Folkrádió

A felvidéki népzene nagykövetei

Hárman is gratulálnak Iván Andrásnak és Zoltánnak, a Pósfa zenekar két tagjának, amikor leülünk beszélgetni egy dunaszerdahelyi kávézóban. A fiúk kedvesen fogadják a kézfogást és a további sikerekre buzdító őszinte jókívánságokat. Nagy utat tett meg a Pósfa, míg eljutott odáig, hogy december 29-én a legjobb zenekar lett a Fölszállott a páván, s még rengeteg kihívás áll a fiatal zenészek előtt.

„Családunkban a zene a mindennapok részét képezi már kiskorunktól fogva, hiszen gépészmérnök édesapánk lakodalmas zenével foglalkozik, prímás. Édesanyánk pedig kántorkodik, már egészen fiatal kora óta. Teljesen nyilvánvaló és természetes volt számunkra, hogy a mi életünknek is része lesz a zene. Péter bátyánk hegedűoktatásra járt, én gitározni tanultam, Zoltán öcsém zongorán kezdett, aztán felvette mellé a harmonikát is. Gólya Márton cimbalmozik, s csak a bőgősünk, Álló István tanult autodidakta módon muzsikálni. 2009-ben merült fel, hogy esetleg megpróbálhatnánk zenekarban játszani” – meséli a kezdetekről András, akinek szavaihoz Zoltán rögtön hozzáteszi, ő akkor még csak 12 éves volt.

Amikor arról kérdezem őket, hogy ment a gyakorlás, volt-e kedvük hozzá, mosolyogva felelik, hogy közel laktak egymáshoz a nagybőgősükkel, így sokat tudtak próbálni. S amúgy is, a legnagyobb élmény a zenében az együttzenélés, a kamarazenélés.

„Nem volt probléma, hogy rávegyük magunkat a gyakorlásra, a népzenélés számunkra azóta is örömzene. Az első két évben még édesapánk is a zenekar tagja volt, aztán átadta nekünk a terepet, miután látta, hogy egy korosztályként könnyebben tudunk egy húron pendülni, meg aztán ideje se nagyon volt. Dolgozott, hétvégenként muzsikált ő is, de persze a menedzserünkként azért megmaradt” – veszi át az emlékezés fonalát Zoltán.

A zenekar első fellépésére 2010. március 15-én került sor, Gellén, a szabadságharcra való megemlékezés utáni képkiállítás megnyitóján. Ezután gyakran elkísérték édesapjukat rendezvényekre, ahová őt, mint muzsikust hívták meg, és meglepetésként a fiúk is előadtak egy-két nótát. A fellépéssel, a színpadi szerepléssel nem volt különösebb gondjuk, hiszen azt már megszokták a zeneiskolában, de András szavalóversenyekre is járt, néptáncolt is egy időben. Könnyen ki tudták alakítani a kapcsolatot a közönséggel.

„Örömzenét játszunk”

Az első nagyobb megmérettetés 2013-ban a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó versenyen várt a fiúkra, ahol megzenésített vers kategóriában aranysávos első helyezést értek el. Szép emlékeket őriznek róla, hiszen az utolsó estén a jó hangulatban elkezdtek muzsikálni. Ennek persze másnap, amikor a díjátadó volt, érezték a hozadékát, mert hatalmas tapsvihar és őrjöngés fogadta őket a nézőtérről.

A zenekar életében meghatározó év a 2016-os, amikor Harmónia-díjban részesültek az év hagyományőrző népzenésze vagy népi zenekara kategóriában.

„Ez már kimondottan zenei díj, ami egyfajta garanciát jelent arra, hogy elértünk egy bizonyos színvonalat, vagyis szakmai elismertséget hozott. Komoly kapcsolati tőkét is jelent ez a szakmai díj, nem mellesleg pedig bekerültünk a felvidéki magyar zenei világ körforgásába” – mondja András a díjról.

Aki a Pósfa zenekart csak egyszer is látta élőben játszani, annak rögtön szembetűnik, hogy a tagok nagyon élvezik a muzsikálást, jókedvet, jó hangulatot varázsolnak maguk köré. Néha kimondottan nehéz ülve maradni a széken, mert az embernek táncolni való kedve támad, olyan jól húzzák.

„Örömzenét játszunk, nem kényszerből zenélünk, hanem mert szeretjük. Számunkra nagyon fontos az autentikusság, és egyre nagyobb tapasztalattal bíró zenészektől igyekszünk tanulni. Amit a népzenéről eddig tanultunk, azt Lakatos Róbertnek és zenész kollégáinak, valamint Németh Dénes felkészítő tanárunknak, no meg a sok-sok zenei tábornak köszönhetjük. Ma élő falusi cigány muzsikus, aki még a régi zenét játssza, sajnos, már csak pár akad, de szerencsére sok anyagot felgyűjtöttek – videóra, hangszalagokra – a népzenekutatók, s például Agócs Gergely is jól ismeri a még muzsikáló falusi zenészeket, tartja velük a kapcsolatot. A gútai Farkas János, alias Manus, cigányprímást szerencsére mi is ismerjük személyesen, de a legtöbb nótát felvételről tanuljuk, a már említett Agócs Gergelyen kívül Nagy Ivánnak és Vavrinecz Andrásnak köszönhetően, akik felgyűjtötték ezeket” – tudjuk meg az Iván testvérektől.

