A táncház kultúrembereket nevel, tartja Berán István népzenész, a népi kultúrát pedig alapvető fontosságúnak érzi nemzeti identitásunk megőrzésében. Ráadásul, véli, akik népzenével, néptánccal vagy akár tárgyalkotó népművészettel foglalkoznak, azoknak gazdagabb az életük. A Táncház Egyesület ügyvezető képviselőjével a 43. Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár kapcsán beszélgettünk.
– Mikor indult a táncházmozgalom?
– Egészen pontosan 1972. május 6-án tartották a legelső táncházat a fővárosi Liszt Ferenc téren, igaz, még zárt körű rendezvényként. Novák Ferenc és tanítványai, Foltin Jolán, Lelkes Lajos és Stoller Antal ötlete volt, hogy az erdélyi Széken szerzett élményeik alapján négy néptáncegyüttes számára táncházas alkalmat szerveznek: Sebő Ferenc, Halmos Béla és Éri Péter muzsikáltak, akik Martin György néprajzkutató gyűjtéseiből már ismerték a széki zenét. Aztán Timár Sándor elgondolása szerint kinyitották a kapukat, klubok alakultak, ahol már nemcsak táncegyüttesi tagok, hanem bárki kipróbálhatta a néptáncot. Persze addigra a magyar népzene- és néptánckutatók hatalmas és rendkívül értékes néprajzi anyagot halmoztak fel, erdélyi gyűjtőútjaikon a maga eredeti valóságában találkoztak a népművészettel és az archaikus folklór egyik vetületeként magával a táncházzal is.
– A mozgalom hamar önszerveződővé vált: hivatalos oldalról csupán eltűrték vagy támogatták is a táncházakat?
– Az archaikus falusi közösségekben, például Erdély-szerte a magyar, a szász, a román, a cigány, a zsidó népi kultúra egymásra hatása is megfigyelhető, és ugyanez jellemző Felvidékre vagy Vajdaságra is. Nem véletlen, hogy már az első táncházakban is a magyar mellett a békési román táncok éppúgy helyet kaptak, mint akár a délszláv anyag, hiszen ezek is integráns részei a közép-európai népi kultúrának. Ez az etnikai színesség pedig nem állt távol a korszak internacionalista felfogásától – miközben mindennek a táncház részéről csakis szakmai és tudományos okai voltak. A hírhedt három T tehát a táncházzal kapcsolatban inkább a tűrés és olykor a támogatás felé hajlott, máskülönben nem működhettek volna a táncházak az egyetemi és a kultúrházas közegben. Ezeken az alkalmakon más művészeti ágak, azaz az építészet, a képzőművészet, az irodalom képviselői előadóként is megjelentek, ez utóbbiaknál elég említeni a nagy generációt, Nagy Lászlót, Kányádi Sándort, Csoóri Sándort, Weöres Sándort. Tehát a táncház sosem afféle tánciskolai foglalkozás volt, hanem komplex kulturális program – és ez a komplexitása a mai napig megmaradt.
– Mi lehetett a legfontosabb oka annak, hogy ennyire széles körben elterjedhetett a táncház?
– Biztosan közrejátszott a beatmozgalom kissé lázadó hangulata és persze a kor fiatalságának identitáskeresése is. Szakmai szempontból a legfontosabb mozzanat talán, hogy az akkori balettintézetbe bekerült a néptánc, Timár Sándor vezetésével pedig olyan táncházas szemléletű, profi néptáncos generációt neveltek ki, amelynek tagjai aztán a néptáncegyüttesek vezetőiként nem feltétlenül koreográfiai megközelítéssel, inkább stílusgyakorlatokkal, tájegységi táncokkal, improvizációval, azaz szabad tánccal dolgoztak. Vagyis nem produkcióként, hanem szórakozási formaként tekintettek a néptáncra. Személy szerint 1972 őszén kapcsolódtam be a mozgalomba, eleinte műkedvelő szemlélődőként, később népzenészként, népzenetanárként. Az első évtizedben fantasztikus tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodtunk, újabb és újabb néprajzi tájegységekre csodálkoztunk rá, falun élő hagyományőrzőkkel, adatközlőkkel ismerkedtünk meg, barátságok szövődtek, számos mester és tanítvány kapcsolat alakult ebben az időszakban.
– Nemzetközi viszonylatban mi adja a táncházmozgalom különlegességét?
– Tőlünk nyugatra eső vidékeken élők – a spanyoltól az olaszon át a franciáig – igyekeznek megtartani lokális tradícióikat, ám ezek inkább felelevenítései a régmúltnak, kottából, feljegyzésekből rekonstruált hagyományok. Hazánk és a magyar nyelvterület kivételes helyzetben van, hiszen a keleti és a nyugati kultúra határán sok minden megőrződött nálunk a legutóbbi időkig: a táncházmozgalom nagy boomjával egy időben még megtalálható volt a Kárpát-medencében az élő néphagyomány. A magyarok megörökölte rendkívül változatos, gazdag népi műveltségre elég egyetlen példát mondani: az erdélyi Mezőségben álló két falu, Szék és Bonchida nagyon közel van egymáshoz, mégis zenéjüket, táncaikat – a hangszerelést, a díszítő motívumokat, a mozgásanyagot, a lépések, forgatások bonyolultságát – tekintve a megőrzött folklórkincs erőteljesen különböző.
