Folkrádió

Olyan tombolást én még életemben nem láttam - Sebő Ferenc a Quartnak
1. rész

A 70-es években indult néptánc-mozgalom atyja és motorja, a Sebő együttes vezetője, az egyik legjobb magyar versfeldolgozáslemez készítője, az építész végzettségű Sebő Ferenc 60. születésnapját ünnepli - ma a Művészetek Palotájában játszik öreg és fiatal zenésztársaival. Most a Hagyományok Házának szakmai igazgatója, népzenei témájú könyvek és lemezek kiadását felügyeli. Nagy hatású zenekutató, de alkotó is - ritka az, hogy valaki mind a két területen ilyen energiával van jelen. Szerkesztőségünk egy tagja ráadásul neki köszönheti a zenei pályán való elindulását. Nagyinterjúnkat két részben közöljük.

Quart: Sebestyén Mártától emlékszem a történetre, hogy iskolás korában kapott egy erdélyi gyűjtés-lemezt jutalomként. Nála az volt az atomrobbanás, hogy ezt és így kell csinálni. Nálad?

Sebő Ferenc: Nálam is egy felvétel volt, a rádióban hallottam egyszer, Sárosi Bálintnak volt egy ismeretterjesztő sorozata. A legkülönfélébb népzenei jelenségekről beszélt. Volt egy adás, aminek ez volt címe: A széki zene. Bejátszott zenéket, és addig én olyat életemben nem hallottam még. Ráadásul nem is karcos, zörgős valami volt, hanem minőségi felvétel.

Quart: Ez mikor volt?

Sebő Ferenc: A 60-as évek végén, még egyetemisták voltunk. Akkoriban Halmos Bélával szobatársak voltunk a kollégiumban és mindenfélét játszottunk gitáron, József Attila-versekre írt dalokat is, de népzenével nemigen foglalkoztunk. Elkezdtük keresni a rádióban hallott felvételt. Gyönyörű vonós zene volt, úgy szólt, mint egy harmónium, elképesztő tökéletességgel, kristálytisztán. Egy férfi énekelt rajta, nagyon magas, tenornak nevezhető hangon. Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék, azzal kezdődött ez a nóta. Elkezdtük próbálgatni ott a koleszban, hogy hogyan lehetne ezt leszedni.

Quart: Gitárral?

Sebő Ferenc: Gitárral, igen. Morbid ötlet volt, mert fúvós zenére emlékeztetett inkább, amit ezzel a csörgő gitárral marha nehéz volt utánozni, de azért megtanultuk és marha nagy sikerünk lett vele. Ez vezetett aztán oda, hogy a revival mozgalom elinduljon, mert én nagyon elégedetlen voltam a gitárkísérettel. Akárhogyan variáltuk, nem úgy szólt, mint a rádióban az a dal. És akkor mondtam, Béla, ne hülyéskedj már, te hegedűs vagy! A műegyetemi szimfonikus zenekarban is játszottunk, a Béla ott brácsázott, én meg csellóztam. Legalább a hegedűt próbáld megtanulni. Elővette a hegedűt, én pengettem hozzá az akkordokat. Még mindig nem volt az igazi, de addig-addig tusakodtunk, míg hozott a zenekarból egy leselejtezett kontrát és mondta, hogy próbáljuk meg ezt helyreállítani. Szereztünk kottákat. De hogyan kell ezt játszani? Egy ideig dúr akkordokat fogdostam, barréban a kontrán, amíg aztán a Bélának villant az agya, mert rájött, hogy a széki kontrán úgy vannak a húrok elhelyezve, mint a hegedűnek az alsó három húrja, csak a felső le van eresztve egy oktávval. Ez volt a trükk. Hát ezt a kottából nem tudtuk volna kiókumlálni.

Quart: Honnan volt kottátok? Egyáltalán, le lehet jegyezni a népzenét?

