Folkrádió

A Tavaszi szél dallamán innen és túl

Etnomuzikológusként budapesti tudományos és felsőoktatási intézmények munkatársa ma a székelyföldi származású Pávai István, a csíkszeredai Barozda együttes egykori alapító tagja. Jagamas János népzenei gyűjteményének kolozsvári bemutatója alkalmával egykori mesteréről, a népzene nyelvektől független érvényességéről és a folklór irányairól beszélgettünk.

– Mikor és hogyan dőlt el, hogy népzenekutató lesz?

– A gimnáziumban reálosztályba jártam, a matematika ment a legjobban, de a biológián is gondolkoztam, viszont a hatvanas években a rockzene volt a divat, én pedig gitároztam, és akkor az tűnt nekem a legfontosabbnak. Végül édesapám megkérdezte, miért nem zenei pályára megyek. Így kerültem a kolozsvári zeneakadémiára, ahol már elsőévesként bejártam Jagamas harmadéves óráira. Előadásai és a Szenik Ilona folklórkörével végzett népzenegyűjtések meghatározó élményt jelentettek számomra. Gyermekkoromban már sok idekapcsolódó élményem volt, hiszen anyai ágon korondiak vagyunk, így gyakran láttam sóvidéki táncot, hallottam ottani zenét. Dédnagyapámtól is gyűjtöttek népdalokat, amelyek a kolozsvári Folklórarchívumba kerültek. Városi rockzenész gyerekként azonban sosem gondoltam arra, hogy valaha a népzenekutatás lesz a hivatásom.

– Jagamas János is szerepet játszott a pályaválasztásában. Mennyire volt meghatározó személyiség?

– Tudós volt, nagyon szigorú tanár, nem közvetlen, barátkozó típus. A hivatalos tanrendben zenei paleográfiát tanultam vele. Megpróbáltam jól teljesíteni, mert így, ha maradt idő az óra végén, kérdezhettem a népzenéről. Aztán egyszer szembe jött velem a folyosón, megállított, és a maga lakonikus módján, majdnem mintha felelősségre vonna, megkérdezte: maga nem akar folklorista lenni? Meglepődtem, de azonnal válaszolnom kellett, így azt mondtam: de igen. „Na jó, akkor legyen az”. Ezzel eldőlt a sorsom.

– Több erdélyi munkahely után miért költözött Budapestre?

– Itthon jobbára csak szabadidőmben kutathattam. A kilencvenes évek elején tartottam egy tudományos előadást Budapesten, azt követően állást ajánlottak a Néprajzi Múzeumban. Nem nagyon akartam elmenni, másfél évig próbálkoztam itthon hasonló állást találni, de nem sikerült. Így elfogadtam a magyarországi ajánlatot, s 1994-től a Néprajzi Múzeumban dolgoztam. Ezzel egyidőben az MTA Zenetudományi Intézetbe is bekerültem.

– Hogyan működik a népi kultúrával kapcsolatos archívumok rendszere? Aki ilyesmit keres, több helyről kell összeszednie a forrásait, vagy az interneten már sok mindent megtalál?

– Az én húszéves budapesti tevékenységemnek egyik fő célja épp az volt, hogy a különböző források virtuálisan egyesüljenek. Létrehoztunk egy internetes folklór adatbázist, ami a folkloredb.hu vagy folkloredb.eu címek alatt érhető el. Ide fokozatosan felkerülnek a Hagyományok Háza, a Zenetudományi Intézet és a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjtései.

– Doktori dolgozatának témája a tánczene interetnikus kapcsolatai. Lehet ebben a témában újat mondani?

