Folkrádió

Dr. Fehér Anikó
Miért szép a magyar népdal?

A népdal – népzene szavak ismerete elkerülhetetlen azok számára, akik zenét tanítanak. Vajon értjük-e, tudjuk-e pontosan mit is jelentenek ezek? A népzene szó összetevőinek meghatározása talán segít.

A zene – muzsika rokon értelmű szavakat nap, mint nap használjuk, öntudatlanul rámondjuk olyan auditív ingerekre, melyekben valami rendszert vélünk fedezni. Furcsa, de a használatban lévő nyomtatott zenei lexikonok nem ismerik ezeket a kifejezéseket, használják, de nem magyarázzák őket. A Victor Hugónak tulajdonított, kétségkívül találó mondás: „amit nem tudunk elmondani, de elhallgatni sem” talán közelebb visz az igazsághoz. A nép kifejezés magyarázata is más és más, ha szociológiai, ha közgazdasági, vagy ha néprajzi szempontokból nézzük. Nekünk a néprajzira van leginkább szükségünk, mely szerint „a nép a néprajz központi kategóriája”[1]. Olyan népcsoport, mely nemcsak az életszükségleteihez szükséges javakat (lakhatás, élelmiszer, ruházat), de a kulturális igényei kielégítéséhez kellő formákat is maga teremti meg önmaga számára. Másképp fogalmazva a javarészt falvakban élő parasztságot, az őket kiszolgáló kisiparosokat, pásztorokat, halászokat jelentette.

Magát az összetételt – népdal - népzene – szintén sokféleképpen magyarázták az idők folyamán, a népdal zenei anyanyelvünk, a népdal az, amit „sokan és sokáig énekelnek[2]”-től a „magyar falu művészete, elsősorban a parasztságé[3]” típusú megfogalmazásokig sok mindennel találkozhatunk. Fogadjuk el, hogy nehezen körülírható és állandóan változó kategóriákról van szó – és még nem beszéltünk (mert nem témánk) a nemzetközi megítélésről, ahol a kifejezések tágterű elemzésével és felfogásával találkozhatunk.

Amennyiben elfogadjuk a Néprajzi lexikon nép meghatározását, talán kimondhatjuk azt is, hogy népzenének nevezzük azt a zenei anyagot, amelyet az utóbbi bő évszázad alatt a kutatók hanghordozókon és kottában a MTA archívumában rögzítettek, összegyűjtöttek, és amelynek mennyisége jelentősen nem fog már növekedni.

Mindemellett szükségesnek tartom megemlíteni, hogy e fogalmak (népdal, népzene) ma már halott kifejezések, hisz a népzene befejezte életét. Az, hogy ma mégis használjuk, már egy más világba – és más tanulmányhoz – vinne el minket. A népzene létének feltételei a névtelen alkotón és a rögzítés nélküli terjedésen kívül a folyamatosság, kiválasztás és a variabilitás[4], melyek közül mára jószerivel egyik sem él, talán csak az első kettő, az is változott formában. Variabilitásról nem beszélhetünk, hisz éltető közege, a magyar falu parasztsága már nem létezik. A népzene funkciója azonban változatlan: kommunikáció és zeneszolgáltatás[5].

A népzenét, mint tantárgyat közel 70 éve tanítják a magyar zenei felsőoktatásban. Kodály kezdeményezte és tanította is sokáig. E tantárgy neve eredetileg magyar népzene volt, a jelző egy idő múlva kikopott mellőle. Pedig a valóságban csak erről van szó, összehasonlításról, vagy más népek zenéjének megismeréséről nemigen lehet szó az igen szűkre szabott órakeretek között – vagy csak érintőlegesen. Miután a felsőoktatási intézmények a felvételiken megkövetelik bizonyos számú magyar népdal ismeretét, jogossá vált e kívánalom: a zenei szakközépiskolák is vegyék be tanterveikbe a népzene alapszintű oktatását. Magával a népzenekinccsel pedig már az óvodában kezdenek ismerkedni a magyar gyermekek. A nagy többség népdalkincse meg is áll a 8. osztályig elsajátított daloknál, mely repertoár az elmúlt kb. 40 évben szinte semmit sem változott. (Van ennek jó oldala is: ha összejön pár ember, ugyanazt a kb. 10-20 dalt fogja énekelni, ha egyáltalán énekelni fog.)

