Folkrádió

Japán Kalotaszeg
26. Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár. Papp László Budapest Sportaréna

Egy kis szombati meló és az ezután támadó heveny álomkór miatt az immáron 26. alkalommal megrendezett Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár első napján minden igyekezetünk ellenére sem tudtunk megjelenni. Ez a mulasztás az első nap beszámolója tekintetében egyféleképpen orvosolható: az olvasó némi regisztráció után – kommentek formájában – bátran kiegészítheti csonka beszámolómat a szombati nap történéseivel! (Ha lehet kérni, engem a folkrádiós, meg a viseletbemutatós beszélgetés, a Kodály-kórusművek, és az éjszakaibál-élmények érdekelnének. Ha mégsem lesznek ilyen hozzászólások, sebaj, legföljebb hülyén halunk meg.)

A Táncháztalálkozó az évek során egy hatalmas, minden magyar népzenével, néptánccal, népi iparművészettel foglalkozó halandót megmozgató rendezvénnyé vált: a szervezőknek mindig sikerül teljes, kimerítő képet adniuk a hazai és határontúli magyar népzenei életről ezzel a kétnapos programmal – ráadásul úgy, hogy közben nem ismétlik magukat, mindig tudnak valami újat mutatni. Az esemény lényege persze a megszokottság, a hagyomány: április legelején, egy hétvégére birtokba venni a Budapest Sportarénát, ahol fantasztikus, vásári hangulat, jobbnál jobb népzenei, illetve néptáncegyüttesek, számos (inter)aktív részvételi lehetőség várja a látogatókat.

Kezdve rögtön a tánctanítással, amivel az ember a küzdőtérre lépve először szembesül: kora délelőttől egész estig a legkülönfélébb magyar táncok ismeretét sajátíthatjuk el (de leginkább eleveníthetjük föl, avagy hasznosíthatjuk a már megszerzett tudást) szakavatott, lelkiismeretes néptáncoktatók és a magyar népzenei élet legnagyszerűbb zenekarainak (Muzsikás, Méta, Téka, Tatros, Csík) segítségével. Érkezésünkkor gömöri (később – a képen – moldvai) táncokat tanul rengeteg lelkes ember, hatalmas körben a színpad előtt: győzzük megkerülni őket, mikor elindulunk a színpad mögötti kirakodóvásárhoz, hogy a délutáni programok kezdete előtt megnézzük, mi jót árulnak. Örömmel látom, hogy az egyik hangszerkészítőnél a furulyák, dorombok mellett egy rég nem látott, számomra ismeretlen nevű hangszer is kapható. (Mivel az egész olyan, mint egy furulya, a hangja viszont a műanyag kis fúvókának és a cső végén levő tülöknek köszönhetően inkább a dudára emlékeztet, durulyának, vagy furudának neveznénk el.) Ennek egy komolyabb – tehát nem műanyag fúvókával fölszerelt – verzióját méregdrágán láttam az utóbbi években, ez meg csak egy furulya áráért van, meg is veszem szépen. Jól jöhet még, mikor váratlanul rámjön a dudálhatnék. Később a bejárathoz közeli standokat is végigjárjuk: van minden, mint a búcsúban, az ölbéli játékokról szóló könyvön keresztül a legfrissebb cigány népzenei CD-n (Etnorom) át az ősmagyar kellékekig és szakirodalomig minden.

Az első koncert, amit megnézünk, a Tabulatura együttes reneszánsz műsora. Az autentikus hangszereken játszott régizene igazi unikumnak számít ebben a népzenés közegben. Engem nagyon elvarázsol a muzsikájuk. Régizenét nem nagyon hallgatok, mert az sajnos nem jön szembe az utcán lépten-nyomon, viszont nagyon sok folkos-középkori hatással, hangulattal fűszerezett modern zenét ismerek, és szeretek: itt jövök rá, mennyi ősrégi dallamot ismertem, és mennyi reneszánsz zenei hatás van például nagy kedvencem, a Wongraven Fjelltronen lemezén. A metál szubkultúra itt is képviselteti magát, nem véletlenül: egy fiatal Nightwish-pólóban ücsörgött (ők is sokat köszönhetnek a régizenének), de a hangulatfokozó tánckoreográfiát bemutató jelmezes párok hátközépig érő hajú fiútagjairól is el tudom képzelni, hogy a Fekete sereg mátyáskirálymetáljára rázzák a rőzsét. A finom muzsikához kimért, modoros tánc illik, ahogy egykor a várakban pipiskedtek a cicanadrágos uraságok és a karót nyelt hercegkisasszonyok. A hangulatos produkció meghozta az emberek kedvét a múltidézéshez: egy rövid kis táncház keretében a nézők közül igen sokan kipróbálták (a közöttük elvegyülő táncosok instrukciójával) a modoroskodó lépdelést.