Sebő Ferenc: Persze, Lajtha László lejegyezte az 50-es években, a Széki gyűjtés című könyvében, ami tulajdonképpen partitúragyűjtemény hangzó melléklettel. A könyv ott állt halomban, senki nem vette meg. A Zeneműkiadó úgy érezte, hogy felesleges kiadvány, sőt, Lajthának is elmondta minden kortársa, hogy mekkora baromság ezt leírni. És hát ő is úgy írta le, hogy abból nem lehet lejátszani a zenét, viszont meg lehet érteni. Lelassították a szalagot fele tempóra, és szépen, hangról-hangra kikopogták az értékeket, amiből elképesztően szövevényes kotta keletkezett. Úgy bántak vele, mintha zulukaffer törzsi zene lenne, amit nem értünk, de leírjuk, hogy mikroszkóp alá tehessük és tanulmányozhassuk. Mi megpróbáltuk a kottát a hangszereinkkel rekonstruálni, de megmondom őszintén, csak úgy heccből, semmilyen tervünk nem volt ezzel, azon túl, hogy megfejtsük, hogy az istenbe is van ez. Eleinte balhénak vettük, viszont egyből elkezdtem brácsát tanulni, gondoltam, ha Béla már tud hegedülni, akkor én hozzátanulom ezt. Így aztán megszólalt valami a két hangszeren.

Quart: Kitől lehetett a brácsajátékot megtanulni?

Sebő Ferenc: Először a kottából próbáltuk megfogdosni. Aztán amikor híre ment, hogy játszogatunk, akkor ránk csaptak az öreg népművészek, akik fesztiválokon füttyre táncoltak. Itt van két srác, aki már legalább három ilyen számot játszik. Elhívogattak minket, és szembesültünk azzal, hogy a tánccal egészen más lett a zenék karaktere, mint amit a kottából kiszedtünk. Amikor pedig elkezdtünk anyagot keresni, gyakorlatilag mindenhol falakba ütköztünk. A Néprajzi Múzeumban a következő történt: bemegyünk, népdal kéne. Minek az magának? Nincs is hozzá végzettsége. Ilyen szinten ment a dolog. Aztán kaptunk egy tippet, hogy menjünk el Martin Györgyhöz, aki tánckutató. Azt mondták róla, ő szokott adni anyagot másnak is és nem ül rajta. Tényleg nagyon szívesen fogadott minket. A szobája olyan volt, mint az enyém, tele könyvekkel. Lehasaltunk szépen a padlóra és magnóról elkezdtük hallgatni a zenéket. Egymás után szedte elő a mezőségit, a gyimesit, a moldvai dolgokat. És mi csak ámultunk és bámultunk, hogy ilyen is van, abszolút nem tudtunk ezekről a zenékről semmit, hiszen nem lehetett őket hallani sehol. Annyira rákattantunk, hogy megkérdeztük, hát jó, esetleg átmásolhatnánk? Hát persze, de kérem vissza a szalagot. A következő alkalommal pedig azt mondta, hogy ezt nem lehet így megtanulni, menjetek le. Megadta a címeket. Először Székre mentünk, az öreg Icsánnak, Ádám Istvánnak a zenéje után. Ott aztán rájöttünk, hogy itt nem csak hangokról van szó, hanem technikáról is, kéztartásról, vonózatról. Gyakorlatilag a 18. századi köz-zenélés képével kerültünk szembe. Leopold Mozart tankönyve szinte illik a dologra, ott le vannak rajzolva ezek az íves vonók. A 18. század általános zenei modora Erdélyben az időbeli lemaradás miatt még ma is létezik. A hegedülésük technikája a Paganini előtti hagyományos játéktechnika.



Quart: És akkori hegedűkön is játszottak? Milyenek voltak a hangszereik?

