Folkrádió

Tizenöt éves a Csík zenekar
Csík János az autentikus népzene és a mai kor kölcsönhatásáról

Alakulásának tizenötödik évfordulóját ünnepelte idén a kecskeméti székhelyű Csík zenekar. Ennek emlékére az együttes ma este hét órakor ünnepi jubileumi koncertet ad a Millenáris Teátrumban Dresch Mihály, Lovasi András, Ökrös Csaba és a Pécsi Táncszínház közreműködésével.

Egy év telt el azóta, hogy súlyos balesetet szenvedett. Hosszú ideig kétséges volt, vissza tud-e térni a színpadra. Hol tart most a felépülésben?
– Amikor hosszú idő után magamhoz tértem, megtudtam, hogy a bal kezem darabokra tört, és nem úgy forrt össze, mint ahogy régen kinézett. Megkértem az orvosom, engedjen behozatni a kórházba egy hegedűt, hogy lássam, mi a helyzet. Nem tudtam megfogni, másfél-két centin múlott. Azt mondták, lehet rajta változtatni, újra hegedülhetek, de ez komoly tortúrával és nagy fájdalmakkal jár. Vállaltam. Nagyon boldogtalan lettem volna, ha soha többé nem tudok hegedülni. Bár a baleset következtében elvesztettem a szaglásomat, mégis örülök, hogy nem a látásom vagy a hallásom sérült meg. Így visszakerülhettem abba a miliőbe, amit a hegedülés adhat. Újra muzsikálok. Technikailag nem tartok még ott, ahol szeretném, de azt hiszem, ez így is maga a csoda.
– Amíg kórházban feküdt, a zenekar külső segítségekkel folytatta a munkát. Mióta játszanak újra együtt?
– Nagyon hálás vagyok a zenésztársaimnak, amiért hagyták, hogy visszatérhessek, nem ment szét a zenekar, meghagyták a helyem, s nem szűntek meg a táncházaink, koncertjeink sem. Amíg beteg voltam, még támogatási koncertet is szerveztek. Fél év után tudtam újra visszakerülni közéjük. Ez az év sajnos kiesett a baleset miatt, így még mindig a régi repertoárnál tartunk, nem sikerült új műsort kidolgozni. Ez a jövő év feladata lesz.
– A kor falára című legutóbbi lemezük címadó dala valójában egy erdélyi, magyarpalatkai táncdallam, amely swingritmusba csúszik át. Készülnek majd újabb feldolgozások?
– Terveink szerint igen. Mély tisztelettel és alázattal vagyok a régi mesterek és a magyar népzenei hagyományaink iránt, de be kell végre látnunk, hogy változik körülöttünk a világ. Nem élhetünk a hatvan évvel ezelőtti korban. Olyan fajta muzsikát próbáltam megalkotni, amely lehetőséget ad arra, hogy azok az emberek is megismerjék és megszeressék a saját hagyományaikat, akik egyébként nem hallgatnának népzenét. Swinges köntösben talán belemászik a fülükbe a palatkai dallamvilág, és esetleg később az eredetit is meghallgatják. A jövőben is szeretném folytatni ezt a koncepciót, vagyis egy lemezre felvenni néhány feldolgozott, modern kornak szóló számot az autentikus dallamok mellé. Azt viszont kizártnak tartom, hogy az eredeti nóták elmaradjanak, és a lemezünkön csak feldolgozások szerepeljenek.
– A népzenészek jelentős része arra törekszik, hogy a népi muzsika minél régebbi rétegeit kutassa fel, a legarchaikusabb dallamokat szólaltassa meg. Önök az említett albumon viszont szándékosan új stílusú lakodalmas nótákat mutattak be Kalotaszegről.
