Folkrádió

Hatvan liter malacvér egy vőfélytalálkozó reggelije
Földeds

Tessék, itt Gyönyörű Zsigmond.” Így veszi fel telefonját a IX. Kárpát-medencei Vőfélytalálkozó főszervezője, s mi tudjuk, hogy életünk egyik legszínesebb hétvégéje elé nézünk. Málnamárka, sportszelet, riport Földesről, ahol nekünk a félszemű a király.


Milyen buli kell ahhoz, hogy másnap reggelre egy hegedű vonóstul, két darab pálinkás demizson, valamint néhány felespohár heverjen a talált tárgyak pulton? Hát, mondjuk egy vőfélytalálkozó, kilencvennyolc vőféllyel.v

Képzeljünk el egy hurrikánt Florida partjainál. És ezt most szorozzuk meg kilencvennyolccal. A természeti csapás és a vőfélytalálkozó közötti különbség lényegében annyi, hogy míg a hurrikán pálmafákat és házakat és nagy autókat és embereket pusztít, addig a földesi vőfélytalálkozó résztvevői és vendégei csupán három kondér sültvért, pár bogrács birkapörit, hektónyi gulyást, ezerhétszáznyolcvanöt gombóc töltött káposztát, néhány folyóméter hurkát-kolbászt, falat disznósajtot, vödörnyi tócsnit, egy komplett ökröt, s többládányi lakodalmas süteményt, meg persze felfoghatatlan mennyiségű sört, bort, pálinkát emésztettek meg.

Gerlóczy is velünk riportozott Földesen

Márton egyebek mellett azt hallotta, hogy a gyomor nem más, mint a szexgép üzemanyagtartálya. Keretes kísérője, Czakó Zsófia pedig két napig csigát pödört a húslevesbe. Kattintsanak át oda is.
Indokolt is ennyi üzemanyag ahhoz, hogy péntek délutántól vasárnap hajnalig szóljon a nóta, ropódjék a tánc, álljon a bál, s kapaszkodjanak egymásba a lelkek: kilencvennyolc lagziszaki egymás hegyén-hátán, mindenki ismer mindenkit, vagy ha nem, akkor is, mindenki zsebiben, keziben pálinkás butélia, mindenki kínálja a magáét, mindenki elfogadja és visszakínál, mégse látni csaprészeget, igaz, józant se sokat.

Akarnak egy párbeszédet?

– Szevasz, megkóstolod a pálinkámat?

– Szevasz, persze, szevasz, de nem tudom ám, ki vagy.

– Szabó István, szevasz.

– Szevaaasz! Ja! Már tudom! Az öreg Szabó fia!

– Úgy ám! És a két kis Szabó apja! Szevasssz!

– Mondom én, hogy ösmerlek!

És kacagás, koccintás, hátak férfias veregetése, acélkarú ölelés, mellényigazítás, bajuszpedrés. Örvény ez, beránt. Ilyen recsegős-ropogós viccekből, kedélyességekből fertály óra alatt annyit szívunk magunkba, váratlanul mi is kigyelmednek szólítjuk egymást.

De téved ám, aki úgy hiszi, hogy a vőfélytalálkozó egyetlen célja a monstre mulatás. Szakmázás is van, szombaton tizenkilencedik századi vőfélyversekről ad elő a Hermann Ottó Múzeum igazgatója, pénteken meg lepedővászonra batikolt tíz négyzetméteres Kossuth-címer alatt fél délutánt lefedő konferenciázás, vőfély vörksop megy olyan lagzifundamentumokról, hogy szabad-e eltérni a klasszik esküvői menütől (kézicsiga versus Barilla), meg arról, lányos háznál hogyan történjék a szülőbúcsúztató. Minden téma veleje a következő: szabad-e lazítani a hagyományokon.Képzeljünk el egy hurrikánt Florida partjainál. És ezt most szorozzuk meg kilencvennyolccal. A természeti csapás és a vőfélytalálkozó közötti különbség lényegében annyi, hogy míg a hurrikán pálmafákat és házakat és nagy autókat és embereket pusztít, addig a földesi vőfélytalálkozó résztvevői és vendégei csupán három kondér sültvért, pár bogrács birkapörit, hektónyi gulyást, ezerhétszáznyolcvanöt gombóc töltött káposztát, néhány folyóméter hurkát-kolbászt, falat disznósajtot, vödörnyi tócsnit, egy komplett ökröt, s többládányi lakodalmas süteményt, meg persze felfoghatatlan mennyiségű sört, bort, pálinkát emésztettek meg.

