Folkrádió

A modernitás tele – avagy mi van a busómaszkok mögött?

A mohácsi busójárásban egy olyan világ ad magáról életjelet, amellyel a modern ember már elveszítette kapcsolatát. És mégis csak ez hozhatja el a tavaszt.

„Majd akkor ünneplem a halloweent, amikor az amerikaiak a busójárást!” – szól az antiglobalista szlogen, ami remélhetőleg sosem válik valóra, és mindig lesznek olyan hagyományok, amelyek révén az ember kapcsolatba léphet a hely szellemével. A tradíció az életünkön hangsúlytalan korlátlansággal keresztülhömpölygő fogyasztói magatartásformákkal ellentétben csak a tér és az idő bizonyos kitüntetett pontjain nyilvánul meg. A hagyomány az emberhez hasonlóan ezekben a dimenziókban él, és csak a halála révén léphet ki belőlük. Amikor ugyanazt a hamburgert ehetjük Brazíliavárosban és Tokióban, felértékelődik a hely szelleme – igazi kinccsé válik a lokális, mindaz, amit nem lehet házhoz szállítani. Mohácson ilyen a tavasz is – nem lehet interneten megrendelni – elébe kell menni.

Őseink tudták, hogy a világot fenntartó akaratot köszönthetik abban a megelevenítő erőben, ami tavasszal évről évre végigsöpör a holt földeken.
Karácsony és húsvét között a világon mindenhol ismertek olyan szokásokat, amelyek az ébredő természet ritmusát felvéve bizonyos normák betartása mellett teret engedtek a normaszegésnek, vagyis mederbe terelték a káosz erőit. A farsang, a karneválok féktelen tombolása, a termékenységvarázsló rítusok világszerte megtalálhatóak, de más ünnepek közül leginkább a mediterráneumban emelkedtek ki. Régen az ünnep gyakran utcai verekedésbe, féktelen tombolásba, sőt nemegyszer felkelésbe torkollott. Az extázis, az agresszió és az öröm vibrálásában összejöttek a városok, falvak lakosai, és pár napig nem számított, kit rejtenek az álarcok. Az ínséges tél és a nagyböjt önmegtartóztatása között a feje tetejére állították a világot.

A legtöbben már nem a nappal kelünk fel és térünk nyugovóra, nem a tavasszal állunk munkába, és télen nem pihenünk együtt a földdel. A rítusok helyét átvette hétköznapok mindent ellepő rutinja, így legfeljebb a péntek estéink állhatnak a fejük tetejére. Már nincs időnk, hogy akár kozmikusan, akár kaotikusan megtapasztaljuk a világot. Pedig mindkettőnek megvan az ideje. Ez az, amit Mohácson nem hagynak feledésbe merülni.



A busók átváltozásukkal (poklade) teljesen át is lényegülnek, saját egyéniségüket feladva egy másik társadalom tagjaivá válnak: ez a busótársadalom. A busók arcai nem szerepelnek a digitális nyilvántartásokban, és nem is vonatkozik rájuk semmilyen törvény. Nem a nagyvárosi stressz és a modern szorongás, hanem végre ősi félelmek keríthetik hatalmukba azokat, akik szembe találják velük magukat. Mintha Pán, a pásztoristen vezetné harcba vadászait és pásztorait – páni félelemtől kísérten szabadulnak el a vadon démonai. A busójárásban a káosz idő és tér korlátai közé szorul. A busó persze egész évben busó, mégis az „átváltozás” csak az évnek ezen a pontján történhet meg. Előkerülnek az álarcok, a bundák és, az utcákat félelmetes erő önti el.

Hagyomány és modernitás

Ezt a szokást lehet ugyan tudományos elfogulatlansággal elemezni, leírni, a kulturális örökségvédelem „tárgyává” tenni, de mindez nem veheti el a lelkét: a káosz és életöröm kitörése a hagyomány sajátos lázadása a modernitás ellen.

Hasonló lázadás volt a modern társadalommérnöki hozzáállással szemben az is, amikor Athén ellenszegült az Európai Parlament követelésének, hogy egy közel ezeréves bizánci bulla rendelkezéseit megtörve juttassa érvényre az unió szabad utazásról és letelepedésről szóló rendelkezéseit a Szent Hegyi Autonóm Kolostorköztársaságban, ahová nők nem tehetik be a lábukat. Akkor persze minden különösebb előzmény nélkül néhány feminista szerző ellenállhatatlan vágyat kezdett érezni, hogy végre valahára a Szűzanya kertjébe léphessen, és tüntetőleg végigtrappolhasson a görögkeleti kolostorok évszázadok óta háborítatlan csendben nyugvó folyosóin. Nem értették, hogy a hely szelleme nem mindenkié és az élő hagyományt nem lehet a modernség ketrecébe kényszeríteni.