Sebő Ferenc: A hegedűik olyanok voltak, amilyet éppen tudtak szerezni. Alkalmasint jobban értettek a dolgokhoz, mint mi. A cigányok nagyon rafináltak, értettek a hangszerekhez. És hát ment a csencsen-bencsen és hiába volt koldusszegény az illető, azért tíz hegedű ott állt a falon. A muzsikálás szakma volt, amit átadtak egymásnak. A hegedűik egyébként mindig az ő hangzás-ideáljuk szerint voltak beállítva, ami teljesen eltér a klasszikus hegedűhangzástól. Paganini azt újította, hogy állal beszorítják a hegedűt, stabilizálják, ezáltal a kéz szabaddá válik, tehát tudsz fekvést váltani. Ezeknél az erdélyi zenészeknél meg fordítva van, ők markoló fogással a hegedű nyakát szorítják és a mellhez van támasztva a hangszer, és a vonó pályájára igazítják, forgatják rá a hegedűt - ahogy a régi festményeken is láthatod. Megvan az értelme, mert ebben a barokkos játékstílusban az aprózó vonómozgás a lényeges, a kéznek rettenetes lazának kell lennie, különben fél óra alatt görcsöt kap. Kidolgozott technika, hosszú távú játékra, több naposra való, csak játszani, játszani. 1971-ben Széken bekéredzkedtünk az Icsánék táncházába: megengedi-e, hogy felüljünk a padra. Azt mondta, hogy hú, persze, ilyen hülye cigányokat még nem látott, akik ingyen akarnak muzsikálni. Mi aztán elhúztunk egy párat, rettenetesen dörzsöltük, meg akartuk mutatni, hogy mennyire jók vagyunk. A végén kipirultan kérdeztük az öreget, hogy mester, mit szól? Hát, ha így dörgölnék, nem bírnék három napig muzsikálni. Akkor láttuk, hogy valami baj van itt, kezdtük megfigyelni, hogy ő mindent másképp tart.

Quart: Ki volt az a prímás, akitől a legtöbbet tanultál?

Sebő Ferenc: Talán Kovács Tibi. Hatalmas figura volt, sajnálhatja, aki nem találkozott vele. 1981-ben voltunk Kanadában Székely Zoltánnál, akinek Bartók a Hegedűversenyt írta. Tibi bácsi is velünk volt, elvittem az öreghez, aki a lakásán fogadott bennünket, és érdeklődéssel hallgatta, hogyan játszik ez az erdélyi cigány. A világhírű zenész kíváncsian nézte Tibi bácsit: körbejárta, mint egy szobrot, és nézte, hogy hogyan tartja a hangszert. Élmény volt hallgatni, hogy egy igazi ember, aki igazán zenész, hogy érdeklődik eziránt. De a Tibit ez nem érdekelte, ő egyfolytában pusmogott, Ferikém azt a Stradivarit, azt ki szeretném próbálni, mondd meg az öregnek, adja ide a Stradivarit. Mondom, maradj már Tibi bácsi, ne szórakozz, örülj, hogy bejöttél ide. De mondd csak meg neki. Végül megkérdeztem Zoltán bácsit, megmutatná-e a barátomnak. Ő szívesen teljesítette a kérést, tüneményes ember volt. Kivette a Stradivarit, arany gombok, minden flanc. Ezt ha a cigánysoron elmesélem, gondolta Tibi bácsi, már megvolt a sztori a kezében. Megfogta a hegedűt, le is fényképeztette. Meghúzta, na eddig tartott a boldogság. Már adta is vissza. Azt mondta, ezzel meghalnék a sátorban. És bizony így van, nagyon puhán szólt neki. Egyszer a szemem előtt zajlott le, hogy eladta a hegedűjét egy svédnek, olyan pipa voltam rá, hogy nem igaz. Még mi szereztük neki azt a hegedűt, nagyon jó kis olasz hegedű volt. Akartunk segíteni szegénynek, nem tudtuk, hogy tizenöt hangszere van felrakva otthon. Egy hónap múlva jön hozzám Pestre, ilyenkor mindig csináltam vele felvételt. Előveszi a hegedűt, mondom mi van, visszacserélted? Egy az egyben úgy szólt, mint az az olasz hegedű. Kiderült, hogy vett visszafelé egy roncs hegedűt, volt Békéscsabán egy hangszerkészítője és annak odaadta, aztán addig buherálták, amíg pontosan azt a hangzást ki nem hozták, mint az olaszból. Ez is bizonyítja, hogy nincs ösztönösség a népzenében, nincs ilyen, hogy a „vérében van a zene”. Teljesen tudatosan állt hozzá: pontosan tudta, hogy mit akar hallani. Addig variálták a hangszínt, addig csiszolták, addig állítgatták a lelket, amíg végül összejött az az éles, erős hang, ami csak úgy szárnyal, röpül. Nagy iskola volt ez nekem.