Gerlóczy is velünk riportozott Földesen

Márton egyebek mellett azt hallotta, hogy a gyomor nem más, mint a szexgép üzemanyagtartálya. Keretes kísérője, Czakó Zsófia pedig két napig csigát pödört a húslevesbe. Kattintsanak át oda is.
Indokolt is ennyi üzemanyag ahhoz, hogy péntek délutántól vasárnap hajnalig szóljon a nóta, ropódjék a tánc, álljon a bál, s kapaszkodjanak egymásba a lelkek: kilencvennyolc lagziszaki egymás hegyén-hátán, mindenki ismer mindenkit, vagy ha nem, akkor is, mindenki zsebiben, keziben pálinkás butélia, mindenki kínálja a magáét, mindenki elfogadja és visszakínál, mégse látni csaprészeget, igaz, józant se sokat.

Akarnak egy párbeszédet?

– Szevasz, megkóstolod a pálinkámat?

– Szevasz, persze, szevasz, de nem tudom ám, ki vagy.

– Szabó István, szevasz.

– Szevaaasz! Ja! Már tudom! Az öreg Szabó fia!

– Úgy ám! És a két kis Szabó apja! Szevasssz!

– Mondom én, hogy ösmerlek!

És kacagás, koccintás, hátak férfias veregetése, acélkarú ölelés, mellényigazítás, bajuszpedrés. Örvény ez, beránt. Ilyen recsegős-ropogós viccekből, kedélyességekből fertály óra alatt annyit szívunk magunkba, váratlanul mi is kigyelmednek szólítjuk egymást.

De téved ám, aki úgy hiszi, hogy a vőfélytalálkozó egyetlen célja a monstre mulatás. Szakmázás is van, szombaton tizenkilencedik századi vőfélyversekről ad elő a Hermann Ottó Múzeum igazgatója, pénteken meg lepedővászonra batikolt tíz négyzetméteres Kossuth-címer alatt fél délutánt lefedő konferenciázás, vőfély vörksop megy olyan lagzifundamentumokról, hogy szabad-e eltérni a klasszik esküvői menütől (kézicsiga versus Barilla), meg arról, lányos háznál hogyan történjék a szülőbúcsúztató. Minden téma veleje a következő: szabad-e lazítani a hagyományokon.

Teljes a demokrácia, aki akar, kipeckeskedhet a mikrofonhoz. Az egyik azt mondja, „mindenben vissza kell térni az eredetihez, akinek ez nem tetszik, ahhoz nem megyünk”. A másik azzal tromfol, hogy
„már Kodály meg Bartók is megalázta a népdalt, csak elvett belőle”.
A harmadik szerint viszont „a hagyományt nem őrizni kell, nem is ápolni, hanem megélni, és ki kell szolgálni a megrendelőt, aki fizet, az húzatja, én aztán nem fogom megerőszakolni a család akaratát”. A negyedik úgy véli, „ha a megrendelőnek fogalma sincs is a hagyományokról, azért próbáljunk hatni rá, hiszen a legszebb ékszer is csak holt kincs a láda fenekén”.

Az ötödik arra panaszkodik, ha kiköti, hogy kóla nem kerülhet asztalra, „a megrendelők fele elugrik”. A hatodik azt meséli, hogy míg régen a szülők irányították az esküvőt, ma már a fiatalok diktálnak, egy delikvensét azzal hívta a saját fia, hogy „apa, a Hiltonban lesz a lagzi, ha akarsz, gyere, ha nem tetszik, ne gyere”. A hetedik meg azzal áll elő, hogy
isten őrizzen az olyan lagzitól, melyen „svédasztalra vietnami meg kambodzsai ételt tesznek ki és dél-amerikaiak muzsikálnak”.