Írásom címében állítom: a magyar népdal szép. Szép, mert míves, patinás. És elgondolkodtató, teszem hozzá.

Vegyünk néhány példát. Gyakorló zenei felvételiztetők a tanúim: ha egy hallgatótól magyar népdalt kérünk, az első három leggyakrabban választott dal között ott van a Hej, Dunáról fúj a szél kezdetű dunántúli dallam, a Tavaszi szél vizet áraszt „újra” folklorizált, azaz romlott és átértelmezett változata és az igen nehezen intonálható Hull a szilva a fáról erdélyi dal mellett. Az esztétikai érték problémáját közelítsük meg a szövegtartalom felől.

Hej, Dunáról fúj a szél, szegény embert mindig ér, Dunáról fúj a szél
Ha Dunáról nem fújna, ilyen hideg nem volna, Dunáról fúj a szél.

Mi is a baj ezzel? Azon túl, hogy a gyerekek felületesen rendszerint „szegény ember mindig él”-t mondanak (bele sem gondolva a képtelenségbe), van más baj is. Ez a dal nem tipikus. Mégis leggyakrabban ezt tanítják, hisz szövege (ebben az elferdített, átírt formában) semmi problematikust nem tartalmaz, nem kétértelmű, nem kelt szexuális képzeteket, stb. Ám a dal hat- vagy kétsoros, ami a magyar népzenében igen ritka. Igaz, hangsora pentaton, reális kvintválasza pedig könnyen megmutatható.

Ha megnézzük (meghallgatjuk) eredeti szövegével, máris kinyílik egy olyan világ kapuja, mely a dalt jól értelmezőt nemigen hagyja nyugodni:

Hej, Dunáról fúj a szél, feküdj mellém majd nem ér, Dunáról fú a szél
Nem fekszem én kend mellé, úgysem löszök a kendé, Dunáról fú a szél.

Ha a hagyományos la-pentaton hangsort színezve, emelt dóval és szóval énekeljük, a dal táncra sarkall, ismétlést kíván és megelevenedik. A hozzáférhető eredeti felvétel előadója férfi, aki el is játssza a történetet: megismétli a versszakot, és a második fél dallamot kissé halkítva, mintegy huncutsággal, kacérsággal énekli. Fel lehet erre hívni a tanulók figyelmét!

Másik gyakran énekelt dalunk a Gerencséri utca kezdetű népdal. Nincs olyan zenetanár, akinek ne a kis szext tanítása jutna róla eszébe. Háromszor is megjelenik benne a magyar népzenében egyébként ritka hangköz, jól lehet vele illusztrálni azt. Figyeljük azonban a szöveget:

Gerencséri utca,
Végig piros rózsa,
Szállj le kocsis az ülésről,
Szakajts egyet róla.

Egyet szakajtottam,
El is hervasztottam,
Gerencséri leányokból
Egyet választottam.

Általában középgyors giustóban énekeljük, mintegy vidáman utasítjuk a kocsist a rózsa szakajtására. Miről is van itt szó? Tisztáztuk, hogy a népdal „alkotója” a parasztember. Vajon mikor utazik a paraszt életében úgy, hogy kocsis is van ott? Mikor van ilyenre lehetősége? Szinte soha. Illetve van három ilyen nevezetes alkalom: mikor keresztelni viszik, ha a temetőbe kísérik és esküvőre menvén. (Az első két említett esetben nem nagyon utasít: még vagy már…) Tehát esküvőről lehet szó. A rózsa szakajtása a népdal szimbólum rendszerében egy szerelem kezdete, annak jelképe. Ha ő most újat akar szakítani vagy szakíttatni…. Magyarázat a tragédiára a második versszak. Énekeljük csak el! Valószínűleg halványodik a büszke giusto. És még nem beszéltünk arról, hogy valós-e a dalban variálva meglévő visszatérő sorszerkezet, vagyis valóban új stílusú-e?

