Folkrádió

Negyven éve halt meg Kodály Zoltán
Korszakalkotó munkát végzett Bartók Bélával együtt a magyar népzene gyűjtésében, feltárásában

Negyven éve, 1967. március 6-án halt meg Kodály Zoltán Kossuth-díjas zeneszerző, népzenekutató, zenetudós, akadémikus.

1882. december 16-án született Kecskeméten. Édesapja, Kodály Frigyes MÁV-tisztségviselő a következő évtől Szobon, 1884-től pedig Galántán volt állomásfőnök, fia itt szerette meg a nép dalait. Apja és lengyel származású anyja (Jalovetzky Paulina) egyaránt rajongott a zenéért. Kodály alsóbb tanulmányait a galántai népiskolában és a nagyszombati érseki főgimnáziumban végezte, 1900-ban jelessel érettségizett. Tanulmányai mellett, szinte teljesen a maga erejéből megtanult hegedülni, gordonkázni és zongorázni, s a partitúrákból megismerkedett a zeneirodalommal. Budapesten a bölcsészkar magyar–német szakán tanult, emellett beiratkozott a Zeneakadémia zeneszerzés szakára is, ahol 1904-ben szerzett diplomát. A következő évben kezdte el a népdalgyűjtést és megismerkedett Bartók Bélával – közös kiadványuk 1906-ban jelent meg Magyar népdalok címmel. Első zenekari darabját, a Nyári estét is ebben az évben mutatták be, s ekkor kötött házasságot Sándor Emmával.

Külföldi tanulmányútja és újabb népdalgyűjtő körútja után a Zeneakadémia tanárává nevezték ki, ahol zeneelméletet, majd zeneszerzést tanított. A modern zene népszerűsítésére és népdalgyűjtésre irányuló Bartókkal közös törekvései azonban rendre elakadtak a közönség közönyén és a hivatalos körök ellenállásán. Kodály 1917-1919 között a Nyugatban megjelent cikkeiben a népzene jelentőségét hirdette és lefektette a Bartók-esztétika alapjait. Az 1918-as polgári forradalom idején a Zeneakadémia aligazgatójává nevezték ki. 1919-ben részt vett a zenei direktórium munkájában, ezért később fegyelmi eljárás indult ellene, kinevezését érvénytelenítették, és hét évig nem taníthatott.

Elszigeteltségéből a Psalmus Hungaricus nemzetközi sikere emelte ki 1923-ban, 1926-ban pedig Háry János című daljátéka is világsikert aratott. 1932-ben mutatták be a Székelyfonót, operai méretű népballadáját, amely hamarosan a milánói Scalában is színre került. Sorra születtek jelentős művei: a Marosszéki táncok (1927-1930), a Galántai táncok (1933), a Buda visszavételének 250. évfordulójára írott Budavári Te Deum (1936), a Fölszállott a páva (1939), a Concerto (1940). Nevelői tevékenysége egyre szélesedett, ének- és olvasógyakorlatokkal, műveivel segítette a magyar kórusmozgalmat. Zeneelméleti tevékenységének jelentős állomása volt A magyar népzene című monográfiája (1937). Kodály rokonszenvezett a népi írók mozgalmával, a Márciusi Front tevékenységével, tiltakozott a faji megkülönböztetésen alapuló törvények ellen. 1942-ben, 60. születésnapján a zenei élet ünnepelte, s a kormánytól is kapott kitüntetést, egy évvel később az MTA levelező tagja lett.

A II. világháború alatt mentette az üldözötteket, majd neki is bujkálnia kellett, de közben befejezte Missa brevisét – ez lett 1945-ben a főváros II. világháború utáni első zenei bemutatója. Részt vett a demokratikus megújulásban, ő lett a Zeneakadémia igazgató-tanácsának elnöke, 1946-1949 között pedig az MTA elnöke, de maradt ideje külföldi hangversenykörútra is. 1948-ban mutatták be a Czinka Panna című daljátékát (a szöveg Balázs Béla műve), 1951-ben a Kállai kettőst a Magyar Állami Népi Együttes előadásában. 1951-től jelentek meg a Magyar Népzene Tára kötetei – a kiadásra Bartók és Kodály még 1913-ban tett javaslatot, a megvalósítást 1934-től Bartók, majd az ő Amerikába távozása után Kodály irányította. Az ötvenes évek elejétől a zeneoktatásban is érvényesültek Kodály elképzelései.

Utolsó nagy művei a Mohács (1965) és a Laudes organi (1966). Első feleségének halála után, 1959-ben vette feleségül Péczely Saroltát. Háromszor kapta meg a Kossuth-díjat (1948, 1952, 1957), a Magyar Tudományos Akadémia három emlékkönyvet adott ki tiszteletére, számos egyetem avatta díszdoktorává és 1965-ben megkapta a Herder-díjat is.

Kodály zeneszerzői pályájában a népdalgyűjtésnek és rendszerezésnek, valamint Debussy munkásságának volt nagy szerepe, később hatott rá Bach, Palestrina és a verbunkos zene. Nem volt forradalmi újító, inkább megőrző-összegző művész, zenéje homogén és eredeti. Kórusművei a vokális zenének csak Palestrinához hasonlítható csúcspontját jelentik, zeneszerzői munkásságának legkiemelkedőbb darabja a Psalmus és a Te Deum.

Zeneszerzőként kialakította a magyar prozódia elméletét és gyakorlatát. Korszakalkotó munkát végzett Bartók Bélával együtt a magyar népzene gyűjtésében, feltárásában. A népzenekutatás mellett jelentős volt munkássága a néprajz, zenetörténet, zeneesztétika, zenekritika, irodalomtörténet, a nyelvészet és nyelvművelés területén. A magyar zene érdekében tudományszervezéssel és ismeretterjesztéssel is foglalkozott, meggyőződése volt, hogy csak az emberi hang, a közös ének lehet a széles körű zenekultúra alapja. Felismerte az ifjúság zenei nevelésének fontosságát, és egész életén át ezért az ügyért harcolt, ideértve az iskolai énekoktatást, a zenei írás-olvasás (szolfézs) alapvető funkcióját a tantervben, valamint a kóruskultúra hazai elemekre építő ápolását. A Kodály-módszer ma már világszerte ismert és követett példa a zenepedagógiában.

Új Szó, 2007. március 6.