A poénok persze ebben a tudományos etapban is megúszhatatlanok, és az elköszönésekben csúcsosodnak ki, ilyesformán: „köszönöm, hogy meghallgattatok, isten éltesse a feleségem urát”, vagy éppen „erőt, egészséget, minden láb közé keménységet”.

A svédasztalos, lagzin kambodzsait kajáló generációnak eláruljuk, hogy a vőfély spirituális feladata elriasztani a násztól a rossz szellemeket, és a menyegző alatt nemcsak a hangulatért felel, hanem még azért is, hogy időben és kellő hőfokon érkezzen tyúkleves.

A vőfély hangja hol érc, hol bársony, szava rím, tekintete egyszerre cinkel s simogat; népviseletben ténykedik, fején bokrétás kalap, kezében vőfélybot, melyen korábban levezényelt lagzik szalagjai lógnak.

A földesi kilencvennyolc között mindössze egy nő akad: a vajdasági Nyers Tímea. Nem volt még húsz, amikor vőfélykedni kezdett, most harminchárom. Civilben hentes és mészáros, vőfélybotja ennek megfelelően bikacsökből készült, mondén poénfélék zuhatagának szolgáltatva ezzel állandó forrást. Nyers portrézását meghagyjuk Katz videóriporter kollégának, íme.

Legkedvencebb vőfélyünk a nagykőrösi rímfüggő Mikó Péter. „Be szép a pálinkásüvege” – így szólítjuk meg. Ő pedig ekképpen felel: „Van nékem egy rettenetes szokásom, ha bort ittam, a pálinkát kívánom, erre még az öregapám öregapja tanított, aki még a hordóval is koccintott.”

Mikó úron bőrkötény lóg,
maga szabta ki bicskájával egy lomtalanítási karosszékből, aztán, hogy évek múlva hason kihasadt az anyag, Nagy-Magyarország formájú folttal ‘potította’ az anyaghiányt, még folyóinkat is belevarrta a foltba.
A kötény a viselője mesterségére utal, arra, hogy Mikó úr kovács: vésőtől kandallórácson át kapuig mindent kovácsol, sőt, a fával is jóban van, évi tizenkétezer bicskanyelet esztergál fél évszázada száradó diófából, s kopjafafaragásban is jeleskedik.

Dicsérjük hatalmas bajuszát, lokálpatrióta rím a válasz: „Az én pofám nagy, szőrös, a városom meg Nagykőrös.”

Nyolcvan lakodalmon van túl, volt év, hogy tizenötször celebrált, újabban csupán szezononként két-három megrendelés esik be. Merthogy „nem esküsznek ma a párok, csak összeállnak, mint a nyáj a fagyon, oszt jól van nagyon”.

Mikó mester félszemű; ebben a sztoriban semmi rím.

„Tizönnégy éve történt, jártamban högyöztem a ceruzát, oszt mögbotlottam a küszöbben, és bele, a csont fogta mög a vasat, láttam a másikkal, ahogy folyt kifele. Motoron möntünk a szömklinikára, kérdi a professzor asszony, miért csinálok én ilyet. Szalmakalap volt a fejemen, mondom, apámtól úgy hallottam, szalmatetős házra egy ablak is elég. Erre úgy elkezdett röhögni, kérte, fogjam be a pofámat, mert így nem tud varrni. Három napra rá varratszedés, csodálkozik a gyors gyógyuláson, mondom, mög köll tudni fönni a bicskát, mindönki tudja, hogy a tépött seb gennyedzik, a metszett seb pödig összekapaszkodik. Azt mondja erre viccösen, hogy én magát fölvöszöm a klinikára köszörűsnek, mondom, két szömmel vállalnám is, néz, gondolkodik erősen, és kiböki, hogy akkor marad a régi köszörűs. Ebből jöttem rá, hogy nincs mit tenni, véglög elszemtelenödtem, ezt a szemet már gyakhatom.”

