Folkrádió

Csicsíjja, babája

gyűjtés

előadó:
Horváth Péterné Nagy Anna
előadásmód:
ének
műfaj:
altató
etnikum:
magyar
település:
Vitnyéd
vármegye:
Sopron
tájegység:
Észak-Dunántúl
nagytáj:
Dunántúl
gyűjtő:
Borsai Ilona, Tímár Sándorné
felvétel időpontja:
1972.03.03.
szerkesztő:
Olsvai Imre, Bajcsay Rudas Márta, Németh István
kiadó:
Hungaroton
kiadás éve:
1998
gyártási szám:
HCD 18234

Szöveg

csicsija babájo
nincs itthon a nanájo
messze elment vásárro
csicsija elvitte a bundás kutya

Album: Hallgassátok meg, magyarim.... Keresztmetszet a magyar népzenéről 1.

Kereszmetszet a magyar népzenéről
Bevezetés

Kodály Zoltán (1882-1967) költői hasonlata szerint „százhangú orgona a magyar népzene, mindenre van hangja a szelíd tréfától a tragédiáig”. Bartók Béla (1881-1945) pedig J. S. Bach fúgáihoz és L. van Beethoven szonátáihoz hasonlítja népdalaink formai tökéletességét és arányosságát. Mindkettejük életművének egyik legfontosabb tényezője a magyar népzene feltárása és tudományos tanulmányozása, melynek eredményeképpen rendszerbe foglalták népzenénk különböző dallamstílusait, azok földrajzi-néprajzi tulajdonságait, kiegészítve a szomszéd- és rokonnépi népzenéknek, valamint a magyar zenetörténeti emlékeknek összehasonlító vizsgálatával. Tudományos munkájukat tanítványaik és követőik igyekeznek újabb eredményekkel öregbíteni.
Érdemes tudnunk, hogy népzenénk hatalmas hangzó anyagát nem zenész szakember, hanem az irodalmár-néprajzos Vikár Béla (1859-1945) kezdte rögzíteni. Ugyanis neki jutott eszébe, hogy a fonográfot – T. A. Edison találmányát – népzenei felvételekre kellene használni. Vikár Európában elsőként, világviszonylatban pedig másodikként kezdte meg a fonográfos népzenegyűjtést. Mintegy másfélezer felvételből álló anyagát nagy részben Bartók, kis részben Kodály és Lajtha László (1892-1963) kottázta le.
Vikár és az említettek szorgos gyűjtőmunkájának köszönhetően, 1921-ig kb. nyolcezer hiteles dallam gyűlt össze (beleszámítva a felvétel nélkül, közvetlenül hallás után, a helyszínen lejegyzetteket is). Bartók megállapította ennek az anyagnak „zenei nyelvtanát”, melyet tüzetes stíluselemzéssel tárt fel az 1924-ben kiadott alapvető könyvében, „A magyar népdal”-ban (németül 1925-, angolul 1931-ben jelent meg). Kodály jóval nagyobb anyag (az 1935-ig gyűjtött kb. tizenötezer dallam) alapján írta összegző tanulmányát: „A magyar népzene” címmel (megjelent 1937-ben, majd 1943-tól önálló könyv alakban számos kiadásban), melyben a nem-strófikus, kötetlen szerkezetű dallamokkal és hangszeres anyaggal, a történeti összefüggésekkel és a magyar népzene szomszéd- és rokonnépi kapcsolataiban is foglalkozik (megjelent 1956-ban németül, 1960-ban angolul, 1961-ben oroszul).
Az eltelt száz esztendő alatt az összegyűjtött magyar népzenei anyag mintegy másfélszázezer dallamra nőtt, (ez a változatokat jelenti, az alapdallamok száma közel négyezer). Technikailag jobbnál jobb eredeti hangfelvételek tárolják az énekes és hangszeres előadás földrajzi és stílussajátságait. Másfelől viszont az idő múlásával egy ellenkező jelenség is tapasztalható: az ún. „survival” hagyomány eltűnőben van, mert az 1950-60 táján még gyűjthető dallamok manapság már csak kis számban hallhatók (különösen a magyar nyelvterület középső és nyugati részén). Számos dallamtípusnak a legszebb és legjellegzetesebb változatait más csak fonográf felvételek őrzik, ezek pedig technikailag szegényesebbek. Ez az egyik oka, hogy a jelen válogatás mindössze négy fonográf felvételt tartalmaz; másfelől viszont indokolja felvillantásukat tiszteletünk Bartók és Kodály iránt, akik ezeket gyűjtötték. Összeállításunk valamennyi többi darabja gramofon vagy magnetofon felvétel másolata (1936-tól ill. 1949-től készültek). Válogatásunkkal igyekszünk átfogó képet nyújtani – amennyire lehet az adott korlátokon belül – a dallamstílusokról, a történeti rétegekről, a magyar népzene hangszereiről és az éneklés és zenélés alkalmairól.