– Miért alakulhatott ez így?
– Mert Szék és Bonchida is zsákfalu, elkerülte őket az átmenő forgalom, míg a tőlük nem messze eső kalotaszegi falvakat földrajzi helyzetüknek köszönhetően a századforduló óta fokozott érdeklődés övezi, és ez a folklórjukra is jelentős hatással volt: tárgyalkotó népművészetüket, muzsikájukat tekintve már sokkal jobban tetten érhető a városi hatás. Mert a néphagyomány rendkívül változékony, befogad mindenféle hatást, miközben a helyi közösség ezt a folyamatot kontrollálja is. Jó példa erre, hogy pár évvel ezelőtt a széki Moldován „Ilka” testvérekkel átmentünk Kalotaszegre Fodor „Neti” Sanyi bácsihoz egy közös zenélésre. A székiek gyönyörűen kísérték a kalotaszegi prímást, ám később megjegyezték, otthon nem engedhetik meg, hogy ilyen cifra harmóniákkal muzsikáljanak. Merthogy a közösség elvárja, hogy a saját muzsikájukat húzzák. Ez a fajta kontroll is hozzájárul ahhoz, hogy a falvak közti különbségek fennmaradjanak.
– Milyen szerteágazó hatásai lehetnek a táncházmódszernek akár falun, akár városban?
– Ameddig csak lehet, hívtunk és hívunk hagyományőrzőket a táncháztalálkozóra, a kisebb táncházas alkalmakra is. Ez nagyon fontos, hiszen számos olyan muzsikuscsalád működik napjainkban is – például a szászcsávásiak, magyarpalatkaiak, méraiak –, akik a falujukban már igazából nem tudnak megélni abból, hogy a dédapjuk zenéjét játsszák. Ha azonban fesztiválokra, táncházakba elhívjuk őket zenélni, esélyt kapnak rá, hogy az általuk megőrzött zenei kultúra helyben is tovább éljen. Szép számmal működnek Kárpát-medence-szerte olyan helyi néptáncegyüttesek, amelyek szinte az utolsó órában, tudatosan tanulták vissza a lassan feledésbe merülő saját táncaikat, és ebben a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség élen jár.
– 2011-ben a táncházmódszer bekerült a szellemi kulturális örökség megőrzésének modelljeként az UNESCO regiszterébe. Ennek milyen hozadékai vannak?
– Például az, hogy a módszer más nemzetek kultúrájára is alkalmazható: a lengyelek és a szlovákok a táncházmódszert saját kultúrájukra adaptálták, és ma már saját táncházakat tartanak, hatalmas sikerrel. És ha már a társadalmi hatás szóba került, megkerülhetetlenek a világon egyedülálló rendszerben működő hazai alapfokú művészeti iskolák, amelyekben a legkülönbözőbb művészeti ágak mellett néptánc- és népzeneoktatás is folyik, mégpedig szabadidős tevékenységként, normatív állami támogatással: számunkra ez teljesen hétköznapi dolog, holott egyedülálló rendszer a világon, valódi hungarikum. Összességében a társadalom egy jelentős részének mindennapi életét, kultúrafogyasztási szokásait, tagjainak egymáshoz való viszonyulását érinti a táncházon keresztül a népi kultúra, mindez pedig saját kultúránk, nemzeti identitásunk megőrzésében igen hatékonynak bizonyul. Ráadásul akik népzenével, néptánccal, vagy akár tárgyalkotó népművészettel foglalkoznak, gazdagabb az életük, függetlenül attól, hogy magasan kvalifikált vagy alacsonyabb iskolai végzettségű emberről beszélünk-e. Vagyis a táncház kultúrembereket nevel. A nagy rendezvényeken, például a táncháztalálkozókon régóta azt tapasztaljuk, hogy tömegek állnak be táncolni, mert a néptánc már a lábakban van. Nagyon erősen beágyazódott a népi kultúra a társadalomba, úgyhogy bármi történjék is, most már életképes marad.
– Április első hétvégéjén tartják a 43. Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásárt. Mi lesz a fókuszban?
– A Fonóban Halljunk szót! címmel afféle bemelegítő estét tartanak a táncháztalálkozó háromnapos eseménye előtt. A seregszemle kiemelt színpadi produkciója a gálaműsor, amelynek idén az eszközös táncok állnak majd a középpontjában, és ötvenedik jubileumi évét koncerttel ünnepli a Vujicsics együttes. A találkozó főszereplői mégis azok az ország számos pontjáról és a határon túlról is érkező hagyományőrzők, népművészek, táncosok, muzsikusok, akik számára ez az év egyik kiemelkedő alkalma, hiszen meg tudják mutatni magukat, hagyományaikat ország-világ előtt. Vagyis a táncháztalálkozó nem csupán táncházak sorozata, hanem valódi, közösségi együttlét.
Szentei Anna