A magyar népdal szövege általában egyetlen gondolatot tartalmaz, néha pusztán jelképesen, máskor konkrétan, de igen gyakran e kettő együtt szerepel. Ezeken belül vannak egyértelmű és több belegondolást igénylő képek. Íme, példának egy felvidéki lakodalmas dal:

Meguntam már hozzád járni
Sáros patakon át járni
Hidat fogok csináltatni
Azon fogok hozzád járni.

Mi is az a sáros patak? Mi is a híd? A dal lakodalmas volta segít: rossz a megpecsételetlen együtt járás, házasodni kell, hogy a szerelem is tető alá juthasson.

Sorolhatnánk a példákat, szinte minden dalszövegben megtalálhatjuk azt a totális szemléletet, amely a világot egységben látja, a részben az egészet, így az értelem a földitől, a valóstól a lelkiig, szellemiig, átfogja a mindenséget. Mai világunkban, a mediális kommunikáció országlása idején is van tartalma ezeknek, hisz a legmélyebb emberi érzéseket érintik. A népdal sosem szól másról, mint fontos és jelentős dolgokról. A magyar népdal repertoárban igen kevés a csakis mulatós, csakis jelentéktelen, szavakon nyargaló vagy szójátékos elemet tartalmazó szöveg. Az efféle népi abszurdra gondolok, mint: Pap Vendelnek nincsen orra, Házasodik a tücsök, stb. A mégannyira jelentéktelennek tűnő kép is jelentéssel bír, amire figyelni kell. S a magyar ember mulatása során úgy válogatja a dalait, hogy azok szövegei éppen azt az érzést ábrázolják, mely rá akkor éppen jellemző. És ezek a szövegek valóban kettős értelmet hordoznak. De sosem kétértelműek. Nagyon is egyenes és világos a mondanivalójuk. Csak oda kell figyelni, beléjük kell bújni, át kell érezni őket.

Miért is tanítunk ma, a 21. századba ilyen elavult, elmúlt dolgokról szóló dalokat, egyáltalán egy meghalt kultúrát?

Óvatosan kockáztatom meg: népdalt igazán csak a serdülőkor vége felé lehet tanítani. Másképp fogalmazva: éppen akkor jön el az ideje az addig megtanult dalok tudatosításának, önmagunkra vonatkoztatásának. Amikor megértik a képeket, érzik, nemcsak mondják a szöveget. Ki kell használni a 14-18 évesek nyitottságát erre. A felsőoktatásban pedig gyönggyel kirakott köveken jár a népzene tanár, hiszen a hallgatók akkor élik igazán a népdal életét. Akkor szeretnek, akkor hagynak, hagyatnak el, ilyenkor változtatnak lakhelyet – szerencsére ma már nem a harctérre menvén.

Praktikusan a zenetanításnak azért kell, hogy része legyen mindez, mert a népdalokon keresztül könnyedén megmutathatók, megértethetők bizonyos zenei jelenségek. (Hangsorok, kvintválaszok, ritmikai jelenségek, stb.) A zene kommunikációs funkciójával illusztrálni tudunk bizonyos zenei előadói jelenségeket (tempóválasztás, előadásmód, stb.). Jó a népzenére táncolni, de legalábbis ritmust improvizálni vagy ostinatót ütni. Szövegén keresztül egy letűnni készülő világot ismertethetünk meg és tarthatunk fenn, ha megmagyarázzuk a szavak jelentését, a dalban leírt jelenségeket. Fontos és gyakran emlegetett téma a hagyomány „ápolása” – mely szó furcsa képeket ébreszthet a vájt fülű emberben: kit is kell ápolni? beteg-e a hagyomány? Maga a hagyomány, annak tartalma állandó, rögzített formáját archívumokban őrzik, így változatlan és örök. De hogy miként élünk vele, mire használjuk, már több kérdést is fölvet. Sebő Ferenc mondatai irányadóak lehetnek: „...nem a kultúrát, nem a népzenét kell megmenteni, hanem magunkat. Nekünk van szükségünk ezekre a csodálatos kommunikációs eszközökre, hogy könnyebben, bölcsebben és boldogabban élhessünk.[6]”

