Folkrádió

A gyomor nem más, mint szexgép-üzemanyagtartály
Földes

Muzsikusok nótáinak magyar szívemet melengető dallamainak simogatása által felszálló nyirkos alföldi köd mögül barátságosan, de kellő szigorúsággal és erénnyel kilesve üzenem.

Nehéz megszólalnom a IX. Kárpát-medencei Vőfélytalálkozó után, nehéz a gondolataimat összeszednem, és nem pusztán azért, mert a második napon reggelire sült vért, májas hurkát, ebédre pedig toroskáposztát, nyárson sült ökröt, birkapörköltet, illetve sült oldalast fogyasztottam, és olyan lassan csordogál a vér az ereimben, mint a Keleti-főcsatorna vízén a lusta békanyál, hanem mert lelkemre az alföldi köd nyirkos szomorúsága terül.

Be kell vallanom, nem találok fogást a vőfélytalálkozón. Akik találkoztak már életükben vőféllyel, bizonyára tudják, hogy ez a találkozás sűrű élmény, nehezen emészthető, súlyos tapasztalás, ugyanakkor – bár a legkevésbé sem szeretnék kifogásokat keresni, vagy ne adj isten dicsekedni – nyilvánvalóan semmiség ahhoz képest, amikor az ember közel száz vőféllyel találkozik. Száz vőfély. Kimondani is megterhelő, az ember felpuffad, fújtat, sóhajt, és talán nem véletlenül jut eszébe róla az az 1785 darab töltött káposzta, amit a konferencia első napján nagy csinnadratta közepette cipeltek be a közösségi ház udvarán parkoló haszongépjármű rakteréből a folyosón át a konyhába.

Száz vőfély vonul fel s alá az emlékezetemben, és ez a száz vőfély száz vidék és százezer szokás, de ha rájuk gondolok, egymás köré gyűlve látom őket a koszorúzáskor, meg a vőfélyfa ültetésekor, ahol – kezükben vőfélybottal – jelenlétük egy közös vőfélygondolat köré csoportosult, nem elsősorban a lakodalom, a hivatás, a rengeteg öröm, italozás, falatozás, nem a vőfélytalálkozó ünnepe, hanem a nagy, magyar vőfélybú s vőfélybánat köré.

A mulatozás csúcspontja ez minálunk. Nekünk, magyaroknak, más népekhez képest jóval nehezebb a dolgunk mulatozások alkalmával is, észnél kell lennünk, ha már egész tűrhetően, ne adj isten, a kelleténél jobban érezzük magunkat, nosza, Zsiga, elég a jóból, itt az ideje komolyra fordítani a szót, vigyünk valahová egy koszorút, emlékezzünk meg arról, milyen szerencsétlenségek és igazságtalanságok sújtották csonka, csonkább és legcsonkább nemzetünket, aztán ültessünk egy fát barátaink emlékére, és a polgármester asszony örömére, emlékezzünk meg róluk és arról: nem csak nekik volt nehéz, nekünk is az, és így lesz ez mindörökké, míg az isten igazságot nem szolgáltat, és akkor… no, azt nem tudom, mi lesz, bár az egyik vőfély erről is beszélt, azt mondta, a magyar ember nem áll bosszút az ellenségén, hanem megvárja, míg az ráfarag, és reméli, a jóisten lesz oly kegyes hozzá, hogy mindezt végignézheti.

Azt mondják, magyar az, akinek fáj Trianon, és – ha ez így van -, akkor egy dolog minden kétséget kizáróan kijelenthető: a vőfély magyar. Minden adottsága – megjelenése, színészi eszköztára, fellépése – adott ahhoz, hogy úgy tudjon fájni neki, aminek fájni kell, ahogyan senki másnak, láttam én már sokféle magyar embert – taxist, futballdrukkert, ügyvédet, hentest, agysebészt, de még magamat is – a fájás közepette, de ilyen selymes büszkeséggel, ilyen férfias gyöngédséggel senkinek sem fáj, aminek fájni kell.

Tudjuk, hogy egy vőfélytalálkozóra főként vőfélyek járnak, tudjuk, hogy a vőfély magyar, így logikusnak tűnhet a következtetés, hogy egy vőfélytalálkozó egyben magyar találkozó is. A messziről jött ember furcsán nézhet egy csoport magyar emberre, mely magyarsága megmaradását ünnepli egy országban, amit Magyarországnak hívnak és magyarok lakják, ám a nagyszámú határon túli vőfély jelenlétének, valamint a vőfélyszakma Kárpát-medencei magyar hagyományainak tekintetében végül is indokoltnak tűnik ez az árnyalat.

