Folkrádió

Édes Erdély (Brassói pályaudvar)

Nagy gondolat: eltáncolni, megénekelni Erdélyt. Azon a helyszínen, ahol együtt van mindaz, mi lényege, a sokféle náció, amely belakta, megművelte, felépítette. A tájat, a földet, a hazát. Amikor több operatőr munkájával, Péterffy András rendezésében filmre vették a Brassói pályaudvart, szociotáncként adták meg a műfaját.

Diószegi László, az előadás rendező-koreográfusa inkább happeningnek nevezi. Valóban eseményt vagy inkább több ponton zajló eseménysort látunk, ami a nézőket is megmozgatja, és a kelenföldi (krakkói, debreceni) vasútállomás adja hozzá a couleur locale-t: a váróterem fűrészporral felszórt padlóján ropják a táncosok, miközben az ablakon át látni az induló-érkező vonatokat, hallani a hangosbemondót, és a tábla a fejünk fölött mutatja, mikor indul a Dacia expressz Bucuresüti Nordra.

Szociotánc, happening - bármi, csak táncjáték ne! Az a folklórszínpadi produkció, amit népművészeti kűrruhában, katonás fegyelemmel adnak elő úgy, ahogy a nép sohasem táncolt, sohasem öltözött. A Brassói pályaudvar jólesőn fésületlen, a restiből sörösüveggel a kézben szállingózik a közönség, barátságos atyafi pillepalackból házipálinkával kínálja az érkezőket, akik elkeverednek a részben nép-viseletes, részben civil ruhás fellépőkkel; néha csak egy szalmakalap vagy fejkendő különbözteti meg a farmeres, pulóveres táncosokat a nézőktől.

Az előadás szándékáról a rendezőt idézem, ő jobban tudja, és szebben is mondja: Felmutatni az emberiség kulturális örökségét jelentő, de az utóbbi években rohamosan pusztuló multikulturális csodát, Erdélyt. A brassói pályaud-varon találta meg azt a csomópontot, ahol egyszerre, egymás mellett és egymást kiegészítve láthattuk a soknemzetiségű Erdély csodálatos emlékeit; a magyarokat, románokat, a Seges-várra tartó szászokat, a hetyke szalmakalapos avasiakat, a Bukovinába utazó zsidókat és huculokat. De ott várták csatlakozásukat a gyergyószentmiklósi örmények, egy padon ülve a Csíksomlyóra igyekvő moldvai csángókkal. A bukaresti gyorsra vártak a gagauzok (törökök), akik a fővárosból még egy álló napot utaztak Tulcea környéki falvaikba. Ott voltak a Temes megyei sváb asszonyok is, akiket jellegzetes főkötőjük árult el. És persze ott voltak az állandóan úton lévő cigányok, akik mintha a pályaudvarokon élték volna vidám, szertelen életüket.

De megvan-e még a brassói pályaudvar? Létezett-e valaha? A Monarchiában, talán. Rég eltűntek az örmény kereskedők, a zsidókra csak a pusztuló temetők emlékeztetnek, a kilencvenes években az erdélyi szászok maradéka is elhagyta Romániát, hátat fordítva több évszázados hagyományainak; a nagyszerű Segesvár épp napjainkban alakul át Drakula-kultuszközponttá. A soknemzetiségű, színes régiók mindig akkor válnak csak fájó nosztalgiák tárgyává, miután tűzzel-vassal sikerült felszámolnunk az elviselhetetlen összevisszaságot. Így vált nemrég a szemünk előtt a Balkán etnikailag kitisztogatott, acsargó kis nemzetállamokká. És ne áltassuk magunkat: nem csak a kommunista Románia, a nacionalista szerbek (horvátok stb.) tehetnek róla. Mi is beleadjuk a magunkét, mind a mai napig. A sikertelen népszavazás után így írt az erdélyi Új Szó: Hibáznak azok, akik a román példára hivatkoznak, ugyanis [Romániában] a kettős állampolgárság megadása nincs etnikai hovatartozáshoz kötve... A román modell magyar vonatkozásra való átültetése azt jelentené, hogy magyar állampolgárságot kaphatnának mindazoknak a személyeknek az utódai, akik 1918-ban Magyarország állampolgárai voltak. Még elgondolni is rossz, mi lenne egy ilyen rendelkezésnek a következménye, tekintettel a történelmi Magyarország népességének etnikai összetételére.

Az előadás homlokegyenest az ellenkezőjét sugallja: gondold el, milyen gyönyörű lenne visszahozni azt a világot! És amíg szól a zene, amíg együtt járják a táncot, addig még megvan a brassói pályaudvar.

- borz -

Közreműködők: Szászcsávási Zenekar (Küküllő mente), Baciui Fúvósok (Moldva), Antal Tibor (Gyimes), Szita Gábor, Benke Gráci, Makovinyi Tibor, Truppel Mariann, Rácz Attila (Ciceró), Skaliczky Andrea, Válaszút Táncegyüttes, Ordasok és sokan mások

Magyar Narancs, 2005. április 7.