Folkrádió

Sándor Csaba Lajos az iskolai néptáncoktatásról: Nemcsak a mozgás, hanem a személyiség is fejlődik

Néptáncunk és népdalaink többet érdemelnek annál, minthogy heti egy-két alkalommal korlátozott számú gyermektánccsoportokban sajátítsa el a tánclépéseket, a dallamokat – vallja Sándor Csaba, a balánbányai Tanulók Házának néptáncoktatója, koreográfusa, az Ördögborda Néptáncegyüttes vezetője. A tánccsoportok működése rendkívül fontos, de ennél is fontosabb, hogy már óvodáskorban kialakuljanak a néptánc hajszálgyökerei, amelyek később a személyiségüket formálják, az identitásukat erősítik. Éppen ezért Sándor Csaba évek óta azon dolgozik, hogy a néptánc- és népzeneoktatás a hagyományos iskolai rendszerben is teret kapjon. Törekvése már a parlament ajtaján kopogtat.

– Anyanyelvként tekint a néptáncra. Mi a közös ebben a kettőben, illetve mitől egy ez a kettő?

– Az anyanyelv, a néptánc, a népdalaink, a népmeséink szerves egység részei: ez maga az örökségünk. A népzenét, néptáncot mindannyian művelhetjük, és ahogy a szókészletünk bővül, gazdagszik, úgy ezeknek is alakulniuk kell.

– Mióta tanítja ezt a „nyelvet”?

– Én 1979-ben kerültem Csíkszeredába, akkor ismerkedtem meg a táncházmozgalommal. Kostyák Alpárékkal – Isten nyugtassa! – tanulhattam a népzenét, néptáncot, velük válhattam kíváncsivá. A kíváncsiságomat szakmaisággal kellett kiegészítenem, a szakmaiság pedig részben a tudatlan ember kutakodása. Kallós Zoltán szakmai irányítása alatt kezdtem kutakodni, és így gyűlt fel bennem mindaz, ami arra a következtetésre juttatott, hogy a néptáncot és népzenét iskolai rendszerben kellene oktatni, minden gyermek számára hozzáférést kellene biztosítani. A 90-es évek elején a néptáncoktatói tevékenység minél nagyobb tömegeket próbált vonzani. 1989-ben, miután Kolozsvárról hazatértem, már elkezdtem „szervezkedni”. Először a szülői háznál táncoltunk, majd ez táncházzá nőtte ki magát, később bálokat szerveztünk. Ekkor döbbentem rá, hogy a néptánc oktatása nemzetiségi hovatartozástól függetlenül általános kell legyen. Én csak a saját nemzetemmel foglalkozom, bár nagyon sok román, görög, zsidó táncot is tanítottam az évek során. 1995-től a balánbányai Tanulók Házában is oktatom a néptáncot.

– Mennyire él a mai fiatalokban az a fajta kíváncsiság, amiről az imént beszélt?

– Erre a kíváncsiságra nevelni kell a gyermekeket. Meg kell ismertetnünk velük azt az életmódot, amely felébresztheti bennük a kíváncsiságot, a munka nehezét pedig az adja, hogy ez az életmód mára megváltozott: nincsenek maguktól működő bálok, amelyek egy kis csoport a tömeg akaratát, óhaját képviselje. Ma jobbára csak megalkotott bálok léteznek, amikor a kis csoportok tömegeket próbálnak bevonzani bizonyos cél érdekében.

– Tehát ezen a bizonyos életmódon van a hangsúly, és ezért mutat túl a törekvés a tánccsoportok működésén?