Erre példa a japán császárok őseként tisztelt Amateraszu napistennő lakhelye, az Iszei nagyszentély, amelyet a meg-megújuló természet kozmikus liturgiáját követve már 690 óta húszévente lebontanak és újjáépítenek a sikinen szengú nevű rítus keretében. Ne keressük az UNESCO világörökségi listáján – a modern örökségvédelem tárgyiasító logikája nem védte volna meg a rítust annak szellemével és életével együtt, hanem magát az éppen aktuális épületet ítélte volna a múmiák holt maradandóságára.

A busójárás se annak köszönheti egyediségét, hogy felkerült az „emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára”, hanem annak, hogy a mohácsiak a saját örökségüknek tartják. A kulturális világörökség univerzális felfogása bizonytalanná teszi, hogy kik is valójában az örökösök, magát a „hagyatékot” azonban valódi birtokosaitól függetlenül szemlélve veszi leltárba. A tudományos diskurzus igyekszik meghatározni, a kulturális örökségvédelem intézményei pedig igyekeznek standardizálni és határok közé szorítani a definíciók iránt kevés érdeklődést mutató életet, a szabályokra fittyet hányó tavaszt. Pedig

a káoszt nem lehet intézményesíteni, nem lehet olvasószemüvegünk lencséjén át szemügyre venni.

Paradox volta ellenére mégis érthető, hogy az UNESCO meghatározza a hagyomány jellegét, sőt, etikai kódexet is létrehozott: mióta az ünnep robbanásszerűen népszerű lett, az avatatlan tömegek élményturizmusával szemben egyfajta állagmegőrzésre szorul, ami sajnos a formák megkötésével jár. (Azt már az olvasó belátására bízom, mennyiben foglalhatja hiteles értelmezési keretbe a világszerte nemváltást és abortuszt népszerűsítő UNESCO ezt a termékenységvarázsló rítust.)

Az állagmegőrző örökségvédelem mintha idegenkedne a törökűzés témájától, a hagyomány magyar rétegétől, amitől egyáltalában nem kell „megtisztítani” az ókori kultuszokig visszavezethető, szláv és magyar népi hagyományok melegén érlelt sokác népszokást. A mohácsi magyarság magáévá tette, és saját történeti tapasztalataival is hozzájárult a hagyomány gazdagságához. A busójárás hungarikum, így furcsa is lenne, ha éppen onnan hagynánk kikopni a törökűzés üzenetét, ahol történelmének egyik legnagyobb sorscsapása érte Magyarországot.



Nem felejthetjük el, hogy ugyanezen az alföldi tájon söpört végig az a tavasz is, amelyik a török hódoltság telét elsöpörte. Ugyanitt faragtak maszkokat, és rontottak a törökre a szigetre űzött mohácsi sokácok. A mítosz akkor is igaz, ha „nem történt meg”. Az élet megújulását igenlő és gonosz szellemeket elűző és távol tartó rítus a legtermészetesebb egységet alkotja ezzel, hiszen a sokácok sem más ártó szellemek elől menekültek erre a vidékre, hanem a török elől.

Mindez nem csupán történelem, hanem Pierre Nora szóhasználatával élve az emlékezet helye (lieu de mémoire) is. Nora az Emlékezet és történelem között című művében arról ír, hogy a gyorsuló idő sodrában a hagyomány történelemmé vált, és ma már csak beszélünk arról, ami „a hagyomány melegében (…), az ősi ismétlésében még élmény maradt.” A szerző szerint az élő közösségek emlékezetét a holt történeti rekonstrukciók – mondhatni szemléletes, de holt preparátumok – veszik át, a közösség mámoros egységtapasztalata pedig – tehetjük hozzá – turisztikai látványossággá válik.

De ha Mohács utcáit járjuk ezekben a napokban, azt láthatjuk, hogy nem tört nem a hagyomány hatalma, a tradíció továbbra is helyet követel magának a nap alatt. Ha egy busó átmegy a piros lámpánál, megáll a forgalom. A buszsofőr nem dühöng a volán mögött, hisz

most valami nagyobb van itt, nem a hétköznap szokásai, hanem az eleven hagyomány.
A mohácsi busójárásban egy olyan világ ad magáról életjelet, amellyel a modern ember már elveszítette kapcsolatát. És mégis csak ez hozhatja el a tavaszt. Nem tudom lesz-e tavasza a kultúránknak, de azt hiszem, a válasz a maszkok mögött rejtőzik.

Czopf Áron

Mandiner, 2018. február 13.