Folkrádió

SORSÉNEKEK

Márta dala a címe a tavaszi fesztivál március 28-i koncertjének a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A pódiumon Sebestyén Márta népdalénekes a 33 éves színpadi pályafutásának legfontosabb szereplőit látja vendégül.

- Természetesen fellépnek állandó partnerei, Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás, valamint Balogh Kálmán, Szamosi Szabolcs, a Söndörgő együttes, és akikkel régen sokat zenélt, a Muzsikás, a Vujicsics együttes. Kiemelt vendég lesz Sebő Ferenc, aki 33 éve az Egyetemi Színpad deszkáira lökte, és Halmos Béla, akivel talán a legrégebbi a kapcsolata.

- Gyereklányként mint megasztárokat láttam őket a televízióban, a Röpülj, pávában. Akkor még nem tudtam, hogy két év múlva a Kassák klubban együtt fogunk muzsikálni.

- Meghívott külföldi muzsikusokat is, például a bolgár Biszerov nővéreket.

- Aki ismeri a pályámat, tudja, huszonöt éve foglalkozom aktívan a bolgár népzenével. Kicsi koromban édesapám hozott Bulgáriából egy lemezt, egy bolgár ember énekelt rajta bolgár népdalokat valami szörnyűséges szimfonikus kísérettel, ennek ellenére azok a dallamok, a díszítések-hajlítások nagy hatással voltak rám. Aztán olvastam Bartók tanulmányát a bolgár ritmusokról, megismertem Nagy László zseniális, éneklő versfordításait, és egyre jobban megérintett a bolgár népzene. Gyűjtöttem is népdalokat Bulgáriában. 1974-ben kitüntettek a népművészet ifjú mestere címmel, és meghívtak Burgaszba egy folklórfesztiválra, az útlevélkérelmemet azonban elutasította a Belügyminisztérium, mondván, a kiutazásom közérdeket sért. Akkor gondolni sem mertem volna, hogy 2007-ben bolgár zenészbarátaimmal együtt EU-állampolgárként fogok a világban utazgatni.

- Grammy- és Kossuth-díjasként, mint hivatalosan is a magyar kultúra nagykövete.

- Örülök az elismerésnek, de én mindig is ezt a munkát végeztem, amit a legjobban szeretek. Mindig komolyan vettem, bárhol is énekeltem a világban, hogy a hazámat képviselem. És nem csak a pódiumon! A fellépés előtt és után is. Közhely, hogy hosszabb távon a kultúrával lehet a leghatékonyabban eredményeket elérni minden területen, legyen az gazdaság, politika. Ha már Bulgária került szóba: Szófiában énekeltem 1985-ben, a Honvéd Együttessel voltunk kint valami nagy rendezvényen, amelyen pártunk és kormányunk is komoly erőkkel képviseltette magát. A műsor előtt Grósz Károly elvtárs odajött hozzánk jópofizni, és ő mondta, hogy sokat köszönhetünk maguknak, művészeknek, mert amit mi a rosszabbnál rosszabb szerződésekkel elrontunk, maguk szépen helyre teszik.

- Nem ez történik ma is?

- Olyan országban szeretnék élni, ahol mindenki a helyén van, és kötelességének érzi, hogy a legjobb tudása szerint végezze a munkáját a hazája érdekében. Időszerű a Bod Péter-i mondás: Valamiként a hazának ártani nem szabad, úgy annak nem használni, mikor pedig lehetne, nagy bűn. Tudatosan vittem el Bartók és Kodály zenéjét és szellemiségét a világ nagy komolyzenei koncerttermeibe úgy, hogy bemutassam műveik, művészetük népzenei gyökereit is. Így olyanok is felfedezhették maguknak a magyar népzenét, akik csupán egy népzenei koncertre nem jöttek volna el.

- Meghívta a Művészetek Palotájába az ír zenészt, Andy Irvine-t is. Honnan az ismeretség?

- Régről. Ő a hatvanas évektől jár Közép-Kelet-Európába, és Magyarországon is sok időt töltött. Innen szerezte zenei, lelki inspirációit. Rám pedig nagy hatással volt az ír zene fájdalmas szépsége. Huszonnégy éve vagyunk jó barátok, többször volt már közös fellépésünk.

- Az írektől tanulhatunk, hogyan kell őrizni a nemzeti hagyományokat.

- Szemlélet kérdése. Az íreknél magától értetődő természetességgel énekli népe dalait a taxisofőrtől kezdve az ír elnök asszonyig mindenki. Nekik nem jut eszükbe ilyenkor, hogy írkednének. Amikor megérkeztem a dublini repülőtérre, és beültem az első taxiba, már két perc múlva témánál voltunk. Együtt énekeltem a sofőrrel. Az autókban egyébként a rádióból is ír népzene szól.

- Magyar népzenei rádiót kellene alapítani.