A mai zenetudomány nagy vitái között tarthatjuk számon az etnomuzikológia újraértelmezését. „Talán megszoktuk az évtizedek során, hogy a népzenével mint élő valósággal foglalkozzunk, s mivel a legtöbb vidéken ilyen már nem található, témául vagy a még élőnek tartott egzotikus zenék kínálkoznak, vagy a népzenepótlékokhoz menekül a kutató. Holott éppen a népzene kihalása lehetne egyik indítékunk arra, hogy történeti jelenségként tanulmányozzuk virágkorának dokumentumait.[7]”

Főleg nyugati és amerikai kutatók hajlamosak az etnomuzikológia tárgya és a világzeneként jegyzett jelenség közé egyenlőségjelet tenni.

A hagyomány értelmezése is új utakat kíván, más ma, mint régen volt. A világzenének nevezett (népzenei alapú, népzenei témákat feldolgozó, populáris, széles körben jól értelmezhető zenei sémák mentén gondolkodó, de az alkotó személyes művészi jegyeit is magán hordozó zenei műfaj. FA) jelenséget tehát egy újfajta hagyománynak tekinthetjük, mely ellen tenni nem lehet – de nem is kell. Kétségtelen, hogy az ún. „tiszta források” ellenében működik, szennyezi őket, ám képes új és új kapuk kinyitására is az összefüggések megláttatásával.

Van azonban még valami, ami miatt a népzenére érdemes figyelnünk. Mindannyian érzünk valamit, ha kalotaszegi muzsikát, felvidéki lakodalmast vagy moldvai balladát hallgatunk. Ilyenkor nemcsak tudjuk, de a bőrünkön tapasztaljuk: magyarok vagyunk. Együvé tartozásunk sarokkövei ezek a művészeti remekek, melyek hallatán máshogy ver a szívünk. Kodály sem véletlenül választotta nagy reményekre jogosító zeneoktatási metódusa alapjául a magyar népdalt. Hiszen választhatott volna a zeneművészet remekei közül is példákat, netán maga is írhatott volna minden tanítandó zenei jelenségre megfelelő tandalt vagy dallamot. Dobszay László mondta el azt is – sok egyéb igazság mellett – miért pont a magyar népdalt választotta. Mert szép. Nagyon szép!8 Szép, mert igaz, és mert őszinte – tehetjük hozzá. Mert messze, nagyon messze van tőle minden előadói, színpadi vagy egyéb mondvacsinált attitűd. (Csoóri Sándor egyik írásában párhuzamba állítja egy népies műdal és egy magyar népdal mondanivalóját, társadalmi hátterét.9 Következtetése filozófiai magasságokig jut: szép, mert igaz.) És nagyon messze van tőle minden anyagi haszon reménye. (Gene Shay, a philadelphiai (USA) Folk Festival társ-alapítója így határozta meg a népzenét egy 2003-as interjúban: „In the strictest sense, it­s music that is rarely written for profit”. (A legszigorúbb értelemben: ez az a zene, mely ritkán íródik a profitért!”). Mert végszükségben termett, mikor a belső erő nem bírt már magával: és dallammal, dalban jött elő, keresetlen, mégis nagyon is kimódolt szavakkal. Mert az élet nagy kérdéseiről: az elhagyásról, a halálba menésről, a katonaságról, az édesanya szeretetéről, a szerelmes dicséretéről szólnak. Mert a szavakkal nem lehet dobálózni, hisz a szótagszám és a keretek végesek és behatároltak: mi ezt így szoktuk meg és így szeretjük, így értjük: négy rövid sorban.

A magyar népdal szép. Szép nekünk, magyaroknak. Szép másoknak is, vagy azért, mert kuriózum, az övéktől eltérő, vagy, mert olyan zenei jegyeket hordoz, melyeket valahonnan már ismernek. Alapvetően azonban nekünk szól. A mi belső húrjainkat pendíti meg. De nem biztos, hogy ösztönösen. Kevés az olyan ember, aki erre önmagától ráébred. Általában kell egy összekötő, egy rávilágító, egy megmutató mester, egy „guru”. Lehet ez barát vagy szülő, egy táncház vezető vagy muzsikus. De lehet egy zenetanár is, aki megértetheti tanítványival, hogy aki „meghallja” és „megérti” a népdal üzenetét, egész életére fel lesz vértezve a percértékű divatirányzatok ellen és olyan fogódzót, olyan biztos gyökeret, talajt épít ki magának, melyhez élete folyamán bármikor visszatérhet, amelybe bármikor belekapaszkodhat, és amelytől fontos kérdéseire bármikor választ kaphat.

