Folkrádió

Testközelből megélni a prímásmuzsikát

A hét végén zajlott Csíkszeredában a XX. Erdélyi Prímástalálkozó. Az adatközlő zenészek mellett a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Népzene Tanszékének oktatói, diákjai is évente felkeresik a rendezvényt, tanulnak és tanítanak. Az alábbiakban a zeneakadémia két oktatója: Richter Pál tanszékvezető és Pávai István docens válaszolt lapunk kérdéseire.

– Mit jelent önnek az Erdélyi Prímástalálkozó jubileuma?

Pávai István: A prímástalálkozók XX. évfordulója számomra is évforduló, mert öt éve engem kértek föl arra, hogy egybeszerkesszem a falusi hagyományőrzők műsorát, és levezessem a színpadon. Úgy láttam az öt év alatt, hogy nagyon nagy közönségsikernek örvendenek ezek az előadások. Emlékszem, hogy a tavaly sokan a közönségből megsértődtek, mert a tűzvédelmi szabályok miatt nem lehetett pótszéket betenni, és idén is azt láttam, hogy teljesen telt ház van, és nagyon nagy az érdeklődés, miközben sokan azt hangoztatják, hogy a hagyomány kiveszőben van, és már nincs mit mutatni. A hagyományőrző prímások gálaműsorában azt éreztem, hogy sok mindent lehetett mutatni.

– Miért fontos a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzenetanszékének a csíkszeredai prímástalálkozó?

Richer Pál: Érdemes visszatekinteni – ahogyan András Mihály igazgató a gálaműsor elején meg is tette – hogyan is indult el húsz éve ez a prímástalálkozó-sorozat, milyen állomásai voltak, idővel hogyan alakultak át a viszonyok, és mennyire csökkent azoknak a köre, akiket ma még el lehet hívni. Immár negyedik éve, hogy a Zeneakadémia Népzenei Tanszéke is megjelenik ezen a rendezvényen, és nekünk ez két okból nagyon fontos: egyrészt a mesterkurzusok miatt, amelyek a programmal párhuzamosan zajlanak, és ebben nemcsak a hagyományőrző zenészekkel készült stúdiófelvételek és zenélések vannak, hanem közülük néhányan már a megelőző napokon mesterkurzust tartanak a diákoknak. Ez nagyon fontos és jó lehetőség számunkra, mert ugyan a Zeneakadémiánk szokott meghívni zenészeket, de ez mégiscsak más találkozás, itteni környezetben, és ki is lehet jól használni. A másik ok természetesen az, hogy az esti táncházakban diákjaink együtt muzsikálhatnak ezekkel a zenészekkel, megélik testközelből a hangulatát, az esztétikáját, emberi ismeretség és kapcsolat jön létre a diákok és zenészek között. És aztán persze nagyon fontos az, ami mindig az utolsó nap este van, hogy a diákok koncerteznek. Itt egyrészt rögvest abból építkeznek, amit a mesterkurzusokon ellestek, illetve előre próbálnak műsorszámokat, és ezt Csíkszeredában a közönség rendkívül jól fogadja. Nagyon fontos a diákoknak, hogy telt ház előtt tudnak játszani és lelkes közönséggel találkoznak.


Richter Pál a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi szak Népzene Tanszékének vezetője. 1963. április 25-én született Budapesten. 1995-ben kapta muzikológusi és zenetörténettanári diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetudományi szakán – ahol szakdolgozatát a ferencesek XVI–XVII. századi dallamkincse tárgykörben írta, Kájoni János: Organo-Missale – Egy XVII. századi ferences kézirat Csíksomlyóról címmel. Doktori disszertációját A ferences rend dallamkészlete a XVII. században a Kárpát-medencében címmel 2004-ben védte meg. 1998 óta tagja a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaságnak, 2001 óta pedig a Nemzetközi Hymnológiai Társaságnak (IAH).

– Miért fontos ez a műsor?

Pávai István: Nagyon nagy jelentősége van ezeknek a műsoroknak, hiszen valóban, a hagyomány veszendőben van abban az értelemben, hogy az idősebb generáció kezd kihalni. Még vannak utolsó mohikánok, és a fiatalok ezt sok helyen elkezdték tőlük megtanulni.

– Mi volt idén a különlegessége a jubileumi gálaműsornak?

Richer Pál: Ha lehet így idézőjelben mondani, talán az volt, hogy „sztárzenekarok” jöttek, vagyis a táncházmozgalom által leginkább és legrégebb fölfedezett zenészek és együttesek jöttek el. Vagyis a magyarpalatkaiak, a csávásiak, Gyimesből, aztán az abásfalvi zenészek – tehát nagyon színvonalas és gazdag műsor volt.