A tavalyi Táncháztalálkozó egyik legnagyobb élménye volt számomra Pál Pista bácsit látni Tereskéről, aki elementáris erejű duda/ének előadásával, és ironizáló, olykor pajzán szövegű dalaival, betyárnótáival mindenkit lenyűgözött. Ennek megfelelően sokan össze is gyűltünk az ő és a Magyar Dudazenekar fellépésére a Vásárhelyi teremben. Pista bácsi csak pár nótával szerepelt, de nem is kellett többet játszania, a fogadtatás így is elsöprő volt. A közönség azért hatódott meg, mert egy 88 éves, két lábon járó életbölcsesség-tár nyílt meg előtte, ő pedig azért, mert nótái után egy zsúfolásig telt terem köszöntötte vastapssal, jó egészséget kívánva neki. A Dudazenekar egy-egy számnál más hangszereket is csatasorba állított a dudán kívül, a legnagyszerűbb pedig az volt, amikor sok dudás fért meg a színpadon, és 5-6 együtt visító hangszeren fújták a – különféle magyarlakta területekről származó – (pásztor)muzsikát. Személyes dudanóta-, ill. -dallam kedvenceim sajnos nem hangzottak el. A produkciót táncosok is kísérték, erre viszont érzésem szerint nem fektettek kellő hangsúlyt, pl. a férfitáncos mindig ugyanaz a személy volt – egy idő után rá is unt a közönség. Ekkor aztán egy kecskés tánc játszásakor nagy subába rejtőzve, fejét eltakarva, egy csattogó kecskefejet kidugva táncolt emberünk: ez már valami. Főleg a földön gubbasztó kisgyerekeknek szólt ez a jelmezes tánc, akik vegyes reakcióval fogadták az ijesztő szörnyet. A Spektrumon megy egy sorozat az Embergyerekről, abban voltak olyan kísérletek, hogy a gyerekek érzelmi beállítottságtól függően mennyire különbözően reagálnak az ilyen ronda dolgok megjelenésére, na ahogy ott, itt is láthattunk mindenfélét: a kecskével mosolyogva dacoló gyerektől kezdve az iszkolva szülei ölébe ugróig.

Az Aranygyöngyös és Aranysarkantyús táncosok mindig nagyon sok érdeklődőt vonzanak a Táncháztalálkozón, ez alkalommal viszont nem a Nagyszínpadon, hanem ebben a kis teremben adták elő a gálaműsort. Mi a három műsorszám alatt egész jó helyet ügyeskedtünk ki magunknak az első sorban: a terem fulladásig megtelt, hátulról már csak a táncosok fejét lehetett látni. (Tavaly a Magyarpalatkai Banda koncertjével jártunk így.) Most nagyon nem lett volna jó lemaradni: a szervezők ugyanis egy igazi különlegességgel készültek.