Elmondják azt is, hogy nemcsak magát a muzsikálást próbálják ugyanúgy visszaadni, mint a régi muzsikusok, de még a gesztusaikat is, a hangsúly azonban mindenképpen a játékon van.

Érezték a feléjük áradó szeretetet

A Fölszállott a páva még nagyon friss és fergeteges élményként él a zenekarban, bár sokat fontolgatták, hogy egyáltalán induljanak-e. Nem is annyira a győzelemre hajtottak, nekik az volt az igazán fontos, hogy megismerjék a zenekart és megmutathassák Felvidék népzenei örökségét. Olyan remek emberekkel, zenekarokkal ismerkedtek meg a Páva során, ami talán a legnagyobb hozadéka a versenynek. Az Iván fivérek elmondják, ezen a vetélkedőn mindig azt figyeli a zsűri, hogy a versenyzők mennyire hűen játsszák a kiválasztott, felgyűjtött néprajzi anyagot, s hogy abból milyen összeállítást sikerül színpadra vinni, nagy hangsúlyt fektetve annak előadásmódjára.

„Már az elődöntő során, a fotózásokon és a készülődés közben olyan jó volt a hangulat, hogy az egész stáb jókedvre derült, a színpadi próbákon ezért már kicsit több komolyságot kértek tőlünk. De egész végig, amíg a verseny tartott, a jó hangulat garantált volt, sokat viccelődtünk, akárcsak a felvezető kisfilmek elkészítése során is. Nagyon jól kijöttünk a másik felvidéki csapattal a nagyidai Ilosvai Selymes Péter Néptáncegyüttessel, s szorítottunk azért (szavaztunk is rájuk), hogy bejussanak a döntőbe, hiszen akkor a végén velük is jót bulizhattunk volna” – mondja a versenyről és annak hangulatáról Zoltán és András.

Nagyon sokan szurkoltak a Pósfának, jóleső érzés ez a zenekar tagjainak. A verseny közben és főleg annak végeztével ugyancsak gyorsan, gyakorlatilag azonnal gratuláltak a közösségi hálón az emberek, a zenekar pedig igyekezett reagálni rájuk. Érezték a feléjük áradó szeretetet. A Felvidék.ma a verseny vége után nem sokkal már közölte az örömhírt, amit azonnal megosztott a közösségi oldalán, és a jó hír – rengeteg megosztással – futótűzként terjedt a világhálón.

S hogy mire költik a Páván nyert 2 millió forintot a zenészek?

„Hangszerre és/vagy CD-re. Itt az ideje, hogy kiadjuk az első hanghordozónkat. Persze, alaposan meg kell gondolnunk, milyen zenei anyaggal állunk a nagyközönség elé. Olyan zenét szeretnénk feljátszani, ami a laikus emberekhez közelebb hozza a népzenét” – válaszolja András.

Zoltán rögtön hozzáteszi, a dicsőség nem szállt a fejükbe, a Pósfa igyekszik megfizethető zenekar maradni továbbra is és a jótékonykodás sem áll tőlük távol. Megtudjuk, hogy a Pósfa Polgári Társulás is támogatja a zenekar működését, ha messzebbre, határon túlra utaznak fellépésre, „besegít” az útiköltségbe. Persze, a legtöbbet szűkebb pátriájukban, a Csallóközben muzsikálnak. Míg a Pávát követő egy-két napban inkább a gratulációk voltak túlsúlyban, mostanában már érkeznek a konkrét felkérések is, lassan kezd betelni a naptáruk.

A Pósfa szeretné, ha az élő és tartalmas zenére visszaszoknának az emberek. Sajnálattal beszélnek arról, hogy az emberek többsége elszokott a nótázástól, az akusztikus élő zenétől, s hogy a sok tehetségesebbnél tehetségesebb cigány muzsikusra nincs igény. Kiveszett a komoly éttermekből és kávézókból az élő zene, a bárzene. Ezért is foglalkoznak a népzene mellett cigányzenével és tánczenével is, népszerűsítve ezáltal az élő és akusztikus zenét – előtérbe helyezve annak fontosságát. A népzenének sokat köszönhetnek, ezért is a népzene a kiindulópont náluk, és az kapja a legnagyobb hangsúlyt, azon belül is a felvidéki népzene. Nevezhetnénk őket akár a csallóközi, de még inkább a felvidéki népzene nagyköveteinek is.

Az Iván fivérek hosszú percekig beszélnek arról, mennyire össze vannak nőve hangszereikkel – napi szinten kézbe kerül a sok hangszer valamelyike. A családi ház gyakran hangos muzsikálástól, főleg ha közösen próbálnak. A beszélgetés végén persze újra és újra szóba kerül a Páva, hiszen például az éjféli mise után, a gellei templomnál alig győzték fogadni az emberek gratulációját.

„Még most is van olyan, hogy elugrom a boltba öt percre, és egy óra múlva térek vissza, mert annyian szóba elegyednek velem, gratulálnak” – jegyzi meg Zoltán.

Ennél szebb végszót nem is kívánhatnánk a bizonyára szép jövő előtt álló Pósfa zenekarnak, mely minden egyes fellépésével azt bizonyítja, hogy a magyar népzene talán a legszebb a világon.

B. Vida Júlia

Felvidék Ma - felvidéki hírportál, 2018. január 5.