Folkrádió

Ritmus kérdése minden
Életek éneke: Bereczki Csaba stábja megörökítette a valódi, viruló Erdélyt

Divat lett a rendszerváltozás után a Királyhágón túl nyaralni, élvezni a Magyarországról kipusztult vendégszeretetet, járni a búcsúkra, vásárokra, tánctáborokba, mindezt úgy, hogy a jóravaló turista siratja, amit lát: a hagyományt, a népművészetet és a muzsikát. Bereczki Csaba erdélyi tradicionális zenéről készült sorozatát látva felmerül a kérdés, érdemes-e búsongani, ünnepélyes hangon az autentikus kultúra pusztulásáról szónokolni? Beteljesült-e az anyaországi jóslat: vége van-e Erdélynek?

Egyáltalán nincs vége, sőt az a helyzet, hogy Erdély nagyobb jövő előtt áll, mint az anyaország. Bereczki Csaba filmrendező mondja ezt, amikor a bús-borongós Erdély-nosztalgiáról beszélgetünk – a hamis pátosztól azonnal dühbe gurul, és el is mondja, miért. Odaát, Erdélyben született, hosszú évek óta Budapesten él, szervez-rendez, és összehozta azt, ami másnak eszébe sem jutott: a mi Buena Vistánkat, az autentikus muzsikusok dokumentumfilm-folyamát, stábjával körbeutazta, felvette, „hazahozta”, egy szóval: megörökítette a viruló, élő-éneklő Erdélyt.

Az a típus, aki ha filmet rendez, először meghallja annak hangját. Gyakran emlegeti: az életben eleve minden ritmus kérdése (ha rosszul élünk, ritmuszavarok állnak be). Vallja, hogy az életritmus legjobb jellemzője és kifejezője a zene. Az Életek éneke sorozat ötlete éppen akkor jött, amikor a Bolondok éneke című játékfilmje után (amelyben egyébként szintén sok élő zenés betét volt) Nemes Tibor operatőr felvetette, itt lenne az ideje egy magyar Buena Vistának. Hiszen annyi zenész van, akik egyrészt ismeretlenek, másrészt már idősek, s a média elől eldugott falvakban élnek, őket fel lehetne és kellene keresni, s megmutatni a nagyvilágnak. Megkérték Kelemen Lászlót, a Hagyományok Háza igazgatóját, az Utolsó óra népzenei sorozat szerkesztőjét, hogy zenei szakértőként vegyen részt a forgatásban, és segítsen olyasmit felmutatni, ami nem folklór, nem mű és nem turisztikai csemege, hanem élő, valódi kultúra.

Terepszemlére indultak. 2005 áprilisa volt, felkutattak mindenkit az Utolsó óra alapján, jártak Kalotaszegen és Magyarpalatkán, Szászcsáváson, Sármáson, Gyimesközéplokon és Gyergyóban. A Keleti-Kárpátoktól egészen Nagybányáig, Máramarostól Biharig mindenütt megfordultak, így a filmfolyam az erdélyi kultúra hű tükre lett, amelyben szépen megmutatkozik a tájakkal és régiókkal együtt változó zene. Decemberig tartott a forgatás, 2006 nyarára elkészült a mű kilencszer harminc perc műsoranyaggal.

A cím: még a forgatás elején rájöttek, hogy ez a film, bár hasonló a lényege Ry Cooder és Wim Wenders Havanna-filmjéhez, el is tér attól. A tájromantika, érzelgősség helyett magára az emberre, a muzsikusra voltak kíváncsiak, az Erdély-sztereotípiák éppcsak annyira lóghattak be a filmkeretbe, amennyire részesei voltak az adott ember, banda vagy régió történetének. A forgatás fő tanulsága az volt, hogy a zene nem szórakoztató jelleggel, hobbiként vagy időtöltésként van jelen ezeknek az embereknek az életében, hanem „mint reggel az ébredés, mezőn a szántás” – szervesen. A zenészek természetesen játszottak, magukat adták, nem szerepeltek a kamera előtt. A stáb akármerre járt, elfogadták, hogy Bereczkiék „hangszere” a kamera, és ők most együtt muzsikálnak.

Az utolsó felvételek a 2004-ben elhunyt Fodor Neti Sándor kalotaszegi prímás síravatóján készültek, ahová Bereczki javaslatára az összes zenész eljött. A film gerincét adó jelenetben harminc zenész állt a sír körül, akik eddig így, együtt sohasem játszottak, s ennek az összerdélyi zenekarnak a vezetője Kelemen László lett – világossá vált, hogy a csapatot együtt kell tartani Életek éneke néven. Az is egyértelmű volt, hogy ezt a nevet csak abban az esetben használhatják, ha mindenki együtt van. A következő lépés egy párizsi koncert megszervezése lett. Az utazás adta hozzá a filmes anyagot: megszületett, öszszeállt valami, és a külön entitásokat összefogó erdélyi formáció bemutatkozó koncertet adhat Franciaország fővárosában…

Erdélyhez való viszonyunkra visszatérve, Bereczki azt mondja, a zene éppen csak annyira fog sérülni ott, amennyire tradicionális kultúrák sérültek a világ bármely részén, siratni ezért igencsak kár volna. Az értéket kell csak felmutatni, erre vállalkozott, amikor nekikezdett a munkának, s most is ebben a hisz, amikor a film sikere után a jövőt tervezi. A dokumentumfilm-sorozatból moziváltozatot rendez, mert mint mondja, a zene és a zenére épülő filmstílus hozza leginkább össze az embereket. A filmet többször nagy sikerrel vetítette a Duna TV, az együttest pedig nem várt érdeklődés mellett léptette fel a Művészetek Palotája.

Beindult az élet. A dokumentumfilm, akárcsak a zenekar, turnéra indulhat.

Persze már az eredeti szándékuk is az volt, hogy az Énekek élete több legyen, mint egy film, és ez sikerült. Közönségtalálkozón többen elmondták, hogy a filmnek köszönhetően most ismerték meg igazán Erdélyt, azt a sok nyelvet, dialektust, jellegzetességet, amelyből ez a színes kultúra összeáll. A rengeteg nehézséget s azt a hihetetlen életerőt, amely Erdélyt összetartja, élteti és éltetni fogja. S amiről, mondja Bereczki Csaba, hamis pátosz és nosztalgia nélkül szabad csak beszélni, mert ez így van és kész.

Muray Gábor

Magyar Nemzet, 2007. április 4.