Sok eszköz van a kezünkben. Ne hagyjuk ki a lehetőségeket!


___________________________

Tihanyi Lászlónak


Kedves László, egykori zeneakadémiai társam!

Csodálkozva olvastam a cikked. Nyomtalanul tűntek el Vikár László népzene órái az életedből?
Nem védem én a magyar népdalt, hisz nem szorul az védelemre. Akinek van szókincse, kulcsa hozzá, az tudja használni, tud vele élni. Te – érdekes módon - most másfelé keresed a megoldást áldatlan zenepedagógiai helyzetünk javításához.
Nem védem Szőnyi Erzsébetet meg Kodály Zoltánt, ők sem szorulnak rá. Hogy miért az 54-es keltezésű tankönyvből tanul a lányod, azt sem tudom. Hacsak nem azért, mert nincs annál jobb. Ki írt azóta alkalmasabbat, használhatóbbat? Nagy munka az ilyen, tudjuk jól. És talán zeneszerzőnek sem kell lenni ahhoz, hogy belássuk: a két oktáv és 3 hang terjedelmű zenemű népdal sehol a világon nem lehet, hisz előadásához operaénekesi adottságokra van szükség. Talán össze kellett volna hozni egy – másfél oktávon belülre, nem gondolod? És ugyan bizony mit kellene tanítani harmadikos zenei gimnazistáknak, akik feltehetőleg tizenéve mozognak a zenei írás-olvasás birodalmában, mint egy ilyenféle rejtvényt: legyen benne négyféle c-kulcs. Mi a baj ezzel? Egyszer kell csak végiggondolni, utána fejből megy. Mit kéne nekik tanítani? Hisz a kottát és a violinkulcsot remélhetőleg 17 évesen jól ismerik. Mivel töltse a tanár az időt a szolfézsórákon?
Mi a baj a magyar népi kultúrával? Hol társulnak hozzá „szalonképtelen, szélsőjobboldali ideológiák”? Milyen fórumokon történik ilyesmi? Nem kevered össze esetleg a magyar népdalt valami mással? Biztosan népdal volt az, amiben te napi politikai üzenetet hallottál?
A popzenére alapozott énekoktatás lehetséges buktatóit vajon számba vetted-e? A popzene alapja egy a miénktől idegen gondolkodás- és előadásmód. Míg a magyar nyelv – s a zene – alapvetően lejtő, az angolszász kultúrából jövő zenei nyelv nem feltétlenül. S amennyiben testünknek, úgy lelkünknek is leghasznosabb a sajátunk. Abban és azzal érezzük magunkat legjobban, az növel. Legalábbis a kezdeteknél. Később pedig stabil alapként, táplálékot adó gyökérzetként tart minket, biztonságban.
Mint már sokszor leírtam, a magyar népi hagyomány megőrzésével nem a hagyományos életmódot sírjuk vissza. Nem akarunk fateknőben mosni és bő gatyában masírozni a templomba. De azt a gondolkodásmódot, ami nagyanyáink sajátja volt évszázadokon keresztül, nem ártana átgondolni és megérteni. Az van ott, ami minket magyarrá – és nem mássá – tesz. Ami miatt különbözünk egyéb nemzetektől. Ami miatt tudjuk önmagunkról és egymásról, kik vagyunk, hisz egy helyről jöttünk. Ami miatt egyfelé nézünk, és egy rugóra jár az agyunk. Globalizálódó világunkban egyre kevésbé fontosak az ilyen gondolatok, vagy mégsem? Be kell tudni csatlakozni a nagy kohóba, de az egyéni színeket nem szabad elszürkülni hagyni, mert hamarosan azt vesszük észre, egyek vagyunk mindenki mással, és lassanként elfelejtjük, kik is vagyunk valóban.
Sok közhely, frázis elhangzott a népdal színpadra viteléről, a néphagyomány őrzéséről.
Angol mintára hivatkozol, ahol a kisgyereket beültetik a nagyok közé. Vajon mi van a magyar néphagyományban? Ugyanez. A kisgyerek eleinte csak utánozza a felnőttet, majd melléáll. Táncban, hangszerjátékban és énekben egyaránt.
Hiányolod az új módszereket. Egyik előző cikkemben leírtam: citera. Nem ismétlem magam. Ezen a hangszeren keresztül az alapoktatásban kitűnően és élményszerűen lehetne tanítani a zeneelméletet. Nem sokan reagáltak rá. Itt valóban igazad lehet, egyetértünk: érdekel-e ez valójában bárkit is, vagy valóban rettegünk a változásoktól?
Nem elvi alapokon kell keresni a kifogásokat. Én magam, amikor felteszem azt a kérdést egyetemistáimnak, vajon miért is tanulunk magyar népzenét, kórusban kezdik mondani a közhelyeket: a hagyomány ápolása miatt, a magyarság megtartása miatt. Erre én csak azt válaszolom, amit cikkeimben is: meg van az már őrizve, jó kezekben és jó szervereken. Magunk miatt tesszük ezt. Jó fogódzó, biztos pont ez az életünkben. És mert szép. Zenei nyelven, esztétikailag megmagyarázhatóan gyönyörű. Érzelmektől mentesen is.
És ugye azt sem gondolod komolyan, hogy van olyan mai fiatal, akit ostorral be lehet hajtani egy általa egyáltalán nem kívánt szórakozási formába, a táncházba? Senkit sem lehet. A táncházak maguktól élnek, általában profit nélkül, egyszerűen azért, mert azoknak, akik ott vannak az jó. Jól érzik magukat benne ugyanazért, amiért a népdal szép: évszázadok csiszolták és kontrollálták a viselkedési formákat és a mozdulatokat. Beváltak. És akinek más a véleménye, az nem megy oda. Természetesen tág és színes a világ, más kultúrák ajtaja sincs zárva. Megfelelő alapokkal felszerelkezve igenis meg kell ismerni azokat. De nem kizárólagosan!
Akinek nem dobban meg a szíve a Bartók népdalfeldolgozások hallatán, aki nem néz a párjára az „a szerelem szélesebb a tenger vizénél” oktávot el sem érő fordulatánál, nem fogja érteni cikkemet sem. Bizonyára vannak ilyen felnőttek. De a gyerekek szíve még nyitott.
Adjuk meg nekik az esélyt, hogy tartozhassanak valahová.