6Vendégszereplőként egy japán házaspár járt kalotaszegi táncokat: a bevezető szerint pedig nem előre begyakorolt műsorról volt szó, a Dűvő zenekarral nagyjából megbeszélt zenére improvizáltak. A Shibata családban hagyomány a magyar tánc: a család minden tagja gyakorolja ezt a különös kultúrhobbi-t. Már ez önmagában is nagy dicsőség nekünk, hát még amikor megtudtuk, hogy egyik néptánctársulatunk visszatérő vendég Japánban, és legutóbbi látogatásukkor maga a császár kért exkluzív bemutatót tőlük. (Pár hónapja az egyik tévéműsorban volt egy távol-keleti nő, aki magyar népdalokat énekelt legszívesebben, most ennek a szívet melengető jelenségnek a kevésbé bulváros tanújelét láthattuk.) Az nem újdonság, hogy a magyarok előszeretettel űznek távol-keleti sportokat, vagy mélyednek el az ősi keleti kultúrákban, ám katartikus élmény volt szembesülni azzal, hogy a hagyományos magyar kultúra is érték a világ számára. (Persze ahhoz, hogy ez jelentősebb mértéket öltsön, először idehaza kell a tradicionális magyar népművészetnek visszatalálnia az emberek szívébe.)

Öröm volt nézni a japánok magyar táncát, ahogy a teljesen különböző szellem és mozgáskultúra tökéletesen más mozdulatokat eredményezett. Sokkal inkább az akrobatikus oldalról közelített Shibata úr a férfitánchoz: a vaskos, erős mozgás és a duhaj csapkodások helyett légies lépéseivel amolyan Jackie Chan és a magyar néptánc talákozása érzést keltett bennem. Kitörő taps volt a jutalmuk, amitől nagyon meghatódtak. Az utánuk következő Aranysarkantyúsok tánca aztán annál szilajabbul hatott. Egyedül a konferanszié nem állt a helyzet magaslatán: nyelvbotlások, rosszul artikulált nevek sora – ami nem könnyítette meg a dolgát annak, aki a műsorszám háttérinformációira is kíváncsi volt.

A Nagyszínpadon ekkor még mindig tánctanítás folyt, az utolsó két tájegység táncait azonban már gyorstalpalóban tanulták/táncolták, ugyanis elkezdődtek a színpadi előkészületek a főműsorra. Az andalító muzsika hatására ültő helyemben álomba szenderültem, amiből kb. fél óra után ébredtem. Fölpillantva vásári mulatsággal szembesültem: lányok, asszonyok vonultak kart karba öltve, különféle portékákat cipeltek az emberek, itt-ott körben állva spontán éneklés folyt, máshol pedig táncoltak. Hirtelen nem tudtam hol vagyok, de aztán az ölemben heverő műsorfüzetbe pillantva ráeszméltem, ez a VÁSÁRFIA – Vásári mulatozás négy képben c. műsorszám. Pontosabban a műsor előtti készülődés: míg a színpad készült, a fellépők fölvonultak a színpad előtt ácsorgó emberek között – a nézőtéren ülő tömeg előtt. A tavalyi kiürüléshez képest idén viszonylag sok néző maradt itt estére is, de még így is úgy tűnt, több a szereplő, mint a közönség: a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség óriásprodukciójában bogyiszlói, őcsényi, sióagárdi, gencsapáti, szentpéterfai, bagi, isaszegi, veresegyházi, kalocsai, miskei, drágszéli, homokmégyi hagyományőrző együttesek és a Karád Táncegyüttes léptek föl.

Idővel lementünk a színpad elé, ahol szinte csak fotósok sürgölődtek – a többiek a kétnapos mászkálást/táncolást a székekben pihenték ki. A műsor spontán, anarchikus, nem túlszervezett jellege nekem nagy gyönyörűséget jelentett, mivel a néptáncműsorok megszokott koreográfiája általában túl mesterkélt számomra. Nagyszerű megkoronázása volt az egésznek a végső levonulás, mikor is az utolsó számot közöttünk elvegyülve táncolták-énekelték el. Kevesen voltunk, akik ezt a személyes kontaktust megtapasztaltuk, de nekünk fantasztikus élmény volt.

Számunkra itt ért véget az este, a Martenica Táncegyüttes bolgár hagyományőrző műsorát már nem vártuk meg. Aki ezután még bírta szusszal, bő kétórás Össznépi Mulatságban vehetett részt. Széki, dél-bolgár, kalotaszegi és mezőségi tánczene szólt az Ifjú Muzsikás, a Ograzsdenszka Kitka, a Fonó zenekar és a Téka együttes repertoárjából.

Győrffy András Anakron
Fotó: Balassa Katalin

prae portál, 2007. április 10.