Folkrádió

Borbély Jolán 80 esztendős

Borbély Jolán mögött olyan évtizedek állnak, amelyről minden néprajzos álmodik pályája kezdetén. A szerteágazó gyűjtőutak tapasztalatai azonban nem tudományos publikációkban váltak közismertté, hanem Joli néni személyén keresztül generációk generációkat gazdagítanak ma is. A mai magyar népi iparművészet minden bizonnyal egészen más lenne nélküle, hiszen kezdetektől fogva meghatározó alakja a táncházmozgalomnak és a hagyományos kézművesség újrafogalmazásának. Stílszerűen a Hagyományok Házában találkoztunk Joli nénivel.

Joli néni klasszikus néprajzi körben nőtt fel, Hajdúszoboszlón. Hozzájárult mindez ahhoz, hogy a néphagyományokkal kezdett foglalkozni?

14 hónapos korunkban meghalt az apánk. Így a mamánk velem és az ikertestvéremmel együtt hazaköltözött a nagyszüleinkhez, Hajdúszoboszlóra. Amikor a nagyapám a háború után fogságba került, a nagyanyám úgy tudta megőrizni a földet, hogy minden jószágot eladott, és feles bérletbe adta a földet. A nagymunkákra azért mindig kijártunk, így intenzív kapcsolatom alakulhatott ki a földműveléssel. Az egyetemen egyből kiderült, hogy sok minden olyat tudok, amit a többiek nem. Éppen ezért az egyik tanárom arra biztatott, hogy kisállattartásból írjam a szakdolgozatomat. Hiszen még olyasmivel is tisztában voltam, mi az a kappanolás. Te hallottál már róla?

Bizonyára valamilyen kakas ügy.

Berúgatják a kakast, aztán elveszik a férfiasságát, utána meg alátesznek két kotlóalja csirkét. Azokat hordozza pergővel a nyakában, amíg fel nem nőnek. Inkább agyon veri ajég, minthogy a csibéknek baja essék. Azért tudtam, mert benne éltem ebben a kultúrában. Nemcsak a gazdálkodást ismertem meg, hanem sok minden mást. Tömegesen mentünk a hídi vásárba, lovas szekerekkel. Aratáskor gyalog indultunk a tanyára, hajnali kettőkor. Csillagos volt még az ég, harmatos a fű. Amikor kiértünk a városból, levehettük a cipőt, mezítláb lépkedtünk a harmatban, és közben hallgattuk nagyapám meséit a csillagokról. Számtalan lakodalomban voltam, a kismamának vittük az ebédet, mert szülés után úgy illett. Jól éreztem magam ebben a kultúrában. Tiszteltük, szerettük a nagyszüleimet. Ebben az időben sokan megfeledkeztek a falusi szülőkről, a nagyszüleim viszont büszkék voltak, hogy az árvák nem hagyták el őket.

A debreceni iskolás évek után mindjárt néprajz szakra jelentkezett?

Gimnazista koromban két dologban gondolkodtam: mezőgazdász vagy néprajzos szerettem volna lenni. A háború után, amikor elkezdődött a kuláküldözés, rögtön kiderült, hogy a mezőgazdaság nem biztosíték a jövőben. Debrecenben, a Déri Múzeumban Lükő Gábor táj- és népkutató részlegében én is részt vettem diákkoromban. Az érettségi és az egyetem között 1946-7-ben táncot is tanítottam Szoboszlón. úgyhogy egyre erőteljesebb lett az a vágy, hogy néprajzos akarok lenni. Amikor Budapesten bekerültem Molnár István Csokonai Együttesébe, méginkább felerősödött bennem, hogy tánccal és tánckutatással szeretnék foglalkozni.

Budapesten, az ELTE-n mégsem a néprajz tanszéken kezdett, hanem magyar-német szakon.

Nem volt egyszerű abban az időben a magyar tanári szakról átmenni néprajzra. Amikor arra gondoltam, hogy nem folytatom a magyar szakot, a KISZ, amely szociális körülményeim, jó tanulmányaim miatt számontartott, azt mondta, hogy nem maradhatok ki az egyetemről. A válaszom az volt. hogy csak akkor megyek vissza, ha muzeológia-néprajz szakra átengednek. Így elkezdhettem a néprajzot, de akkoriban nem lehetett egy időben két diplomát szerezni. Aztán, ahogyan most is változik, akkor is módosult ez a szabály, és végül csak lehetett két diplomám. Később befejeztem a magyar nyelv és irodalom szakot, középiskolai tanár lettem.