– A kor falára cím maga is azt sugallja, hogy onnan az élet nyomait el lehet olvasni. Harminc-negyven év az emberiség történetében nem nagy intervallum ugyan, de egy embernek akár az élete is lehet. A lemez erre a gondolatra épül, a gyermekkortól a katonaságon, a szerelmen, a házasságon, a férfivá érésen át az öregségig és az új élet születéséig mutatja be az életutat. A zene is követi az idő múlását, egyre újabb dallamok kerülnek elő. Úgy éreztem, hogy azt, ami most körülvesz bennünket, ezek jobban kifejezik. A kalotaszegi, györgyfalvi új stílusú dallamok az esküvőt, mint az ember életének fontos állomását mutatják be. Ezek az újabban keletkezett nóták közvetlenül a swinges dallam előtt hangzanak el. A lemez bogyiszlói, dunántúli ugrószenével indul. Gyermekkoromban, amikor hegedülni tanultam, a tanáraim ezekkel a dallamokkal kezdték az oktatást, viszont soha nem tanították meg stílusosan. Hibának érzem a 15–20 évvel ezelőtti táncházmozgalomban, hogy a dallamokat megfosztották a valódi stílusjegyeitől, a könnyebb és gyorsabb megtanulhatóság érdekében leegyszerűsítették őket. Éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy úgy megtanuljam játszani, ahogy az Bogyiszlón szólt. Egy altatódal került a lemez végére, amely az új élet, egy gyerek születését jelenti. Az album a Keserédes nosztalgia című lengyel számmal zárul, ez tulajdonképpen visszaemlékezés az elmúlt időkre, egyfajta számadás.
– A kor falára című számban dzsesszzenészekkel dolgozott együtt. Más műfajokkal is kapcsolatot keresett. Legutóbb Lovasi Andrással, a Kispál és a Borz együttes frontemberével készített közös számot. Hogy ismerkedett meg vele?
– Mindig is szerettem az eleinte avantgárdnak, később alternatívnak nevezett zenei irányzatokat, és így a Kispál és a Borz zenekar muzsikáját is. Mivel nagyon tetszenek a Kispál szövegei – úgy érzem, a mai korról a ma emberének szólnak –, megkértem Lovasi Andrást, hogy írjon a zenénkhez szöveget. Amit meg is tett. Szeretném ezt a számot a következő lemezünkre is feltenni, s ha minden igaz, ma este a Millenárison is elhangzik.
– A Terror Háza megnyitásán is a Csík zenekar muzsikált. A kiélezett politikai helyzetben mit jelentett ez a lépés önöknek?
– Megtiszteltetésnek éreztem a felkérést. Bár néhányan abban, hogy elvállaltuk, a Fideszhez való politikai tartozás igazolását látták. Az az iszonyatos emberi nyomorúság és szenvedés, amit azon a helyen a foglyok átéltek, és az a boldogtalanság, amit a fogvatartók éreztek, nyomasztó. Egyet biztos megérdemelnek azok, akiket indokolatlanul bántottak és tönkretettek: az emlékezést. Ez a sok nyomorúság politikai rendszertől függetlenül létezett, úgy a kommunizmusban, mint a nyilas diktatúra idején, s ha mi megkapjuk a lehetőséget arra, hogy emlékezhessünk, akkor kötelességünk azt megtenni.
– Tizenöt év nagy idő egy zenekar életében. Mi az, amire a legszívesebben emlékezik vissza?
– Felsorolhatnék díjakat, kitüntetéseket, elismeréseket, mégsem ezeket tartom a legfontosabbnak. Bár nagyon sok örömet okoztak és erőt adtak a további munkához. Amit igazából kiemelnék, azok az emberek, akikért és akikkel lehet dolgozni. Korábban nem tudtam, vagy nem fogtam fel igazán, hogy hiányoznék, ha nem lennék, hogy ilyen sokan szeretnek s hogy ennyire fontosak vagyunk egymásnak. Erre a baleset után döbbentem rá. Ha az ember élet-halál határán jár, már másképp ítéli meg az életet, mást tart fontosnak. Nekem az emberek a legfontosabbak.

Kiss Eszter Veronika

Magyar Nemzet, 2003. december 27.