– A néptánccsoportos foglalkozásra szükség van, de az más minőség, más jelleg. A Csíki-medencében például jól működik, hogy falvanként mondjuk 30 gyermek heti egy alkalommal tanulhat néptáncot, de itt nem erről van szó. Ez az elképzelés az alapozó néptáncról szól: a gyermekjátékokról, a tánc felé hajlásról. Arról a folyamatról, ahogy a táncmotívumokból hajszálgyökerek alakulnak ki. Szerintem ezek a hajszálgyökerek a legfontosabbak, ezek adják meg a magyar embernek a magyar jellegű egyéniségét, más nemzeteknek pedig a saját jellegű egyéniségüket. Ezt elsősorban tehát a hajszálgyökerekért tennénk, csak másodsorban a szakmaiságért. A célunk olyan nevelést nyújtani, amelynek eredményeként – ha nem is lesz néptáncos, de – jó magyar ember, jó magyar szülő lesz a gyermekből.

– Mindennek a „tesztelésére” Gyergyóremetén már volt lehetősége…

– 2010-ben találtunk egymásra egy döntési joggal rendelkező és köztiszteletnek örvendő emberrel, aki megértette, hogy mit akarok elérni és azt hogyan. Ő Laczkó-Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere, akivel arra az elhatározásra jutottunk, hogy iskolai keretek között, választható tantárgyként hároméves „próbaidővel” néptáncoktatást indítunk óvodások és 1–4. osztályosok számára. Ehhez képest már a hetedik tanévet kezdték néptánc- és népzeneoktatással, az első öt tanévben én tanítottam, korosztályokra lebontott módszerek alapján. Ez nem történhetett volna meg a pedagógusok lelkes támogatása nélkül, akik velem együtt izzadták végig a munkafázisokat, velük együtt oktattuk a gyermekeket.

– Ez a működő példa konkrétan milyen eredményeket hozott?

– Átfogó felmérés készítésére sajnos nem jutott már energiám, de igazolta az elvárásokat az eredmény, illetve maga a tény, hogy a tevékenység folyik. Ráadásul abban is folytatódni látszik, hogy tánccsoportok formájában ma Gyergyóremetén több mint 130 gyermek heti rendszerességgel többletmunkát végez. A gyermekek hatalmas mozgásigénnyel rendelkeznek, a falusi gyermekek még többel, mert többet vannak természetközelben. Ezt az igényt talán a tornaóra elégíthetné ki, de ennél többet is megbír és megérdemel egy gyermek. A néptánc ezt szolgálná, ráadásul ide is munkafegyelem kell, hiszen ez is rendezett mozgás. Gondoljunk csak bele, mekkora dolog már önmagában az, amikor az óvodások körbe állnak, képesek körbe haladni, és vigyázzák, tartják a kört! Ilyen szinten kell elkezdeni az óvodában. Egy kisgyermek figyelmét 35 percre lehet lekötni, de akár 45–50 percig is, ha nagyon jó vagyok játékban. Az óvónőkön tehát sok múlott, és akik keményen dolgoztak mellettem, azoknak a csoportjainál meglátszott a különbség: azok a gyermekek másképp viszonyultak a munkához és sokkal jobban fejlődtek. A néptánc ugyanis megtanít a sorrendiségre és a kombinatorikára, vagyis a memorizálandó mozgások sorára, egymásutániságára, illetve arra a képességre, hogy a gyermek a betanult, apró mozgásrészleteken szabadon állítsa egymás után, új sorrendiséget teremtve. A gyermeknek folyamatosan pörög az agya, számol, nemcsak a teste, hanem az esze is mozgásban van. A személyiségfejlődésben is ezért válik kulcsfontosságúvá a tánc.

– Az iskolák hogyan viszonyulnak a törekvéshez?

– Kiindulhatunk abból, hogy a tanfelügyelőségen is van néptáncos pedagógus, aki egyetért velünk, illetve az is biztató, hogy a Tanulók Házával mi magunk is szerveztünk néptáncképzést óvónőknek, tanítónőknek, és rengetegen jelentkeztek. Viszont azt is látnunk kell, hogy a gyermekeknek sok tanórájuk van, nehéz lesz megtalálni azt a megoldást, hogy ne legyenek túlterheltek, mégis legyen néptáncoktatás. Tudom, hogy erre szükség van, és azt is tudom, hogy ha az iskolai és a települési vezetők a zászlójukra tűzik ezt a küldetést, akkor van rá megoldás.