Az 1950-es, 1960-as években Joli néni együtt táncolt azokkal a személyiségekkel, akik megalapozták a táncházmozgalmat.

Molnár István Csokonai Táncegyüttesében találkoztam olyan fiatalokkal, akik szintén bölcsészek voltak, és táncosok. Ez volt akkoriban az egyetlen ifjúsági csoport. Ehhez a társasághoz tartozott Pesovár Ernő, Vásárhelyi László és még sokan mások. Pesovár Ferenc akkor még nem érettségizett. Martin György pedig 16 éves kiscserkész volt. Pesovár Ernő, aki egy évvel járt fölöttem, és szabad bölcsészként nem kötötte a tanárképző, nyomban átment muzeológia szakra.
1951-ben, amikor felállt a Népművészeti (majd Népművelési) Intézet Széli Jenő igazgatása alatt, Muharay Elemérre bízták a Néprajzi Osztály megszervezését, ahol több mint tizen dolgoztunk. Ezen a néprajzi osztályon Pesovár Ernőnek az volt a feladata, hogv a meglévő tánccsoportokat segítendő, tánckutatást szervezzen, hogy friss anyagból dolgozhassanak. Itt dolgoztam én is külső munkatársként az egyetemi évek alatt. Így egy percig sem voltam muzeológus, csak a nyári kötelező gyakorlatokon.
1956 után azonban Széli Jenő börtönbe került és felszámolták a Néprajzi Osztályt. Ekkoriban sokszor tévesztették össze a szezont a fazonnal. És a népművészet hol narodnyik, hol soviniszta, hol nacionalista volt: különféle korokban, különféle jelzőkkel illették. Az Intézet felszámolásakor már Martin György is ebben a csoportban dolgozott. Akkor 10 ezer méter körül lehetett az a film, amit gyűjtöttünk. Azon aggódtunk, mi lesz ezzel az anyaggal.

Hol gyűjtötték ezt az anyagot?

Szerte az országban. Az első nagy gyűjtés Somogyban volt, ez meg is jelent, ugyanúgy, mint a bagi gyűjtés.

És a határontúli gyűjtés?

Az csak 1956 után. Főleg a 1960-as évektől kezdve indult el, hiszen csak kétévenként lehetett utazni. Martin György és Pesovár Ernő 1956-ban egy IBUSZ-úttal elment Kolozsvárra. Martin György lelépett, és elment Magyarvistára, hogy megnézze a Molnár István akkor már megjelentett könyvében említett Mátyás nevezetű ember legényes táncát. Kereste volna, de nem találta, mert Molnár könyvében rosszul jelent meg az adatközlő neve. Tehetetlenségében a falu közepén elkezdett táncolni, bemutatva az írásból megtanult figurát. A helyiek rögtön felkiáltottak, hogy ez „Mundruc” tánca, hiszen Kalotaszegen mindenkinek ragadványneve van. Hát Mátyás Istvánt „Mundruc” néven ismerték. Attól kezdve, hogy megindult Erdélyben az intenzívebb tánckutatás az 1960-as években, „Mundruc” haláláig csodálatos szakmai és emberi barátság fűzte össze őket. Ennek köszönhető, hogy halála után majdnem 25 évvel megjelenhetett „Mundruc” hatalmas személyi monográfiája. A kötet két évvel ezelőtt komoly európai rangú kitüntetést kapott, amivel néprajzi köteteket jutalmaznak.
Andrásfalvy Bertalan pedig Kallós Zoltánt ismerte meg Moldvában. Attól a perctől kezdve természetes volt, hogy mi is kapcsolatba kerültünk Kallóssal, aki a Mezőségben széles rokonságot tartott számon, és emiatt könnyebben kinyíltak előttünk az ajtók. Neki köszönhető az erdélyi gyűjtés a Mezőség-ben. Kalotaszegen és Gyimesben is megvoltak az ismeretségei. Ezekben a régiókban tehát intenzív gyűjtés folyt, természetesen a magyarországi mellett. Szabolcs-Szatmár megye táncait is monografikusán felgyűjtötte ez a csoport, sőt nemzetiségi táncokat is gyűjtött. Román gyűjtést is végeztünk. A dél-szlávot én gyűjtöttem, a diplomamunkám is a Baranya megyei hét horvát falu táncait mutatta be. Természetesen a Néprajzi Osztályon mindemellett szöveg, mese, gyermekjáték kutatás is folyt.