A vőfély, miután a koszorúzás megtörtént, visszatér a közösségi házba, és ott folytatja, ahol abbahagyta, azt csinálja, amiért jött: eszik, iszik, danol, iszik, danol, eszik, felszólal, eszmét cserél, tudását önzetlenül megosztja, vőfélytársai tudását pedig lelkesen elsajátítja. Mindehhez természetesen erős szervezetre van szükség. A vőfély erős. Gyomra, amint azt az udvaron megtanultam: szexgép-üzemanyagtartály.

Ha vékonyka, satnya vőféllyel találkozunk, aki azt állítja magáról, ő vőfély, legyünk résen, könnyen lehet, hogy hazudik, és nem más, mint a vőfély legnagyobb ellensége: a ceremóniamester. Ezek a satnya, városi, szintetizátoros, szemüveges, vasalt inges, tornacipős legények keserítik meg a vőfélyek életét, ezek terjesztik róluk, hogy a vőfély iszik, részeg, borvirágos orrú, ciki és elavult.

Ezekből természetesen egy szó sem igaz, anyám bérletére esküszöm – ahogy egy kedves pincér barátom szokta mondani -, hogy egyetlen borvirágos orrot sem láttam a vőfélytalálkozón, ha meg láttam volna, ugyan kinek nem vörösödik ki az orra november végén, nyirkos, ködös időben, negyvennyolc óra vedelés után? A ceremóniamesterek csak azért terjesztenek ilyesmiket, mert el akarják venni a vőfélyek munkáját.

Egy főállásban pénzügyőrként dolgozó vőfély arról is mesélt, hogy ezeknek a ceremóniamestereknek már jól szervezett maffiahálózata működik, mely főként az interneten fejti ki maffiatevékenységét, veszélybe sodorva a vőfélyek megélhetését és a szakma több száz éves hagyományának fennmaradását.

Ahogy a szakkönyvekből is tudható: „Debrecenben 1650-től Vőfélycéh, majd Vőfély Társulat működött, körülbelül húsz taggal. Érdekeik védelmére viszonylag korán olyan társaságot alakítottak, melynek elsősorban a lakodalom megszervezése, „jó renddel ellátása” volt a feladatuk, majd a bálok, táncvigalmak megrendezése is rájuk hárult. A vőfélyek a legkényesebb helyzetekben is igyekeztek helytállni, kényes szolgálatukat teljesíteni. Nagyszerű szervezőkészséggel megáldott emberek voltak, akik szolgálatukon túlmenően minden alkalommal emberségükből is vizsgáztak.”

A IX. Kárpát-medencei Vőfélytalálkozó első napján a megjelent érdeklődők előtt Gyönyörű Zsigmond vezetésével vitafórumot tartottak a vőfélyek, mely során a kényes helyzetekről is szó esett. Egy öreg vőfély szót kért, elmesélt egy történetet, miszerint megkereste őt egy menyasszony, aki arra kérte, vezesse le a lakodalmukat, de tartózkodjon a búcsúztatástól, mert az ő szülei nemrég meghaltak, eleget sírt és nincs kedve többé sírni, mulatni akar. Az öreg vőfély nem tudta, mitévő legyen, több mint ötszáz lakodalommal a háta mögött ilyet még sosem kértek tőle. Számos kollégájával beszélt, és mindegyikük azt mondta, búcsúztatás és sírás nélkül nincs lakodalom, valamit ki kell találnia. Végül úgy döntött, nem lesz búcsúztatás és nem lesz sírás, elmond majd egy szép verset a búcsúztatás helyett. Így is tett, ám miközben verselt, a menyasszony elsírta magát. Kiderült, a vers édesanyja legkedvesebb verse volt, és végül köszönetet mondott a vőfélynek, amiért, ha nem is szándékosan, de sikeresen megbőgette.

Búcsúzóul pedig, mert búcsúzni kell, üzenem minden ceremóniamesternek, teli gyomromban toros káposztával, májas hurkával, ökör- és birkahússal, a lelkemről a földesi asszonyok rózsás vendégszeretetének meleg ragyogása és a muzsikusok nótáinak magyar szívemet melengető dallamainak simogatása által felszálló nyirkos alföldi köd mögül barátságosan, de kellő szigorúsággal és erénnyel kilesve: hátrább az agarakkal, paprikajancsik!