A magyar népdalok első legfontosabb jellemzője az egyszólamú gondolkodás, amely igen jellegzetes tulajdonság, ha összevetjük Közép- és Nyugat-Európa körülvevő népeivel és országaival (germánokkal, latinokkal, szlávokkal), de ez a kapcsolat összeköti a magyarokat a rokon urali (finnugor, szamojéd) és altáji (török, mongol, mandzsu-tunguz) népekkel. Egy másik fő jellegzetessége a magyar népzenének a meglehetősen laza kapcsolat a dallamok és meghatározott alkalmak, valamint bizonyos szövegek között. Mert pl. ugyanaz a dallam kötődhet egyszer népszokáshoz, másszor balladához vagy lírai szöveghez vagy éppen vallásos énekhez különböző falvakban vagy vidékeken. A harmóniai gondolkodás, amely hangszeres zenekíséretben nyilvánul meg, egyrészt archaikus gyakorlatokat is őriz (dudabasszus, ostinato, stb.), másfelől gyakran használnak modális összhangzatokat vagy hármashangzat helyett „disszonáns hangzatokat”. Nagyon ritka, hogy a kíséretet klasszikus harmóniarend szabályozza (ez a kíséretmód kifejezetten a városi népies műzenére jellemző).
Jelen összeállításunk földrajzi rendet követ, mely Bartók, Domokos Pál Péter (1901-1992), Jagamas János (1913-1997) és Vargyas Lajos (1914-) dialektus-beosztásán alapul. Az első lemezen a bartóki I-II-III. dialektus anyaga hallható, a IV-V. dialektusé a második lemezre került. A további rendszerezést az alkalmak és az időrend szabja meg: mindkét lemez kezdő fonográf felvételei után a meghatározott alkalomhoz kötődő dallamok következnek, majd a régi stílusú dallamok, végül az új stílusúak csoportja. Hosszabb strófikus dalokból és balladákból csupán három-négy versszakos részletet mutatunk be, szintúgy csupán részleteket közlünk hosszú hangszeres darabokból, énekelt dalok szövegmondással váltakozó részeiből, valamint a folyamatos dallamba ágyazott töredék dallamokból, így a hagyományos magyar zenéből több részletet tudunk nyújtani.
A magyar népzenében öt nagyobb és néhány kisebb dallamstílus különül el. Az öt nagyobb stílus közül az első négy mélyen gyökerezik a keleti hagyományban, magában állva közép-európai környezetünkben, de közös vagy hasonló tulajdonságokat mutatva keleti (részben északi) rokon népeink zenéjével. 1) Giusto dallamok kötetlen, ütempáros szerkezetben: gyermekdalaink többsége, meg néhány jeles napi ének tartozik ehhez a csoporthoz. 2) Kötetlen szerkezetű parlando-rubato dallamok recitált motívumtartalommal: ez sirató-énekeink jellemző formája. 3) Alapjában ötfokú, strófikus dallamok ereszkedő jelleggel (a bartóki „régi stílus”, más néven „török régi stílus”): ez a magyar népzene legjellegzetesebb és belső rétegződésben leggazdagabb stílusa. Ez a stílus gyakorolta a legmélyebb hatást Bartók és Kodály zeneszerzői nyelvére. 4) Ereszkedő jellegű diatonikus dallamok (nevezik néha „sirató stílusnak” vagy másképpen „ugor rétegnek” vagy „ugor régi stílusnak” is.). 5) Az új stílus a XIX. század közepén született, részben régi dallamok motívumaiból, nagyrészt európai formák hatására. Ez az ötödik stílus elsősorban a szerkezete által jellegzetes, mivel a strófák első és utolsó dallamsora zeneileg ugyanaz. A XIX. század 80-as éveitől fogva ez a stílus töltötte be az egész országot mint a fiatalság zenei önkifejezésének legkedveltebb formája (kiváltképpen az I-II-III. dialektusterületen). A kisebb stílusok különböző korúak és eredetűek, részben európai vallásos és világi dallamok átvételei, részben a szomszéd népek nem-visszatérő szerkezetű dallamainak átvételei, részben pedig belső, önálló fejlődésű dallamok (mint pl. némely altatódallam stílusa, vagy a „Jaj-nótáké”). E kisebb stílusok dallamainak többsége népszokásokhoz, szertartásokhoz vagy néha vallásos alkalmakhoz kötődik. Közel százhúsz dallam hallható a két lemezen. Megoszlásuk a következő: 46 dallam kötődik 15 féle alkalomhoz, 10 jellegzetes hangszeres darab, 13-nak szövege ballada vagy keserves, 52 különböző lírai dal. Valamilyen hangszeren vagy hangszeres kísérettel hangzott el 22 dallam.

