Folkrádió

Barbárok bálja
Várároktól a színpadig – Magyarországi táncábrázolások

Izgalmas kiállítás nyílt Szegeden: harci táncot járó végvári katonák, csárdában tomboló parasztok, kristálycsillárok alatt finoman hajlongó előkelők láthatók rajzokon, festményeken, szobrokon. Az alkotások a késő középkortól a második világháborúig mutatják be a letűnt világot. Lehetséges, hogy tánctörténeti ismereteink újragondolására késztet az összkép – a tudósoknak mindenesetre fejtörést fog okozni.


Izsó Miklós szobra
„A láb tapos, a kéz hadáz,
Dobog a föld, remeg a ház,
Ki aprózza, ki reszeli,
Mint csak lehet, úgy keveri.”
(Czuczor Gergely: Csárdás)

Lerongyolódott pandúrszakasz balettozik gyermeki önfeledtséggel, kéz a kézben a nyugati határvidéken; gubás-pipás parasztok próbálgatják a verbunk lépéseit Pest utcáin a toborzótiszt hívogatására; nyakán kidagadt erekkel, kivörösödött fejjel kajla bajszú csikós rúgja a port a pusztai csárda előtt – egyik kezében csikóbőrös kulacs, a másikkal az eget fenyegeti. Vitéz, hajcsár, betyár: megannyi untig ismert figura, untig ismert gesztusokkal a nagy nemzeti ikonokról. Még ma is megtaláljuk őket életnagyságban a Hortobágytól Bugacon át a Balatonig, a vendéglők ajtajában támaszkodva, mindenütt, ahol izzadékony skandináv turisták hajszolják a gulyásromantikát. A szegedi Móra Ferenc Múzeumban megrendezett kiállítás azonban sokkal többet ad, mint képi és népi (népiesch) közhelyeket: a figyelmesebb látogató a magyar tánc történetéről kaphat átfogó, izgalmas kérdéseket is felvető összefoglalást.



Lotz Károly: Táncoló parasztok. A nemzeti karakter megrajzolásában nagy szerepe volt a néptáncnak
– Eddig meg voltunk győződve arról, hogy az első számottevő táncábrázolás az 1686-os sorozat, amely a holland Justus van der Nypoort nevéhez fűződik: geometria-tankönyvhöz készített illusztrációin a korabeli Magyar Királyság látképeit örökítette meg, hitelesen megrajzolt táncoló parasztokkal – mutat rá Nagy Zoltán művészettörténész, a kiállítás szervezője, a székesfehérvári Városi Képtár – Deák Gyűjtemény igazgatója. – Ám a kiállítás megnyitása óta kiderült, már jóval korábban is készültek képek magyar táncokról. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán látható egy aprócska melltű az 1250-es évekből, amely egy táncospárt ábrázol népviseletben: a darab feltehetően IV. Béla ötvösműhelyében készült a tatárjárás után. A XIV–XV. század fordulóján festett, töredékeiben megmaradt freskón, amely egy budai ház falát díszítette eredetileg, táncjelenet látható: középen sudár nőalak, körülötte férfi táncosok. Ha rendszeres kutatás indulna, számtalan újabb ábrázolás kerülhetne elő a középkorból, ami sokkal árnyaltabb képet adna a magyar tánckultúra korai időszakáról.
Éppen csak sejthető, milyen elemeket őriztek meg a legódonabb paraszti és udvari műveltségrétegekből a régies magyar táncrendek máig. Szórványosan előkerültek ugyan írott források is, de a képi ábrázolás többet mondhatna. A legelső írás a honfoglaló magyarok Sankt Gallen-i kiruccanásáról emlékezik meg: a krónikás szent borzalommal mutatja be, ahogy a pogány harcosok barbár fegyvertánccal ünneplik győzelmüket. Aztán a középkor derekáig hallgatnak táncainkról a krónikák. Ekkortájt is csak negatív formában esik szó róluk – mondja Nagy Zoltán –: tiltják őket. A művészettörténész szerint a mindennapi élethez olyannyira hozzátartozott akkoriban a tánckultúra, hogy a mulatságok többnyire a települések központjában, azaz a templomok előtt zajlottak, s ezzel kiváltották a derék egyházfik fölháborodását.
Már a reneszánsz idején kuriózumnak számított ez a fajta népi táncműveltség nyugaton – ők hamarabb felejtettek. Az itáliai Bonfini, Mátyás király udvari történetírója például döbbenettel számol be a keresztény had kenyérmezei diadalát követő lakomáról, amelyen Kinizsi Pál fogai közt török hullával járja a hajdútáncot. A XVI. században Verancsics Antal esztergomi érsek leírja, hogy Dózsa György kivégzésekor a rebellis parasztokat nem csupán arra kényszerítették, hogy egyenek vezérük húsából, hanem arra is, hogy a marcangolás közben táncoljanak. Egy német szemtanú pedig Esztergom 1595-ös ostromáról írja, hogy az ellenség bosszantására, bátorságuk bizonyítására „egy hajdú és két magyar zászlótartó beugrott a vár árkába, s ott a törökök leghevesebb tüzelése közben a hajdútáncot járták”. Ugyanakkor ismeretes az anekdota Balassi Bálint virtuóz fegyvertánc-bemutatójáról a pozsonyi koronázáson, a Habsburg udvar előkelőinek szeme láttára.
– Visszatérve az eredet kérdésére: a legtöbb tánctörténész szerint a korai magyar táncok afféle kollektív kör-, illetve lánctáncok voltak. Csakhogy ezt a leletek nem támasztják alá – fogalmazza meg a problémát Nagy Zoltán. – Feltehetően már a honfoglalás után is széles körben ismerték a párosokat. Míg az akkori körtáncokról semmiféle ábrázolás nem maradt fenn.
– Ezek szerint a szegedi kiállítás szemléletváltást hoz a tánctörténetben?
– A források alaposabb újravizsgálására késztet. A magyar tánctudomány eddig a folklórra koncentrált, a még meglévő javak összegyűjtésére, megmentésére. Ezt a feladatot mára nagyjából elvégezték. Az utóbbi években, egy-két összefoglaláson kívül, kevés új eredmény született. A mennyiségközpontú kutatásnak végre minőségivé kellene átalakulnia: itt az ideje, hogy a tánctudomány a történelem felé forduljon – vélekedik a művészettörténész.


