Folkrádió

Mennyi érték halmozódott fel!

„Pál István mesél – egy nógrádi magyar pásztorember mesekincse” – ez Agócs Gergely most megjelent könyvének címe. Ő gyűjtötte, válogatta, szerkesztette és írta a bevezetőjét.

Mivel ebben az évben zárult az „Utolsó óra” programja is, indokolt a kérdés, hogy kapcsolódik-e a kettő egymáshoz?

Nem, az „Utolsó óra” program 1997-ben indult el, mi pedig Pista bácsival 1992-ben találkoztunk. Én a 80-as évek közepétől még aktív gyűjtő tevékenységet folytattam, és nemcsak a népzene, hanem a néptánc, a szövegfolklór és a néphit területén is rögzítettem, dokumentáltam anyagokat. Ennek a terepmunkának a során találkoztam Pista bácsival, aki Nógrád megyében Tereskén lakott, és aki huszonhárom éven át tartó ismeretségünk során gyakorlatilag mesteremmé vált. Megtanított dudálni, és nemcsak a hangszert, de a dudásságot is megtanultam tőle. Egy sor egyéb értékes folklór-adatot sikerült tőle a néprajztudomány számára rögzíteni. A könyv anyaga ebből gyűlt össze.

Doktori disszertációját is ebből írta?

Pista bácsinak a szakdolgozatom témáját köszönhettem. „Egy szürke, meg egy hamuszín galamb” – A hagyományos szellemi kultúra egy nógrádi magyar pásztor életében – volt a címe. Vázlata csak mindannak, amit Pista bácsitól hallottam, de így is 300 oldal lett. Akkor még csak öt éve ismertem őt, még csak egy mesét sikerült rögzítenünk, így a szakdolgozatom témája a népzene, néptánc és a hagyományok. A disszertációm címe és témája: „A szlovákiai magyarok hagyományos hangszeres kultúrája.”

Pista bácsi nem él már, ugye?

Március 10-én volt két éve, hogy eltemettük.

Az „Utolsó óra” program, mint említette, 10 éve indult, és idén fejeződött be. Akik részt vettek a munkában, azokat meglepte, hogy mennyi érték került felszínre?

Nem volt meglepetés, mert tudtuk, mennyi érték halmozódott fel ezeknek az idős, hagyományőrző mestereknek a tudásában, hiszen eleve olyan szereplőket hívtunk a Fonó Budai Zeneház stúdiójába, akikkel a lakhelyükön a terepkutatások során megismerkedtünk, és meggyőződtünk arról, hogy olyan széleskörű a tudásuk, olyan szépen tudnak muzsikálni, hogy azt érdemes ilyen formában is rögzíteni. Inkább az volt meglepő, hogy sok esetben nem tudtunk a repertoárt feltáró vizsgálat során a végére érni azoknak a dallamoknak, amiket ezek az öreg mesterek tudtak.

Az „Utolsó órának” az volt tehát a lényege, hogy professzionális rögzítést kaptak a népdalok?

Mi már a helyszínen is elég jó berendezésekkel rögzítettük az anyagot. Éppen most jelenik meg a gyűjtésemből egy válogatás a zoboralji adatközlőim anyagából a Hagyományok Háza gondozásában. Ezek lemezképes felvételek voltak már akkor is. Most az volt a lényeg, hogy egységes technikai feltételek mellett rögzítsük, mert így tudunk közreadni belőlük egy egységes anyagot, olyan lemezcsomagokat, amelyeket, ha valakinek van rá ideje és érdekli, egyben meg tud hallgatni. 68 lemez jelent meg és szerintem legalább még 30-40 lemeznyi anyag vár kiadásra. Az értéke az, hogy stúdióban vettük fel, egységes a hangkép, illetve másik értéke az, hogy viszonylag rövid idő, négy és fél éven belül történt meg 112 zenekarnak a repertoár feltáró vizsgálata. Ilyet soha, sehol, senki nem csinált meg.

De ilyen népdalkincse sincs senkinek!