Egy évig tartott a lábadozás. „Nem tudtam sömmit se csinálni, de aztán a jóisten mögtanított így élni. Nem tudom, mit szeret énrajtam, de mindig mögsegít, mondjuk nem is szidtam még a nevit, és mindig rászólok arra, aki gyalázza.”

Mikó mester ma is a régi bicskáját használja, „gimnazista korom óta ez van a zsöbbe, miért dobtam volna el, nem ő volt a hülye, elvágta, amit köllött, sőt olyan színvonalon, hogy a leggyorsabban be is gyógyult”.

Rutinos vőfély, látva döbbenetünket, malacrímre vált.

„És azt ismerik, hogy a tanító rímírásra szólítja fel a gyerekeket.
Jölöntközik Móricka, hogy lányka áll a tenger vizében, igazgyöngyöt fog a kezében,
kerek a gyöngy, s nincs semmi hibája, vízben ázik a lányka két térgye. Mire a tanító úr: fiam, hát ez nem rímel. Erre Móricka: fölösleges minden aggály, majd rímel, ha gyün a dagály.”

Tegyünk egy kitérőt ezzel a dagállyal.

A vőfélyek nagytermészetű emberek, találkozójukon tán csak a tesztoszteron szintje magasabb a maligánfoknál. Konferenciázva, nyilatkozva, hivatalosan, (szinte) színjózanul a hagyományőrzés, az ősi magyar népszokások meg az autentikus lagzikoreográfiák körül szárnyalnak gondolataik. De ahogy szilvától, körtétől, birstől, bodzától olajozva csúszunk a privátba, menthetetlenül bugyiba-gatyába siklik a mondanivaló.

Mikó mester Lőwy Árpádot idézve, saját felvezetővel demonstrálja a tételt. „Arany János a menésre több mint kétszáz szót használt, Lőwy Árpád a párzásra kilencvenhármat talált, ha megengedik, elmondom a gyűjteményt, ne féljenek, túlságosan nem sértem meg az erényt: az uraság tekergeti nagy bögyösen a leányt, a korcsmáros bedugózza pálinkásüveg gyanánt, befirkant az írnok úr a titkárnőnek hegyesen, a diák meg cicerélni tanul kint a fenyvesen, ács a nőket mögmássza, béreslegény kamatyol, a székely jól mögereszti, a napszámos kobakol, a baka, ha megteheti, éjjel-nappal toszni jár, csesz a varga jókedvűen, csizmadia beszurkol, brűgöl a cigány is sokat, a suszter meg suvikszol…”

És így tovább perceken át.

A pénteki vacsorára mindenki megvidámodik, aminek csak az egyik oka az évtized legjobb gulyáslevese; olyan danolás repeszti a falakat, amilyet ez az ebédlő két éve, az előző vőfélytalálkozón hallhatott utoljára. Meghágva a zenetant,
félhangok is keverednek a pentatonba, de végtére is nem fölszállott a páván vagyunk.
A buli hajnal négyig tart, de már éjféltől egyetlen hatalmas, összekapaszkodott lény zenél, táncol, énekel, gigászi szeretetfröccs.

A szombat fél ötkor kezdődik, tűz gyúl üstök alatt, világít a kukuricatorzsa, a lángra kondérok emelődnek, zsírt, apróra vágott hagymát nyelnek el, asszonyok eveznek méteres fakanalakkal. Hatra üveges a hagyma, ládákban tíz disznó abált, fölkockázott vére érkezik, úgy hatvanliternyi, gyerünk bele, „dobj alá csutkát, hadd elevenedjék”, evezés tovább, tabletetes férfi fotózza a műsort a derengésben, dauerolt asszony evőkanállal adagol sót, borsot, paprikát, ujjal kóstol, még só, még bors, még paprika, még kóstolás, még evezés, még só, kóstolás, evezés, fél hétre kész a reggeli.