– Az „iskola utáni iskolai” rendszerben való oktatással is megelégedne?

– A hagyományos iskolarendszerbe szeretnénk bevinni, óvodába és 1–4. osztályba, de bármilyen utat elfogadnék, ami célra vezető és időtálló. Ne feledjük: arra halad a korunk, hogy a szülőknek egyre kevesebb idejük jut a gyermekükre. Nekünk viszont jutna időnk rájuk, akár az after school-rendszerben is!

– Szakemberek terén jól állnak vagy vannak súlyos hiányosságok?

– Szakmaiság szempontjából Magyarországon rendszerben működik a néptáncoktatás, nagyon sok képzett táncpedagógusuk van, és félelmetes tudásra tesznek szert azok a gyermekek, akik 14 éves korukra elmondhatják, hogy 7-8 éven át tanultak néptáncot. Nekünk nincs elég táncpedagógusunk, de két dologra építhetünk: erős szívünk van és öt profi táncegyüttesünk. Az ott felgyűlt szakmai tudást fel lehet használni az oktatás terén. Továbbá számos olyan néptáncosunk van, aki a profi tánchoz már nem elég fiatal, de táncban megvan benne az a Benedek Elek-i varázslat, ami a mesékből átjön. Csakhogy az oktatáshoz nincs pedagógusi képzettsége, és az oktatáshoz szükséges jogosítványokat jelenleg nehéz beszerezni. Néptáncoktatói szak ugyanis jelenleg nincs a tanügyi rendszerben.

– Hogyan lehet pótolni ezt a hiányosságot?

– Némi reményt adhat, hogy a román kollégáknál is generációváltás jön, és a fiataloknál ugyanúgy megfogalmazódott az igény olyan képzések iránt, ami oklevelet nyújt. Ha sikerülne országos szintű átképzést szervezni, két körben akár száz oktató is jogosítványt szerezne. És nem baj az, ha ebből nekünk csak tíz jutna, mert már az is hatalmas előrelépést jelentene.

– És milyen jogi formában lehetne néptáncot oktatni?

– Ha a néptáncoktatók hozzájutnának a képesítéshez, és az iskola, valamint a helyi közösségek vezetői igénylik a tevékenységet, akkor akár civil szervezetek is felvállalhatnák ezt a munkát, vagy – vállalkozás formájában – szolgáltatásként adhatnák el profi táncosok. Utóbbi esetben – szakmai tudás birtokában – már nem annyira fontos a pedagógiai végzettség. Akár a Tanulók Háza is taníthatna, de akkor pedagógusokat kellene alkalmazni, és országos szinten jelenleg inkább leépítések a jellemzők.

– Kiknek a segítségére számíthat?

– Nagyon régóta érik bennem ez a vágy, és kollégákkal együtt az évek során ki is dolgoztuk az alapjait. A legnagyobb megerősítést ugyanakkor talán az adta, amikor az RMDSZ részéről kerestek meg, és felkarolták az elképzelést. Az egészet végigbeszéltük a politikummal, és nyilvánvaló, hogy ez kemény dió lesz, de eredményre vezethet, ha a politikusoktól a táncosokig a néptánc-szívek egy irányba kezdik húzni a szekeret. Fontos, hogy a képviselőink megértessék a román politikusokkal, hogy ez nem holmi magyar nemzeti mozgalom, hanem a gyermekeinknek néptánccal, népzenével való fejlesztése. Mindennek óriási identitásmegőrző szerepe van, nekünk, erdélyi magyaroknak már csak emiatt is rendkívül hasznos, hogy a parlamenti csoportunk megértette ennek a fontosságát.

Kovács Hont Imre

Hargita Népe, 2017. november 18.