– A magyar népzenekutatás kezdetben az énekelt zenére összpontosított, a hangszeres zenét kevésbé kutatták. A népi tánczenét, annak interetnikus vonatkozásait csak később kezdték vizsgálni. A köztudatban általában „egyik nép átvett dalokat a másik néptől” típusú leegyszerűsítő elképzelések szerepelnek az etnikumok közötti kultúracseréről. A népzene nemcsak etnikumon belül terjed „szájról szájra”, hanem etnikumok között is, tehát a falvak és nem a népek szintjén. Erdélyben ennek két tipikus modellje figyelhető meg. Az egyik inkább a Marostól délre eső területre jellemző, ahol igen szórványos a magyarság. Ott egy-egy kis faluban, ahol közel egyenlő számban éltek magyarok és románok, a fiatalok együtt szervezték a táncot. Amíg ment a román tánc, addig a magyar legények és leányok sem maradtak ülve, ők is a román táncot járták. A magyar táncba a románok is beálltak. Mindkét esetben tudták, hogy a másik etnikum táncait táncolják, tehát itt nincs szó átvételről, hanem zenés-táncos kétnyelvűségről. A Mezőségen viszont nagyobb volt az etnikumok tényleges keveredése, így a dallamok és táncok jelentős része mindkét etnikumnál jelen van. Ugyanazt a dallamot magyar és román szöveggel is éneklik, ugyanannak a táncnak van román és magyar neve is, mindkettő a magáénak érzi. Természetesen a dalok és táncok másik rétege etnikusan specifikus maradt, amit mindkét etnikum akként tartott számon.

– Hogyan vélekedik a népzene sokrétű keveredéséről más zenékkel?

– A folklorizmus a zenében igen régi jelenség. A reneszánsz zeneszerzők villanellákból, frottolákból, vagyis néptáncok dallamaiból alkottak többszólamú kórusműveket. A barokk korból is kínálkoznak hasonló példák, Bachnál is találunk népies témákat, a romantika korában pedig felerősödött ez a tendencia: Liszt magyar rapszódiái, Brahms magyar táncai a legismertebbek. Érdekes módon Bartók és Kodály is a népzene segítségével tudott megszabadulni a romantika nyomasztó hatásától. Ám ők megtalálták a népzene mélyebb gyökereit, abból sarjadt ki modern művészetük. Bartóknál ennek két aspektusa van: a gyűjtött népzenét meg akarta mutatni a nagyközönségnek, hogy a népzenét mint népzenét ismerjék meg. Ilyenkor a hozzákomponált kíséret diszkrétebb, mint például a Három csíkmegyei népdal vagy a Román népi táncok esetében. Máskor saját zenei mondanivalójához építőkockaként használta a népzenei elemeket, akárcsak sok más zeneszerző. A folklorizmus vonatkozásában azt is látni kell, hogy a dzsessznek, rocknak, az úgynevezett „latin” zenéknek és más könnyűzenei műfajoknak is jelentős része népzenei gyökerű. A magyar rockzene kezdeti korszakában főleg az Illés együttes tudatosan törekedett arra, hogy ne csak jó utánzója legyen a nyugati stílusoknak, hanem azokat népzenei hatásokkal is próbálta egyedivé tenni. Aztán jöttek Sebő Ferencék és mások a népzenei hangvétellel megzenésített antik és modern versekkel. Ma a világzenei divatok korában a folklorizmusnak még többféle megnyilvánulása van. Napjainkban a nagyközönség igen toleráns, majdnem bármit befogad, ami újszerű, nincs sok minőségi szűrés.

– Hogyan értsük ezt?

– Működik egy olyan, ma általánosan elfogadott elv, hogy legyünk toleránsak mindenfajta etnikummal, vallással, kisebbséggel szemben. Ez alapvetően jó dolog, de szerintem tudat alatt már minden egyébre is kihat. Így ma valami olyasfajta logika működik, hogy „adjunk esélyt a bármilyen zenének”, ezért népdalfeldolgozók hada hoz létre új „műveket”. Én ezek nagy részét nem tartom jól sikerültnek – ez persze szubjektív megítélés, nem tudományos. Önmagában nem tartom rossznak, ha bárki bármiféle zene létrehozásával kísérletezik, de így a folyamatosan keletkező új zenék dömpingje a jól sikerült feldolgozásokat is hamar elfelejtetik. A feldolgozásoknak gyakran ismétlődő elemei is vannak, ilyen például a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű moldvai népdal. Ezt annyiszor feldolgozták, hogy a népzenével nem foglalkozó szélesebb közönség is ezt tartja a tipikus magyar népdalnak. A valós helyzet ezzel szemben az, hogy ez a dal magyaroknál csak Moldvában, ott is csak a csángók egy részénél fordul elő. Megtalálható viszont románoknál, bolgároknál, ukránoknál is. Természetesen ettől még magyar népdalnak tarthatjuk, de nem hiszem, hogy ezt kellene a magyar népzene emblematikus darabjának kikiáltanunk. A feldolgozások tömege miatt viszont azzá lett.