_______________________________

[1] Magyar Néprajzi Lexikon
[2] Bartók Béla: Népzenénk és a szomszéd népek zenéje. in: Bartók Breviárium. Zeneműkiadó, Bp. 1974
[3] A magyar népdaltípusok katalógusa. MTA Zenetud. Int. 1988 Szendrei Janka bevezetője
[4] Brithis Folk Music Revival. (Cecil Sharp, 1907) in: Grove (The Oxford Dictionary of Music), elfogadva az IFMC Sao Paoloi kongresszusa által, 1955-ben
[5] Juhász Zoltán: Egy gyimesi furulyás: Timár Viktor. in: A duda, a furulya és a kanásztülök. szerk.: Agócs Gergely. Planétás. Bp. 2001
[6] Amit a néphagyományból tanulhatunk. Interjú Sebő Ferenccel. (D. Horváth Gábor, Kis Eszter Veronika) Magyar Nemzet 2008. 01.19.
[7] Dobszay László: Az összehasonlító népzenetudomány tündöklése és lehanyatlása. in: Magyar zene 2010. február
[8] Dobszay László: Kodály után. Tűnődések a zenepedagógiáról. LFZE Kodály Intézete. Kecskemét, 2009
[9] Csoóri Sándor: Tenger és diólevél I-II. (Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek 1961-1994.) Püski Kiadó, 1994.

Parlando, 2011. január 1.