– Mikor érdekeltek abban a fiatalok, hogy az öreg prímásnak a zenéjét megtanulják?

Pávai István: Akkor, ha van megrendelő rá. Ma viszont már a kis falusi közösség nem tud eltartani egy ilyen zenekart, hiszen a falusi közösség már nagyon oldott állapotban van – vagy városra ingázik, vagy a városi lakosság ide kiköltözött a városból, tehát egészen másképpen működik, mint régen – tehát ezek a hagyományok csak akkor tudnak megmaradni, akkor kerül át egyik generációról a következőre a tudás, hogyha elhívjuk őket. Hívjuk ilyen rendezvényekre, nyári táborokba muzsikálni vagy táncegyüttesek műsorába közreműködőként. Ilyen téren a Hargita együttes vezetősége nagyon jó kultúrpolitikát folytat, mert ők nagyon építenek a hagyományőrzőkre. A saját műsoraik is mind erre vannak kihegyezve, és mindenképpen úgy gondolom, hogy nagyon hasznos tevékenységet végeznek. Én nagyon szívesen jövök ide mindig, és ők szokták nekem köszönni, de én ugyanígy köszönhetem nekik, hogy kiszakadok a tudományos munkámból, az egyetemi oktatásból, és lejövök ide és nagyon jól érzem magam itt Csíkszeredában a Hargita együttesnél, és ezek között a falusi hagyományőrzők között, akikkel remek színpadi műsort lehet összehozni, és a közönség is visszajelezte, hogy ezek tényleg szükségesek.

– Van-e valami kulisszán túli története, amivel színesíthetnénk a rálátást a jubileumi élményre?

Pávai István: Én nagyon régóta járok falura gyűjteni, ismerem ezt az idősebb generációt, például Szászcsáváson Mezei Ferenc Csángálót, aki Erdély legjobb falusi brácsása volt, és itt volt most rokonaival. Őket én nem ismertem, lévén fiatalok, és az is fontos volt, hogy ők most látták, hogy én az öreg csávási zenésszel milyen jó barátságban vagyok, hogy mennyire örültünk egymásnak, muzsikáltunk is együtt a próbateremben. És a fiatalok úgy fellelkesültek erre, hogy elkérték tőlem a régi felvételeket, amiket az öreg csávásiakkal készítettünk, hogy ők is tanulják meg. Mert ők tehetséges zenészek, de nekik az a problémájuk, hogy azt a hagyományos repertoárt, ami régi, nem tudják eléggé jól, mert a helybeli fiatalok nem nagyon kérik. Mondhatja is valaki, hogy „Minek is kell az, hiszen már új időket élünk, új zene kell?”… Ez nem így van. Mert a népzene az egy időtlen zene. Arra kell gondolni, hogy egy faluban, valamikor, amikor élt ez a hagyomány, akkor az öregek is ugyanolyan zenére táncolták a csárdást, mint a legfiatalabbak, és mindenkinek megfelelt ugyanaz a zene. Ez azt jelenti, hogy ez a zene időtlen. Nem régi, hanem a régi időkből jött, de minden új időben is megfelel.

– Hogyan látja a négy év együttműködés tapasztalatával a Hargita együttes tevékenységét?

Richer Pál: A Hargita egy­üttes tevékenysége hiánypótló. Főleg azért becsülöm én nagyra az együttesnek a tevékenységét, mert a különböző csábító kordivatoknak ellen tud állni, és tartja magát ahhoz a küldetéshez, amiért alapították: a hagyományos, autentikus értékeket mutatja föl úgy, hogy azt a lehető leginkább sérülésmentesen színpadra lehessen vinni, tehát „nem nyúlnak bele” olyan eszközökkel, amelyek divatosak ma akár Budapesten, akár más együtteseknél.

Gergely Edit

________________________

Pávai István népzenekutató Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron nevelkedett, jelenleg Budapesten él. Pályája során a Hargita Megyei Népi Alkotások Házának is volt zenei irányítója, a csíkszeredai Művészeti Népiskola tanára, a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes művészeti titkára. Budapestre költözése előtt a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes szakmai tanácsadója volt, később zenei szerkesztő, majd a kulturális műsorok osztályvezetője a Marosvásárhelyi Rádiónál. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Tanszékének docense, a Hagyományok Háza keretében működő Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum vezetője.

Hargita Népe, 2017. november 21.