Folkrádió

Stanik Bence: Évfordulós gondolatok

A február 17-én összegyűlt folkloristák, együttes vezetők, régi táncházasok beszélgetése el-elkanyarodott az amúgy remekül meghatározott iránytól, a kolozsvári táncház múltjának, jelenének és jövőjének boncolgatásától.

„30 éves a kolozsvári táncház!” – hirdette a plakát büszkén és kissé elbizakodottan. Ugyanis, ha levonjuk a muzsika és táncház nélküli éveket, örülhetünk, ha egyáltalán eléri a katonakort. Úgy járt a táncház is mára, mint az a gyermek, akire apuci-anyuci mások előtt mindig nagyon büszke, de valójában, a hétköznapokban elhanyagolja. De most ne akadjunk fenn ezen, lényeg, hogy harminc esztendeje sírt fel először a hegedű Kolozsváron, a mozgalom hullámával létrejött táncházban. A februári évforduló jelentősége a kezdetekkor jelen lévő emberek, táncházasok akkori hozzáállásában mérhető a leginkább. A kommunista rendszer olvasztótégelyének falára ütöttek rést a mozgalom erdélyi vonalának megteremtésével? A szabadságvágy kézen fogta őket, a zártságban volt igazán édes a percnyi találkozás, amit hetente megélhettek, bizalomban, együtt, tiltottan. Hogy kultúrforradalom volt? Kétségtelenül. A nótaalapú álnépzenével és műtánccal szálltak szembe, renegát módon, azzal a meggyőződéssel, hogy értékesebbre, ősibbre leltek. Nélkülük és Budapest, valamint a Kárpát-medence többi táncházasa nélkül ma egészen más fogalmaink lennének a népzenénkről, népi kultúránkról. Talán megrekedtünk volna a sekélyes népieskedésnél, ahogyan az európai népek többsége. A románok kifejezetten büszkék tévécsatornákon ömlő, ál ősi kultúrájukra, a rendszer koholmányaiban vélik felfedezni identitásuk esszenciáit. A Tranzit Házban zajló ünnepség lényege a találkozás volt. Egyesek messze földről, a határon túlról jöttek haza erre a napra. Elénekelték az „Erdélyország az én hazám, nem német,/Odavágyik az én szívem, míg élek”-et, hogy másnap beüljenek a Volkswagenbe és hazafurikázzanak Nürnbergbe, jobb esetben Budapestre. Mégis együtt volt kis időre az aranycsapat. Pozsony Ferenc köszöntötte így a táncház szülőanyjait, apjait a február 17-i kerekasztal-beszélgetéskor: „üdvözlöm az erdélyi magyar táncházmozgalom aranycsapatát”. A néprajz szak professzora a méltó üdvözlés után hamar a műfaj kommerszializálódásáról, majd a személyközi konfliktusokról szólt, mint a jelenleg rendszertelenül jelentkező kolozsvári táncház egyik lényeges akadályáról. Sokan feltették a kérdést a régiek közül, hogyan is áll a táncházak szénája Erdély szerte, amire csak részválaszok érkeztek, pedig a Tranzit Caféban számos együttesvezető, folklorista és táncház-szimpatizáns volt jelen. Ordító hiányosságot bizonyít ez: nincs olyan szervezetünk, amely a táncházakkal törődne. Nincsenek adataink a helyi egyesületektől, nincsenek információink, mintha senkinek sem lenne igazán fontos a szabadon művelhető, tehát nem színpadi néptánc. A csoportok persze fényes honlapokon reklámozzák magukat, egyesületek állnak mögöttük és összefogó országos szervezetük is van. A bíztató tematikával hirdetett kerekasztal-beszélgetés gyakorlati eredményét velősen fogalmazta meg egy nagy öreg, amikor kifelé tolakodtunk: „adtunk a sz*rnak egy pofont”. Semmivel sem kerültünk közelebb a kolozsvári táncház újraélesztéséhez, még elméleti szinten sem. A három Kolozsváron működő amatőr néptáncegyüttes irányítói közül kettő volt jelen. A Zurboló vezetőjét, Könczei Csongort nehezen vitte rá a lélek a megszólalásra, a régiek unszolására kezdte fejtegetni, mi minden akadályozza őt a táncház megszervezésében. Hiába van terem, hiába van ott a Tranzit ház, nincs olyan zenész, aki rendszeresen ott lenne és végigmuzsikálná az estét – szóltak az érvek. Bardócz Sándor hamar válaszolt is, ő bizony elmenne muzsikálni zenész barátaival, akár ingyen is, ha hívnák. Nem beszélve arról, hogy a környező falvakban, városokban számtalan elérhető (természetesen pénzért) zenekar van, amely muzsikálhatna. Az egész kerekasztalosdi idejének kétharmada a zenészkérdésről szólt, a „szükség van zenészekre” ismételgetésén mégsem jutottak túl a felek. A visszatetsző magyarázkodás helyett csendben építkezik időközben a Szarkaláb Együttes. Pillich Balázs, aki nem volt ott a beszélgetésen, a szarkák tanyáján kéthetente-havonta szervez táncházat. Legutóbb, március huszadikán a palatkai adatközlő zenekar és a Nagyvárad Táncegyüttes zenekara biztosította az élőzenét. Az utolsó táncosok reggel hét óra környékén hagyták el a helyszínt. Igazolódnak ebben Both József szavai, az Ördögtérgye művészeti vezetője szerint a tánccsoportokban úgy kell nevelni a fiatalokat, hogy azok bármikor elővehessék a néptáncot és szórakozhassanak benne kedvükre. „A színpadról kerüljön vissza ez a saját életükbe. Ezen dolgozunk” – mondta a kerekasztal-beszélgetésen, felvázolta ezzel a helyes néptáncpedagógia lényegét, ami újratermeli a táncházat igényelő, követelő hozzáállást.

Áldozzunk kicsit a pragmatikusság oltárán, tisztázzuk, kik is azok a szereplők, akik táncházat szervezhetnének Kolozsváron. Adott három táncegyüttes: a Zurboló, a Szarkaláb és az Ördögtérgye. Meggyőződésem, hogy e három csapat összefogásából világraszóló táncház születhetne, de nem fog. Egyelőre nincs erre közös szándék és Pozsony Ferenc szolid megjegyzésében is ott lapul az igazság. Ami konkrétan szükséges a táncházhoz minden héten: terem (kocsmával a közelben), zenekar (egy vagy több), táncoktató táncházgazda és reklám. A Szarkalábnál mindebből csak az oktató hiányzik, no meg a heti rendszeresség, aminek, ha jól tudom, kizárólag anyagi okai vannak. A tánctanárt adhatná mondjuk az Ördögtérgye, Both József személyében, és esetleg pénzzel is hozzájárulhatnának a szervezéshez, hogy minden hétre sikerüljön legalább egy bandát megfizetni. Vagy elhívhatnák Bardóczékat, akik időnként szívesen vállalnák, akár ingyen is ezt a munkát. Túl kell lépni az amúgy fontos, de a műfaj összkolozsvári jelenléte szempontjából szűken értelmezett csapatérdekeken a kolozsvári táncház érdekében.

Művelődés, 2007. március 1.