Folkrádió

Már nem énekelnek
Bár szükség volna rá, elszállt a dal az iskolákból

Más-e a huszonegyedik század gyermeke, mint a tizenkilencediké? Nem a tekintetben, hogy másként öltözik és beszél, másként tiszteli/nem tiszteli a szüleit, más dolgokról tud, hanem igényei, szükséglete, emberi mivolta lényegét tekintve? Ha ma nevelnénk fel egy XIX. századi gyermeket, más lenne-e, mint a maiak? És fordítva, megzabolázhatná-e, a maga igényei szerint alakíthatná-e egy XIX. századi szülő a XXI. századi csecsemőt? A kísérlet esélytelen, marad az elmélet: a drasztikus generációváltás, amelynek eredményeképpen mára megszakadt a kommunikációs híd a szülő és a gyermek között. A felgyorsult idő, a relativizálódó társadalom teremtményeire a világ megpróbálja rákényszeríteni régi igényeit, de vajon azok az igények még érvényesek-e? Mert annak kellene lenniük. A szeretet, a törődés, a szépség és a biztonság utáni vágy minden gyermek sajátja. Persze ezekkel az eszközökkel nem nevelhető farkasgyerek, aki megállja a helyét a farkasvilágban.

A korszerűtlen szülő- és nagyszülő-generációk például váltig állítják, hogy az embernek szüksége van a dalra. Nem arra, hogy fülbe dugott erős ritmusokkal kapcsolja ki az agyát, hanem hogy maga énekeljen. Az éneklés, mondják, megerősít, segít a fejlődésben, fejleszti az agyat, erősíti a kulturális identitást, szellemi munkára késztet. Aki zenél, megtanulja a ritmust, amely a magabiztosság egyik feltétele, és amelynek birtokában jobban mozog a világban. Ezekkel a bizonyított állításokkal szemben Kodály országában ott áll a valóság: a heti egy óra ének. Hová lett a dal? – kérdezi Hegyi Imre, majd felkerekedik, hogy megkeresse. Sok jót nem talál. Csak idétlen, kornyikáló diákokat – még a zenei tagozaton is –, elkeseredett, reményüket veszített énektanárokat, szégyenkező igazgatónőket és a helyzet fölött sopánkodó fő-zenepedagógusokat, akik azt panaszolják, hogy válaszra sem méltatják tiltakozó leveleiket.

Szeretném sajnálni a fő-zenepedagógusokat, de nem tudom. Mert végeredményben az ő felelősségük, hogy elszállt a dal az iskolákból. Nemcsak a magyar népdal, hanem mindenfajta éneklés élménye és igénye. Egyszerűbb volt felfelé mutogatni és sopánkodni, mint összefogni és érvényesíteni az érdeket. A miénket, a gyermekeinkét és a sajátjukat. Számukra is létkérdés lenne, hogy ne tűnjön el az énektanítás az iskolákból, mégis hagyták, hogy megdőljenek a legerősebb bástyák, elsorvadjon a színvonalas ének-zene oktatás az óvónő- és tanítóképzőkben. Az lenne az alap. Utána már valóban reménytelen. Pedig óriási az igény. Nézzék csak meg, hány szülő íratja zenedébe a gyermekét. Miért hagyták, hogy így legyen?

Hegyi Imre megy a mikrofonjával, és konokul próbálja megtalálni a kapaszkodási pontokat ebben az egyre furcsább világban. Úgynevezett régi elvei vannak, és azokat kéri számon. Azok szerint ugyanis a világ még működőképesnek látszott. Húszas stúdió című műsora egyre ritkábban jelentkezik a Magyar Rádióban, úgy tűnik, évtizedes szerkesztőtársával, Kovalik Mártával már elfáradtak kicsit. Pedig kell, hogy néha szóljanak, mert más nem teszi meg helyettük.
(Húszas stúdió, Petőfi rádió.)

Hanthy Kinga

Magyar Nemzet, 2007. április 11.