Ám a szegedi kiállítás a tánctörténeti felfedezések mellett eszmetörténeti problémákról is elgondolkodtat. A sajátos magyar népi karakter megrajzolásában ugyanis közismerten fontos szerepe volt a néptáncnak, különösen a nemzeti romantika idején. Réthei Prikkel Marián a táncot a nyelv és a zene mellett a magyarság „három teljesen magában álló sajátos szellemi alkotása (…), költészete” közé sorolja. Talán ennek a karakterológiai szerepkörnek köszönhető, hogy a nemzeti romantika művészetében sematizálódik, jelképessé válik a magyar tánc: megjelennek a fejüket ugyanabban a szögben lógató búsuló juhászok meg a kacér mosolyú parasztmadonnák – olyan alkotók ecsetjei alatt, akik feltehetően sosem figyeltek meg alaposabban parasztmulatságot.
– A jelenség már a romantika előtt elkezdődik – magyarázza Nagy Zoltán. – A népélet iránti érdeklődés akkor változik meg gyökeresen, amikor a táncban jelképes tartalmakat fedeznek föl. A polgári világ és a népi kultúra, a bezártság és a természetes szabadság felvilágosodás kori ideologikus szembeállítása jelenik meg az ábrázolásokon. Kialakulnak a puszta, a csikós, a csárda, a szilajság ikonjai. A mai folklórcsoportok is ezekből a sztereotípiákból élnek meg a színpadokon. Az 1850-es években azonban váltás következik: megindul az úgynevezett nemzeti képzőművészet. A hazai alkotók eleinte szolgaian másolják az említett ikonokat, de közben azok lassan átalakulnak. Egyre esetlegesebbek, naivabbak, egyre szimbolikusabbak ezek a képek, és mindinkább a piacra készülnek tömegtermelésben.
– A nemzetfogalom, a parasztkép változásai nyomon követhetők a táncábrázolásokon?
– Az 1820-as évektől kezdve a nemzeti gondolkodás a táncot kiemelten kezeli. Szakadatlanul foglalkozik megtisztításával, megőrzésével, társas tánccá fejlesztésével. Ekkor indulnak meg a rendszerező leírások, tudományos igényű kutatások. A nemzeti karakterológia kései leágazása Lotz Károly vagy Barabás Miklós életképművészete. A nemzeti jelleg hangsúlyozása, a viseletek, táncok újrafelfedezése természetesen politikai töltetet kap néhány évvel a szabadságharc leverése után.
Ekkoriban alakult ki az a furcsa egyveleg, amelyben a magyar nóta nem vált el az eredeti népdalkincstől, meg sem tudták a kettőt különböztetni. Ám voltaképp ez a magyar táncábrázolások virágkora, amely körülbelül két évtizedig tart. Nagy Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy a századfordulón más irányba fordul a képzőművészet: a folklór visszaszorul a polgári művészetekben, s előtérbe kerül a táncostestek, a betáncolt terek absztrakt megjelenítése. Főként az 1900-as évek szobrászatában, illetve a mitologizáló képeken, mint a Feszty-körképen, Csontváry Zarándoklás a cédrusoknál vagy Hollósy Simon alkotásain. A másik tendencia a néprajzi kutatásé: a hiperrealisztikus képeken át eljutunk a leletmentő fotókig, például Gönyei Sándor fényképsorozatáig.
A népművészet hanyatlását már a XIX. század második felében konstatálták, teszi hozzá a művészettörténész. Bennünk pedig felötlik Gvadányi falusi nótáriusa vagy az erdélyi Apor Péter XVIII. századi morgása a „nájmódi” ellen, Metamorphosis Transsylvaniae című könyvében. Ők tudták, hogy a baj sokkal régebbi eredetű: „Asztaltól felkelvén vagy még asztalnál ülvén is, készen volt a duda, ottan-ottan az furulya és czimbalom is; azután táncolni kezdettek, nem ugrándozván kecske módon, mint most, hanem szép halkan járták, gyakorta kiáltván: három a táncz.”

Margittai Gábor

Magyar Nemzet, 2003. augusztus 16.