Folkrádió

Akinek szájából talpára esik a szó
Vendégünk volt Berecz András

Berecz András, a neves magyarországi mese- és énekmondó, tréfamester Sepsiszentgyörgy vendége volt a múlt héten. Előadása után tapasztalatairól, gyűjtéseiről faggattuk, no meg - mondását idézve - arról, hogy mikor esik a talpára a szó.

- A mesemondó vagy a jól beszélő ember olyan, mint az artista, a mutatványos a cirkuszban. Nem az a nagy dolog, amikor három égő buzogányt dob fel, hanem amikor feldob tízet, de el is kapja őket. A szónak, ha feldobtad, valahol le kell esnie. Amikor kimondtad, még azt hiszik, hülye vagy, de tíz mondattal arrább, amikor megtérül az a mondat, és már értelem van benne, akkor megsüvegelnek. Más is feldobhatja azt az égő buzogányt, de te kapd el úgy, hogy kilenc legyen a levegőben vagy nyolc, és kettő éppen a kezedben. A szavakkal is lehet játszadozni, csak nem szabad elfelejteni, hogy ha kiejtetted, valahol meg kell térülnie. Vagy tíz mondat múlva, vagy később.

- Van közönsége? Van még vevő erre a fajta előadásra? Mennyire lehet begyűjteni az embereket mesemondással, tréfás történetekkel, népdalokkal?

- A szervezőket kellene megkérdezni, ez az ő keservük. Én csak a végeredményt látom, hogy elég sok emberrel találkozom, és különleges helyekre is elvetődöm a mesékkel. Az iskolában untam a tanévnyitó beszédeket, most már megértem, hogy velem nyittatják meg. Az egyik igazgató bennem látta meg a lehetőséget, hogy ne ő beszéljen, és a virágok közül kikandikáltak a kíváncsi diákleánykák, hogy itt most mi történik: iskola-e vagy valami cirkusz? Én vissza is éltem a helyzetemmel, annyi mókát szórtam közéjük, hogy felbomlottak a sorok, a szülők is ottan rendetlenkedtek. Nagyon elégedett voltam...

- Más az erdélyi közönség, mint a magyarországi? Kicsit más nyelven beszélünk, másképp értjük a meséket is.

- Mindig minden közönség más, soha egymással összehasonlítani nem lehet. Mindig az alkalom szüli. Az egyik előadás az, amit én tartok, a másik, amit én látok. A velem szemben lévő közönség, az egy csudálatos valami. Erdélyben, ha mondasz egy különleges szót, nem akkora csoda. Ha itt összeülnénk, rövid időn belül minden ember bedobna húszat-harmincat. Itt a magyar nyelvnek a sűrűjében vagyunk. De vannak helyek, ahol kifogytak találó szóból az emberek, idegen szavakkal szórták teli a fejüket, meg ráadásul még ki is haltak a szavak. Nagy sorscsapás a futkosó ember, akinek már tűnődni sincs ideje, kiszaggatták az érzéseit is, azt hiszi, hogy a kiadás és bevétel szóval véglegesen ki tudta ragadni az összes emberi tevékenység legjavát. Hát nagy tévedés. Ilyen helyeken egy-egy szónak is sikere van. Nem tudják, hogy mit jelent, csak érzik, hogy ennek jó mellé ülni, olyan, mint a meleg kályha. Fogalmam sincs, mitől ilyen meleg, de kitapogatják, hogy valamiért ilyen.

- A ma esti előadásában volt egy példa, ahol a gyergyói és a dunántúli történet találkozott. Általános ez, hogy a magyar nyelvterületen hasonló mesék, történetek születnek?

- Az emberi gondolkodás, az bizony hasonlít egymásra Eurázsiában, Afrikában. A lényeges kérdések egyformák, a válaszokban és a hangvételben azonban nagyon nagy a különbség. Az ötvenes években születtek ezek a történetek, és ez akkor a dacnak egy olyan formája volt, amire szívesen emlékeznek ma is az öregek. Akkoriban nem könnyen lehetett az igazunkat kimondani, a közösségnek az ajkára fagyott a szó, de egy-egy bolond ember száján kivirágzott az igazság. A hatalom az ilyenekre nem ügyelt, ők a látóhatáron kívül estek, viszont az ügyes, formás kis beszédüket éppen ezért megjegyezte a közösség, és eposzi figurákként tartja számon őket. Ezért izgatnak most nagyon az ötvenes éveknek ezek az apró kis hőstettei. Amik kicsik, de rajtunk múlik, hogy, ha fölemeljük, akkor naggyá válnak.

- Mennyire élnek ma még a mesék, a történetek? Csak az öregek mesélnek már, vagy vannak fiatalabb folytatói is a hagyományoknak?

- Vannak. Úgy néz ki, egyre kevesebben, de mese még mindig terem bőven. Éppen itt, a magyar nyelvterületnek ezen az áldott helyén még bőven meglelhető. De veszély is van, hogy saját ízlésétől és műveltségétől meg akar válni a székelység, amit balladáiban már megtett nagyon régen. Elmenekült tőle, de a cigányság megtanulta, és jelenleg is egy csomó olyan balladát tudnak énekelni, amit annak idején Vikárék fonográffal gyűjtöttek össze. A székelytől hiába kérded, mert a szegénységére emlékezteti, s nem kell neki, levetette. De úgy néz ki, hogy a gazdag, fordulatos, kincses nyelvhez, a mindent élére állító szemlélethez, a hétköznapi helyzetben is megtalált humorhoz, az esendőség megfigyeléséhez, továbbadásához nagyon ragaszkodik. Hogy ettől mikor fog megválni? Az Úristen őrizzen minket, mert akkor a tengelyét veszíti majd el ez a világ.

Farkas Réka

Háromszék, 2007. április 21.