Dunántúl
Az I. dialektus-terület a Duna-jobbparti magyarokat és a szlavóniai (kelet-horvátországi) magyar népszigetet foglalja magába. Gazdag változatosságban élt itt a törökös régi stílus jellegzetes rétege, az „egymagú” kvintváltók típuscsaládja. Jellegzetes színt képviseltek a Lá-ötfokú hangrendszer tercének és felső szeptimjének intonációs ingadozása Dó-Di és SZó-SZi között (de az alsó SZó nem magasodott!). Ez a jelenség más dialektus-területeken úgyszólván teljesen hiányzik; itt még hegedűn, levélsípon és füttyben is fel-felhangzott. Sőt, új stílusú ötfokú dallamokban sem ritka. A terület délkeleti kis-dialektusában (Szlavóniában) még a szekund és a szext is ingadozhatott. Bartók jellegzetes záróritmust talált a parlando, rubato dallamok egy részében. Azóta giustókból és a többi dallamsorból is előjött ez a jelenség. Sajátos népszokások (és azok különleges dallamai) e területen: regölés, lucázás, húsvéti és pünkösdi vonulások. Különleges dallamokat lehetett hallani a lakodalmas és párosító énekek közt is. Érdekes hangszert őrzött dél-dunántúli pásztorság: az ötlyukú hosszú furulyát.

Észak
A II. dialektus-terület a Duna és a Tisza felső szakaszától északra fekvő magyarokat foglalja magában. Gazdagon virágzik itt mindkét (török és ugor) régi stílus; itt bontakozott ki Kodály gazdag sirató-gyűjtése, és itt élt legtovább a duda s a reá termett zeneanyag. Az énekes-zenés népszokások sokasága és sokfélesége minden más dialektus-területénél gazdagabb. Ezek dallamvilága szinte évezredeket fog át; a keletről hozott archaikus stílusok mellett sok közép- és újkori európai átvétel is fennmaradt. Itt virágzott leggazdagabban a 16-17. században kifejlődött Rákóczi-dallamkör stílusa. Az új stílus előadásában több régi jelenség elevenen él tovább; díszített éneklés, mérsékelt tempó, jellegzetes hangszín, átlagosnál több ötfokú fordulat, stb.

Alföld
A III. a legnagyobb területű dialektus, mely központi fekvésénél fogva három másik magyar dialektus-területtel érintkezik: Dunántúllal, Északkal és Erdéllyel. Hozzájuk képest azonban jóval kevesebb archaikus hagyományt őrzött meg, és jóval több idegen – műzenei, szomszédnépi – hatást mutat. Ennek történelmi és társadalmi okai vannak. A török-német háborúk kétszáz éve alatt (1526-1725) a magyar lakosság zöme elpusztult vagy messze menekült; helyükre a 18. század folyamán nagyszámú német, szlovák és szerb, kisebb számú horvát (bunyevác), rutén (kárpátukrán) és román, továbbá egy kevés északi és dunántúli magyar lakosság között. A fölerősödő polgári és mezővárosi fejlődés a hagyományos kultúra elhagyására serkentette a megmaradt magyarokat. A kevés régi dallamhagyományt főleg pásztordalok képviselik, hangszeren pedig a Szeged és Szolnok közötti sávban megmaradt tekerő. A 19. században és a 20. század elején két nagy fejlemény épp itt, az Alföldön keletkezett és innen áradt szét. Egyik az új dallamstílus, másik a kromatikus hangolású, ujjal történő citerajáték. Egyes falvakban, ill. vidékeken sikerült archaikus szokásénekeket vagy különleges fegyvertánc-dallamokat megmenteni az eltűnéstől. De már eleven dudást és doromb-játékost a 20. század elején sem találtak a gyűjtők.