Vért eszik mindenki, kenyérrel, savanyú káposztával; előtte, alatta, utána pálinka, az asszonyoknak is jár, verébcsontú, csuparánc mama is féldecit kap, meg se kottyant neki, végigevezett másfél órát, az se kottyant meg neki, a téeszkonyhán gályázta végig az életét, mosolyog a szilvától meg a vértől, menyecske a szíve, nem lehet nem őt lesni.

Aztán egyszer csak a rendezvény legfilozofikusabb, a minden egyirányba tart megváltoztathatatlanságát demonstráló dialógusát indítja, majd zárja.

– Ajh, a köménymag kimaradt a vérből!

– Sebaj, legalább nem szelelnek majd a vendégek.

– Majd szelelnek este a töltött káposztától.

Bőrkötényes Mikó Péter bukkan elő a mélykék ködből, kezében tányér, a tányérban sült vérhegy, azzal nyit a kovácsmester, hogy
„mivel a pálinka vötött néki ágyat, érzök most a vérhöz igen jó étvágyat, mert ilyen sült vértől a dalai láma, megnyalná tíz ujját, ha itt volna máma.”
A strófákra komótosan bepucolja a gőzölgő kockákat, s prózaival zár: „Ma mindannyian vért fogunk szarni.”

Közben utánfutón megnyúzott, fejetlen, lábaveszett, fóliába tekert szürkemarhát hoznak, elevenen fél tonnát nyomott, most se kevesebb három mázsánál, nyársra, vagy inkább dárdára tűzik, farán be, nyaka alatt ki. Hat férfi emeli állványra a tetemet, botlik az egyik ember, „jaj, ne rohanj, hajnal négykor még ittam valamit, nem tökéletes a térérzékelésem”, de csak fölkerül az állat, tenyérnyi szalonnadarabokkal pecsvörkölik, literszám kenik rá a pácot.

Helyiek káderezik az ökröt.

– Szürkemarha?

– Az volt, csak bepirosodott, és barnul is mindjárt, ha segít a jóisten.

– Hajnalban öltétek?

– Ja. Kedd hajnalban. Azóta hűl… Tölcsé’ már egy kis pálinkát, védőital nélkül nem írom alá a munkavédelmi jegyzőkönyvet… Na, igyad, Bandi, kell a pohár.

Csekkolni a készülődés kinéz az udvarra a vőfélytalálkozó kitalálója, szíve, főszervezője is. Ki nem találnák, mi az ő neve.
Gyönyörű Zsigmond.
Tök komolyan a születési anyakönyvi kivonatában is ez áll, az ezernyolcszázas évek elejéig tudja visszavezetni a Gyönyörű családfát. „Sima csőszerelő vagyok, három évet dolgoztam a szakmában”, azóta a néptáncból él, tanítja, turnézik vele itthon és külföldön, valamelyik télen Finnországban lépett föl a maga alapította Szeredás együttessel, a helyiek összehozták az igazi Télapóval, úgy fotózkodtak, hogy Joulupukki pirosban, Gyönyörű meg szűrben mosolyog a kamerába. Falujában, a közeli Sárándon férfi dalárdát szervezett, énekel népzenei lemezeken, és persze vőfélykedik, „jövőre lesz az ezredik, már el van vállalva”.

Gyönyörűnél egyetlen ember bír több vőfélységgel a társaságból, mégpedig Szemők András, aki a saját nyilvántartása szerint ezerötvenhét fellépésnél tart, első vőfélységének időpontja 1975. augusztus huszadika. Nem mellesleg ő süti az ökröt.

Szemők úr a vőfélyek ideáltípusa, mindenkivel azonnal cimbi, egy perc után válladon a keze, másfél percnél átkarol, kettőnél pálinkával kínál, háromnál szel neked egy darabot az ökörből,
„most lehet kóstolni, utána már csak enni lehet belőle”,
s közben előad négy malacviccet, az egyiknek csak a poénját írjuk ide, „jól van lányom, négy miatyánk, vagy tíz cigánykerék”, a többit meg egyáltalán nincs merszünk leírni.