– Folklorizmussal tehát jócskán találkozunk, de van-e még napjainkban folklorizáció a népzenében, amikor egy kívülről érkezett elem beépül a folklórba?


– Amikor folklorizációról beszélünk, a diákok is kérdik tőlem, mennyi időbe telik, amíg egy műdal vagy idegen eredetű dal hagyománnyá válik. Nem lehet pontos időt mondani, de az biztos, hogy száz-százhúsz évnél nem kevesebb. A folklór egyik ismérve ugyanis, hogy egy falun belül nagyjából ugyanazt a kultúrát ismeri magáénak az idősebb és a fiatalabb generáció. Széken a fiatalok arra vártak, hogy konfirmáljanak, és végre ugyanúgy táncolhassanak, énekelhessenek, mint az idősebbek. A városi kultúra rendszerében ez épp fordítva van. A mai tizenévesek azt akarják, hogy olyan zene szóljon a hangszóróból, ami más, mint a tíz évvel ezelőtti fiataloké volt. S ha ma már a faluban sincs meg a hagyománynak az az ereje, ami a generációk kultúráját régen egybetartotta, akkor a folklór sem tud hagyományozódni. A másik tényező a külső hatások mennyisége. Még ha működne is a falusi hagyományozódás rendszere, ma már nem lehetne hatékony, mert olyan mennyiségben árasztja el a falut a városi kultúra, hogy annak folklorizálódására nincs már esély, kultúraváltás következik be.

– Sokunk lemezkollekciójának része a Barozda együttes felvételei. Mi a helyzet ma az együttessel?

– Miután 1981-ben Marosvásárhelyre kerültem, a Barozda folytatta Csíkszeredában az 1976-ban közösen megkezdett munkát: táncházi muzsikálás, népzenei és régizenei koncertezés. 1986-ban viszont a korabeli kultúrpolitika ellehetetlenítette a helyzetüket, ezért Svédországba emigráltak. Ott folytatták a munkát, táncházat hoztak létre, sokat turnéztak Nyugat-Európában. 1996-ban, az erdélyi táncház húszéves évfordulóján muzsikáltunk újra együtt Kolozsváron. Akkor döntöttük el, hogy 2001-ben Csíkszeredában megünnepeljük az együttes 25 éves évfordulóját. Ez a koncert felülmúlta elképzeléseinket, mint kiderült, a város nagyon a magáénak érezte a Barozdát, hisz mindenki tudta, hogy tagjai nem a jobb megélhetésért mentek nyugatra. A siker láttán elhatároztuk, hogy időnként találkozunk itthon. Tavaly például a madéfalvi veszedelem évfordulójára adtunk ki egy CD-t. Időnként Svédországban is van még Barozda-táncház. Barozda tehát továbbra is van, csak nem úgy működik, mint egy mai együttes.

Dénes Ida

______________

Pávai István
Népzenekutató, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Zenetudományi Intézetében tudományos főmunkatárs, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense, a Hagyományok Háza keretében működő Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum vezetője. 1951. december 10-én született Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron érettségizett, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia zenetudományi szakán diplomázott, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen védte meg doktori dolgozatát 2005-ben. A Barozda együttes alapító tagja. 1980 és 2000 között dolgozott többek közt a csíkszeredai Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál, a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes művészeti titkáraként és a budapesti Néprajzi Múzeum főmuzeológusaként. Díjak, elismerések: Szabolcsi Bence-díj, Magyar Érdemrend lovagkeresztje. Több kötet szerzője, szerkesztője. Nős, öt gyermek édesapja.

Erdélyi Napló, 2015. május 29.