Quart: Tényleg kellett tudni három napig muzsikálni?

Sebő Ferenc: Hogyne, lakodalomban egyfolytában kell játszani. Volt is részem benne a későbbiekben. Ott tanulta meg az ember, hogy az, amit olyan szépnek hallasz, ami az esztétikuma az egésznek, az nagyon praktikus elemekből épül föl. A hosszú távú játék, a táncosokkal együtt folyó rögtönzés rendszere, a pontokban való számolás, annak a karaktere, hogy a dallamokból mennyit kell kijátszani, mennyi a díszítés, mik a fő hangok. Icsán olyanokat csinált, hogy miközben ment alatta ez a vuh, vuh, vuh kíséret, a kontra meg a kisbőgő, ő a dallamokat csak úgy odadobta. Csak markírozta a hangokat, úgyis tudja mindenki a dallamot, nem kell azt kijátszani. A jazzben is ugyanez megy: van egy nyelvezet, amivel szórakozunk, variálunk és összekacsintunk a közönséggel. Ebben a zenében a táncolók közege a másik fél. Azaz nem egyszerűen játszunk nekik, hanem a lábuk dobogásával együttesen, az egész adja ki a zenét, amit hallunk. Azt mondta az öreg méhkeréki prímás, ha táncosnak iksz a lába, akkor nekem iksz a kezem. Hihetetlen kontaktus és összjáték van a táncolókkal.

Quart: Azért olyan ritka a dob ezekben a zenékben, mert a táncosok úgyis odacsapják a talpukat?

Sebő Ferenc: Igen, különösen a méhkerékieknél lehetett ezt látni, ahol hagyományosan bőgő sem volt. Érdekes, hogy a mai emberek a diszkóban pontosan tudják, hogy van, megy az őrjöngés. De a tánc az mindig őrjöngés volt. Több eleme volt, a dobogás, a kiáltozás és a zene. Minden korban valamelyik másik elem jött előtérbe, most épp a basszusnál tartunk. Amikor azt írják, hogy tombolnak, ez a magyar szó a táncolásra. A tombolás magyar, a tánc nemzetközi szó. Az fejezi ki az igazi táncot, hogy tombolás van, nem illedelmes lépkedés. Az, hogy a gyerekek narkóznak, az mondjuk nem jó dolog, de ezt a régiek megoldották a forgós táncokkal. Ha rendesen megtanulod, sokkal nagyobb túlvilági élményhez jutsz, mint a kémiával. Tényleg átmész egy másik világba. 1972-ben Visában voltam egy bulin, Kodoba Béláék muzsikáltak ott. Olyan tombolást és olyan zsizsegést én még életemben sehol, diszkóban sem láttam. Balogh Ági, aki a Bartókba járt és már megtanulta a palatkai zenéket, beállt táncolni. Egy albínó gyerek volt ott a legjobb táncos. Ő állhatott az élen, bekapta a pesti kislányt. Az Áginak kiment a fejéből a vér és elájult. Nem tudta, hogy a fejét hogyan kell rángatni ahhoz, hogy állva tudjon maradni. Ezek a forgások valami eszméletlen tempót tudnak felvenni. Ha ki van egyensúlyozva a pár, tehát mindenki a helyén van, akkor átvisz téged ebbe a másik állapotba. Erre megy ki az egész. Tehát a tudatmódosítás sem új dolog, de régen még dolgoztak érte valamit, most meg csak bekapkodják a porokat, ilyen szempontból szomorúbb a helyzet.



