy az emberek rájöjjenek a létjogosultságára, mert egyáltalán nem úgy bánnak vele, mint a japán lány a kimonójával… A „látványfolklóristák” ugyanakkor engem is zavarnak. Emiatt is fontos a táncszínház, hogy felnyissa a szemeket. Amikor nem a tánccal foglalkozom, igyekszem szebbé tenni a környezetemet. Idegesít, ha nincs rend körülöttem. Ez igaz a koreográfiára és a szüleimtől rám maradt szőlőre, szántóra, amit igyekszem rendben tartani. Bosszant, ha egy munkát félben kell hagynom, ha füvet csak félig tudtam lenyírni, vagy nem sikerült próbán kijavítani egy koreográfiát.

– Min dolgozik mostanság?
– Egy táncszínházi produkcióval készülünk Budapestre, a MÜPA-ba, a Kortárs Néptánc Antológiára. Október 27-ére az év legsikeresebb művei közé válogatták be az előadásunkat, amit ennél kicsit korábban, már október 23-án láthat a kaposvári nagyközönség a Szivárvány Kultúrpalotában.

Sonline, 2017. október 21.