Folkrádió

Tizenkét fiatal tudja, a magyar népdal kell!
Csirák Csaba válasza az Index cikkére

Nagyon könnyű lenne annyit mondani az Indexen megjelent cikkről, hogy a tömeg hangja, meg a divaté. Arról beszél, amit a tömeg mond, ismétel és hallani akar. De a tömeg nem egyenlő a magyar emberekkel. Honnan tudom? Tapasztalatból, divatos fordulattal, az életből! Az utóbbi tizenöt évben személyesen ismertem meg mintegy ezer fiatalt, akik magyar népdalt énekelnek, akik magukénak érzik, akik számára az önkifejezés, a lelki egyensúly, és bármilyen hihetetlen az öröm forrása.

Romániai magyarként megtapasztalva a kisebbség semmihez sem hasonlítható mély tartalmú életformáját, úgy gondolom, hogy a magyar népdalt szerető, hallgató, énekelni akaró kisebbségnek is joga van élete sajátságos megéléséhez. Ha figyelembe vesszük, hogy a romániai magyar oktatásból hiányzik (nagyon finoman fejeztem ki magam) a magyar népdal, a népzene és mégis a fiatalok ezrei mennek el ehhez a forráshoz, önként, minden nógatás és érvényesülési érdek nélkül, akkor ez a kisebbség is életre jogosult. Ennek az életjogosultságnak ad teret a Duna Televízió.

A cikk írója igazából nem érti, hogy miért, mi célból lépnek fel tizenéves fiatalok. Mintha ki akarná nyitni az énekesek szemét, hogy ebbe nem garantált a népszerűség, nem garantált a siker. Furcsa, hogy a leghalványabb nyitottság jelei sem mutatkoznak benne a megismerés útja felé. Jó lett volna, ha felfedezi és leírja ellenszenvének előítélettől mentes érveit. Jó lett volna, ha hagyja magát (vagy divatos kifejezéssel: nyitott lenne) befolyásolni András Orsolya művészi teljesítménye által (ugye így világos?), és leírja azokat az érzéseket és gondolatokat, amit a dalok belőle kiváltottak. De az is lehet, hogy mindazok ellenére amit leírt, könnyes lett a szeme, de most nem magunkra kell koncentrálni, hanem egy sikeres cikkre! Pedig az igazán jó az lenne, ha nem hagyná magát elveszteni, ha odafigyelne saját belső hangjaira is, és akkor rájönne, hogy az a tizenkét énekes miért vállalta a televíziós szereplést és a vele járó lelki, szellemi, fizikai terheket.

Egy biztos: ez a tizenkét fiatal tudja, hogy számukra a magyar népdal kell, még akkor is, ha ezért itt és most csak az apostoli küldetés jutalma jár. E sorok íróját az élet a kisebbekkel, a kisebbséggel együtt érezni tanította meg, és nem az ordasokkal. A gyors, gátlástalan, a személyes érvényesülés érdekében tisztességtelen eszközök bevetésének ezen a versenyen tényleg nincs esélye, hiszen itt minden a néző előtt és hallatára történik. Még a pontozás is annyira számszerű és megfellebbezhetetlen, hogy semmiféle utólagos fondorlatra, mesterkedésre nincs lehetőség. Ugye ez nem baj?

A cikk inkább a Duna Televízió szerkesztőinek a műsorba vetett hitét volt hivatott megrendíteni. Nem hiszem, hogy sikerül, mert érvrendszere az arctalan tömegé, amelyet részben magyartalanítottak és gondolkodás-mentesítettek. Sütő András mondja: a semmilyenség állapotában vannak. Nem bűnösök, de alkalmasak bármikor bármire.

Sajnos a magyar népdal a magyar rádiózásban és televíziózásban 2007-ben újdonság! Azt hiszem ezért nagyon szimpatikus és megbecsülendő a cikk, hiszen szerzője nem tud mit kezdeni ezzel a tévés újdonsággal. Pontos kórképet, látleletet ad a magyarországi, vélhetően magyar ember szellemi állapotáról. Segít megérteni a politikai konfliktusokat. Zárásképpen visszatérve a televíziózáshoz említem meg, hogy Romániában az egyik csatorna reggeltől estig csak román népzenét vagy népzenei feldolgozásokat és román népművészeti alkotásokat mutat be. És a román nép ezt szereti. Nem logikus?

Csirák Csaba

társelnök, gyógyszerész (Szent-Györgyi Albert Társaság),
a Hajnal akar lenni Kárpát-medencei Népdalverseny szervezője.
Szatmárnémeti 2007. március 6.

Duna TV, 2007. március 6.