Én nem mondanám, hogy a szerbeknek vagy a románoknak ne lenne gazdag népdalkincsük, de azok nincsenek így felgyűjtve. Magyarországon azt a munkát, amit a 30-as években Vikár Béla elindított, majd Kodály Zoltán, Bartók Béla és követőik folytattak, azt mi nem hagytuk abba a 60-as években, Kodály halálával nem szakadt félbe. Az akkor, a 70-es évek elején ébredező táncház mozgalom nemcsak egy klubéletet indított el, hanem falujáró mozgalommá is vált a városi fiataloknak, akik úgy gondolták, hogy ezt a kultúrát hitelesen csak első kézből lehet megtanulni azokon a helyeken, ahol ez a kultúra megszületett és tovább él, akár a mai napig, mert vannak helyek, ahol most is lehet gyűjteni.

Ez a felismerés működött azokban a fiatalokban, akiket a „Felszállott a páva” elő- és középdöntőin láthatunk? Mennyire merítenek ebből a régi anyagból, mit tapasztal?

Én azt látom, hogy azok az igazán sikeresek, akik nem kottából vagy hangfelvételről tanulják az anyagot, hanem akik élő kapcsolatban vannak az idős mesterekkel. Kottából meg lehet ismerni a dallam vázát egy zene esetében, a felvételekről a hogyant ismerhetjük meg, tehát a stílus bizonyos elemeit, viszont a miértekre csak a személyes találkozásokon kapunk választ. Miért fakad dalra az ember, miért táncol, miért muzsikál? Ezekre a kérdésekre a válaszokat csakis ezeknek a személyes kapcsolatoknak, személyes kötődéseknek az útján lehet megkapni. Én azt látom a Pávában is, hogy azok tudnak igazán lebilincselő élményt nyújtani, akik ennek a mélyenszántó ismeretnek a birtokában tudnak színpadra lépni.

Meg van elégedve a felvidéki szereplőkkel?

Hát, a felvidékiek egy kicsit többen is jelentkezhettek volna, de ez az erdélyiekre hatványozottan érvényes, mert bármelyik regionális dal- és táncünnepélyen sokkal többen lépnek fel, mint ahányan ráadták fejüket erre a megmérettetésre a médián keresztül a széles plénum előtt. Viszont akik bejutottak az élő adásokba, azok jól teljesítenek. Két formáció is bejutott a középdöntőbe: a nagyidai Ilosvai Selymes Péter néptáncegyüttes illetve a gellei Pósfa Zenekar, tehát van egy csallóközi meg egy Kassa-vidéki képviselője a felvidéki magyar népművészeti mozgalomnak, s nagyon örülök, hogy ilyen színvonalas produkciókat láttunk, hallottunk eddig tőlük.

A gyűjtőmunkával kapcsolatban egy félmondattal utalt arra, hogy megjelenik a Hagyományok Háza gondozásában saját zoboralji gyűjtése. Többet is elárulna róla?

Címe: Zoboralja – felvidéki népzene Agócs Gergely gyűjtéseiből. Ez egy dupla CD az 1988 és 99 között Zoboralja magyar falvaiban rögzített, kizárólag hagyományőrző előadóktól származó felvételeimből válogattam, amiben az az újdonság, hogy Zoboraljáról eredeti hangszeres népzene Kodály Zoltán 1910-es felvételei óta nem készült. Tehát ilyen hosszú szünet után én voltam a második, akinek ez sikerült, jóllehet népzenekutatók generációi Kodály után szinte kötelességüknek tartották, hogy legalább egyszer elzarándokoljanak Zoboraljára. Még olyanok is elmentek, akiknek fő gyűjtőterülete Erdély, tehát ottani kollégák, mert Zoboralján olyan archaikus kultúra maradt fenn. Azért kár, hogy ennyi évtizeden át nem találtak hangszeres népzenét, mert én elég későn kezdtem el a gyűjtőmunkát, 1988-ban, de még mindig voltak nagy felfedezések ezen a területen.

Felvidék Ma - felvidéki hírportál, 2017. december 25.