Szemők András katonatiszt volt, Nyíregyházán, aztán Pesten szolgált, hat éve nyugdíjba mehetett, csinált egy rendezvényszervező céget, ma hétszáz főt tud saját sátraiban saját asztalról saját pohárból itatni, saját tányérból, saját eszcájggal maga főzte-sütötte jókkal etetni.

Bánkódik, hogy elfelejtett mulatni a magyar, „ma egy rossz disznóvágás tovább tart, mint egy jó lakodalom, kihozzák a jegesre hűtött piát, ami üt, mint a gumikalapács, és éjfél után vége mindennek”. Bezzeg Szemők úr. Ő most is végigmulatta a pénteket,
szombat hajnal négykor aludt pontosan tizennyolc percet
néhány összetolt széken, „ledikóztam, de ha kell, állva is hunyok, bírni kell, ha az ember bérbe adta a farát, tartsa szépen”, aztán felpattant, és kipakolt az ökörsütéshez. Este lett, mire kiporciózta a jószágot, és belevetette magát a következő bulihullámba, ami vasárnap hajnalig röpítette, akkor aztán bepakolás, irány haza, kipakolás, s déltől rendes alvás.

Molekuláris gasztróban aligha jó Szemők úr, viszont egy ötszáz fős lagzi hozzávalóit befáradva is séróból sorolja. „A leveshez nyolcvan tyúk, huszonkiló csigatészta, hatvan kiló sárgarépa, harminc kiló zöldség, karalábé, zeller huszonöt kiló, s ha igazán jót akarunk, negyven zöldpaprika belecsemegézve. A töltött káposztához félmázsa darálthús, negyven kiló rizs. Rántott húsnak nem kilózunk, hanem méterezünk, fejenként egy centi, vagyis ötszáz főre öt méter karaj, meg ugye a tarja, meg csirke felsőcomb.

Felszolgálásban az erdélyi minta híve: először a leves, aztán tánc jó sokáig, hadd mozogják le, aztán a sültek, aztán megint tánc, még több, „káposzta pedig csak hajnal háromkor, el ne menjenek haza, ha nem így csinálod, a kaja fele megmarad”.

Sűrű a vőfélylét. Két éve, a legutóbbi találkozóra százhuszonnyolc szakmabeli jött el,
tizenhármójuk fekete keretes fotója most emléktablóra kasírozva gyászol a bejáratnál,
van köztük egész fiatalon meghalt férfi is. Aligha a húzós szombatok okolhatóak a mortalitásért, inkább az, hogy eleve olyan áll vőfélynek, aki szereti, érti a mulatást, és dacol természettel, jó tanácsokkal.

„A tanár két palackkal érkezik az órára, az egyikben víz, a másikban pálinka. Fog egy gilisztát, beteszi az első üvegbe, a giliszta ficánkol, kiveszi, be a másikba, a giliszta elpusztul. Mi ebből a tanulság? Az, hogy aki pálinkát iszik, nem lesz gilisztás.” Ez egy büszke ötvenes vőfély tanmeséje, ars poeticája.

Egy másiktól meg ezt jegyeztük föl: „Ha vasárnapi krémest kívánok, hát megeszek belőle tizennégyet, aztán, ha vizet akarok, ledöntök három litert, aztán, ha három napig nótázni szeretnék pálinka mellett, akkor nótázom, pálinkázom három napig. Mert a szervezet tudja, mire van szüksége!
Azt kell enni, inni, csinálni, amit kívánunk, ezt a jó parasztjainktól tanultam.
Nékem nem kellenek az agyonreklámozott gyógyszerek! A koleszterinszintem huszonnégy, és akkor mi van?! Lehet negyvennyolc is, nem?”

De. Lehetetlen nem Katz videóriporter mámoros sóhajával zárni a riportot, íme: „Én még soha ennyire külföldön nem éreztem magam. Isteni volt, isteni.”

Nagy József Katz Dávid

24.hu, 2017. november 27.