Gerlóczy Márton

_____________________________

Egy nőfély viszontagságai

Nagy a hangzavar a fényes csigacsináló tanteremben. Két hosszú asztal mellett pörögnek a nyelvek, mozognak a kezek, szaggatják a tésztakígyókat, sodorják az orsóra, végig a finoman bordázott csigacsinálón: készül a csigatészta a másnapi húsleveshez.
Szorosan ül egymás mellett a sok asszony, körülöttük segítők ügyködnek, adogatják a csíkokra szaggatott tésztát, pálinkával kínálják a dolgozókat, mosogatják a poharakat, szórják ki száradni a kész csigákat az ablak alá. Délután kettőkor fogtak munkához, este hatig, a vőfélyvitáig meg se állnak.
Amikor belépek, fel se néznek a dauerolt fejek, úgy mondják, üljek közéjük csigázni. Csigázunk hát és hallgatjuk az aulában ünneplő vőfélyek nótázását. Hatkor testületileg átvonulunk a nagyterembe, a vőfélyvitára. Az első sorokban vőfélyek, az asszonyok hátrébb ülnek le, lisztes kötényeik alatt ropogtatják fáradt derekukat, szemüvegeiken tükröződik a színpadi fény, a vőfélyek díszes bokrétái. Érdeklődésüket nem nyeri el Nyers Tímea palicsi nőfély, akit a házigazda úgy mutat be, mint a gyöngébbik nem egyetlen képviselőjét a találkozón.
A legkitartóbb vőfélyek még vitatkoznak, amikor a csigacsinálók rég a sertésgulyást tálalják az ebédlőben. Este tízkor hegedűvonók, koccintásra emelt pálinkáspoharak, pávatollas kalapok, tetejükbe almát szúrt, arra rozmaringcsokrot illesztett vőfélybotok, táncoló, egymásba karoló férfiak között lelkiismeret-furdalással keresem a csigacsinálókat. A kiürült nagyterem sarkában ülve találok rájuk, amint a másnapi menüről tartanak fontos megbeszélést.
Másnap délelőtt ismét beletörődve csigázom Kati néni mellett. Még mindig rosszul fogom az orsót, ügyetlenül tekerem és csippentem a tésztát, nem áll rá a kezem, a csigáim vastagok, mint Kati néni ujja, aki előtt szépen gyülekeznek az elegáns csigahegyek. Kimennék, nézném az ökörsütést, még a vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században című előadás is jobban érdekel lassan, mint ez a csigacsinálás. De Kati néni oly lelkesen instruál, olyan kedvesen mondják, hogy rendes nőnek a konyhában, vagyis itt, a csigacsináló teremben a helye, hogy nem merem elhagyni a biztonságot jelentő közösséget. Amikor megkérdem, szoktak-e a férfiak segíteni a csigacsinálásban, nevetésben törnek ki.
Délben ebédhez terítenek. Egy asszony olyan erővel kavarja odakint a káposztát, mintha kajakozna, aztán az üstöt az ebédlő nyitott ablakához cipeli. Csüng kifele a többi nő, nyúlnak az üstért, egyszerre kiáltják, hogy vigyázz, vigyázz, a kintiek meg nyomják befelé, óvatosan, óvatosan, kint is, bent is négyen-négyen segédkeznek. Ezután más teendő után néznek: aki eddig tésztát szaggatott, most felszolgálni áll, aki káposztát kevert, mosogatni kezd. Az ajtóban tizenéves lányok fogadják az ebédre érkezőket. Az idősebb asszonyok széken ülve merik a káposztát tálalóedénybe, a fiatalok lepcsánkát árulnak.
Az ebédlőt elhagyva teszek pár tétova lépést a zenében úszó aula felé. Bizonytalanságom szemet szúr Erzsi néninek, rám szól, ne lábatlankodjam, „menj be enni, vagy csigázzál”. Bánatomban megfogadom, amint lehet, felkeresem Nyers Tímeát Palicson, hogy jövőre, a X. Kárpát-medencei Vőfélytalálkozón én is inkább nőfélyként, mint csigázóként erősítsem a gyöngébbik nem csapatát.

Czakó Zsófia

24.hu, 2017. november 27.