- Jó lenne, de nem csak népzene kellene több, úgy tűnik, lassan minden értékes zene eltűnik a rádiókból, arra hivatkozva, hogy a kutyának se kell. Ami persze nem igaz. Csak hát ebben az országban a zenei műveltség a mélypontra jutott. Talán a Kodály-jubileum jó alkalom arra, hogy felébredjünk. Hogy rádöbbenjünk, heti egy ének-zene órával az iskolában nem fog menni. Kodály Zoltán hazájában vissza kellene adni az ének-zene oktatás rangját.

- Ehhez jó tanárokra lenne szükség.

- Igaz, de elromlott valami. Kodálynövendék édesanyám nemzedéke hemzsegett a jobbnál jobb pedagógusoktól. Időközben talán a tanárképzés során elsorvadt az a szellem és szakmai tudás, amit anyám generációja képviselt. Nagy öröm viszont, hogy legalább egy nemzedék felnőtt, amely érti és szereti a népzenét, sőt tanítani is tudja.

- Ön miért nem próbálja meg?

- Anyai ágon háromszáz éve minden ősöm református lelkész vagy tanító. Édesanyám negyven évig tanított szívvel-lélekkel, és még ma is bemegy helyettesíteni, ha kell, kóruspróbákat tart. Ebből a tudományból kevés szorult belém. Amennyire nincsenek gátlásaim, ha énekelni kell, annyira megijedek, ha kiállítanak egy csapat gyerek elé, hogy tanítsam meg őket valamire. A táncházakban is mindig megfeneklett ez a próbálkozás. Hiszem, hogy az énekléssel is tanítok és szívesen beszélek is róla.

- És Sebestyén Márta hogyan tanul?

- Nincs módszer. Pillanatok alatt képes vagyok magamba szívni a dalokat. Élményeket gyűjtök. A dallamot vázlatosan, szolmizálva írom le, de minden, amit egy-egy gyűjtéskor érzek, hallok, beleivódik a zsigereimbe. És ezt az élményt vissza tudom idézni hosszú évek múltán is. Ha felidézem az énekes arcát, hallom belül, ahogy énekel, a hangja pedig előhívja bennem a dal teljes környezetét. Mintha egy filmet pörgetnénk. Minden dalban benne van egy-egy emberi sors, amelynek súlya van. És ez a baj a ma oly divatos, úgynevezett világzenével. Hiányzik belőle az ember. Népszerű, jó üzlet, de nem érint mélységeket.

- Erdélyben sok dalt gyűjtött. Lehet még ott újakra lelni?

- Az ember nem mindig az újért megy. Hanem azért, hogy az egykori élményt újra és újra átélje, önmagát kontrollálja, és érzékelje a változásokat, hiszen a népzene élő szövet, állandóan változik. Most például Gyimesközéplokra készülök, egy görög stáb portréfilmet készít rólam, és be szeretnék mutatni a zenei gyökereimet.

- Hol énekelt március 15-én?

- Ezt az ünnepet a rendszerváltás óta megtartom magamnak. Régen kihívás volt abban, hogy az állami ünnepségen olyan dalt énekeljek, amilyenre senki se számít. Ma úgy érzem, méltatlan közegbe kerülnek a szép szavak.

- Mégis, most egy állami rendezvényen milyen dalt választott volna?

- Azt énekeltem volna: Adjon Isten jót a magyar hazának, a többi is kérjen, ha tud, magának. Egyébként nem maradtam koncert nélkül: március 14-én 48-as dalokat énekeltem az Olasz Kultúrintézet Garibaldi-konferenciáján, 16-án pedig már Zentán adtam koncertet az ottani magyar közösségnek.

- Mivel magyarázza, hogy ma olyan sok a sikeres fiatal dalénekes Bognár Szilviától Palya Beáig?

- Mindig is többen voltunk, csak nem kerültünk ennyire reflektorfénybe. De kétségtelen, hogy mára felnőtt egy igen tehetséges nemzedék, akiket a közönség is kedvel, és a műfaj is lendületben van. Csak arra kell vigyázni, hogy maradjanak meg a tiszta forrásnál.

- Mennyit énekel egy nap?

- Folyamatosan énekelek. A nagyobbik fiam mondta, hogy rám kellene szerelni valami chipet, mikrofont, és létre kellene hozni a www.anyalive.hu honlapot. Állandó élő hangverseny-szolgáltatás... Akkor is dúdolok, dünnyögök, ha nem tudok róla. A villamoson néha furcsán néznek rám. Berecz András mesélte, ő is jól ismeri ezt a helyzetet.

- A fiai, Álmos és Szabolcs is énekelnek?

- Soha. Még titokban sem, nem tudtam rajtakapni őket. Valószínűleg túl sok volt nekik otthon az énekszó. Ők a csellót, a nagybőgőt választották. Talán majd az unokáim dalosabbak lesznek.

Devich Márton

Heti Válasz, 2007. március 22.