Quart: A hangszereket honnan vettétek?

Sebő Ferenc: A gardont például Kallós Zolitól kaptam. Ő szívvel-lélekkel támogatta ezt a zenét, nagyon sokan köszönhetünk neki. Adott anyagot, hangszert, szerzett ruhákat az együtteseknek. Ő volt az elsődleges forrásunk. A tekerő külön történet volt, még a szakemberek előtti korszakból, annak én magam jártam utána. Egy kínai operát kellett írnom a 25. Színházba, a Tou O igaztalan halálára kellett zenét csinálni. Nagy megtiszteltetés volt, hogy megbíztak, mondták, hogy azt csinálok, amit akarok, de az egészet nekem kell eljátszani. Azon tipródtam, hogy milyen hangszer lenne jó, duda-szerű valamire gondoltam, mint ősi kínai hangzásra. Aztán megláttam egy belga tekerőst Budapesten, a Claude Flagel nevezetű embert, mondom, ez zseniális, ehhez lehet énekelni is. Magában egy zenekar! Odamentem a palihoz és mondom neki, hogy mester, nekem nagyon kellene egy ilyen. Pénz nem számít, mert az nekem úgysincs, de valami megoldást tudna javasolni? Elkezdett nevetni, mondta, hogy Magyarországon építenek ilyen hangszert. Magyarországon? Igen. Megadta a tanyának a címét, meg hogy Bársony Mihály, Tiszaújfalu. És hogy ne másokat kritizáljak, mindjárt magammal tudom kezdeni, nekem sejtelmem sem volt, hogy ebben az országban létezik tekerőlant. Középkori hangszer, körülbelül az ezredfordulón volt a csúcspontján Európában. Egyszer egy pincéből a kezembe került egy romos tekerő. Mondom, ez nagyon jól néz ki, de teljesen össze volt törve. Vigyük el a Bársony bácsihoz. Elindultunk kocsival, megkerestük a tanyát. De mintha Dél-Afrikában kerestünk volna valamit, ember, nem ismeri, nem hallott róla? Így jutottunk el Kecskemét mellett a tanyavilágba. Végül megtaláltuk a megilletődött, furcsa beszédű, idős házaspárt. Letesszük a hangszert neki, az öreg undorodva húzódik el tőle. Mint afféle mesterember, ha meglát egy ócskaságot, már hogy lehetne ezt megjavítani? Ehhez én nem nyúlok hozzá. Szó szót követett, aztán az öregasszony, a Rózsi néni, már nem bírta tovább, közbeszólt: Idefigyeljenek, nem kell a békának azt mondani, hogy ugorjon a tóba. Meg kell rendelni. Ja. És akkor bekattant, hogy ő készít ilyet. Akkor rendeltük meg ezt a hangszeremet, ami most is van. Igen ám, de hát az hónapokba tellett, és három hét múlva volt a bemutató. Hát mondom, akkor megoldjuk ezt citerával. Aztán a próbahelyünkön voltak a kínai követségtől maradt gongok. Szépen körbevettem magamat gongokkal, a citerával és a színpad szélén ülve, mint a valódi keleti játékoknál, pengettem, rugdostam, kalapáltam, vágtam, mindent csináltam azzal a hangszerrel. Ez az előadás még lezajlott tekerő nélkül, de nemsokára megkaptam a hangszert. És akkor azért már elég jó mederben ment a gondolkodásom. Nézzük ennek az irodalmát először, azon kéne megtanulni inkább, minthogy össze-vissza vacakoljak vele. Akkor kezdtem el népzenéket tanulni a tekerőn.

Tövisházi Ambrus, Gitár János

Quart, 2007. február 7.