Mi történt az osztály megszüntetése után?

Pór Anna mentette meg a 10 ezer méternyi felvételt és Kodály Zoltán, aki az Akadémián magához vette Martin Györgyöt. Én ekkor kerültem az első tanár szakos szigorlatommal a zsebemben az Arany János 12 évfolyamos Iskola és Nevelőintézetbe napköziotthon-vezetőnek, ahol 5-8. osztályosok tartoztak a csoportomba.
Tizennégy év után végül ürült egy hely az Intézetben, méghozzá a tárgyalkotó népművészeti fronton. Varga Mariann, aki addig az amatőr hímző tanfolyamoknak volt országos irányítója, átment a Népi Iparművészeti Tanácsba (NIT) osztálvvezetőnek, és ellátatlan maradt ez a feladat. Bánszky Pálnak és Karsai Zsigmondnak jutottam eszébe. Ez egybeesett az én kívánságommal, mert mindenképp el akartam jönni az iskolából, ahol már nem éreztem jól magam. Hívtak a Néprajzi Múzeumba is, de az Intézetet választottam, mert itt már ismertek. Martin György, aki később a férjem lett, szintén azt javasolta, hogy vállaljam el ezt a funkciót, mert tudta, hogy olyasmit tudok itt létrehozni, amelyet az elődöm még nem kezdett el. Hiszen olyan kultúrákat ismertem, mint az erdélyi, és az nem szerepelt az amatőr gyakorlatban. Emellett Debrecenben a Dóczyban 8 éven keresztül tanultam kézimunkázni, sőt Kallós Zoltánnal számtalan gyűjtésen is részt vettem.
Zoli bácsi, akinek közismerten csodálatos múzeuma van Válaszúton, nemcsak a tánccal és a népzenével, hanem a tárgyi kultúrával is foglalkozott. Mellette láttam, hogy mi az, ami kuriózum, és ezeket meg is ismertem. Később hálás szállóvendégeink mindig valamilyen szőttessel, kerámiával ajándékoztak meg. Végül olyan gyűjteményem gyűlt össze egy ládában, amellyel a szövőszakköri mozgalmat el tudtam indítani.

Az 1960-as, 1970-es években meghatározó szerepük volt azoknak a mozgalmaknak, amelyek a népi kultúra legújabb kori virágzását alapozták meg.

Akkor kétfajta „tárgyalkotó mozgalom” volt. Egyik a hivatásos, azaz a szövetkezeti. A másik csoportba az amatőrök tartoztak, akik nem árut termeltek, hanem önmaguk és környezetük számára alkottak. Varga Mariann jól beindult mozgalmat hagyott itt nekem.
Az az igazság, hogy az 1970-es évek táncház mozgalmával a tárgyak iránti érdeklődés felerősödött a fiatalok körében is. Így jött létre a Fiatalok Népművészeti Stúdiója. Ebben az időben egyre többen szerettek volna a szövéssel is megismerkedni. Én Csókos Györgyi nénit ismertem Elveken. Itt kezdtünk el fiatalokkal, növényi festékkel, gyapjúfestékkel, szövőszéken szőni, fonni.
Bánszky Pál felszólítására kerestem meg Bakay Erzsébet iparművészt, aki a Képző- és Iparművészeti Egyetem textiles tanárnője volt, hogy az ő segítségével alakítsunk egy olyan mozgalmat, ahol szövést tanítunk. Nekem anyagom, neki tapasztalata volt. Fel tudtunk állítani egy felmenő oktatási rendszert, végig tudtuk gondolni, hogy hogyan kezdjük el a szövés tanítását, milyen kultúrákkal, hogyan haladjunk az egyszerűtől a bonyolultig. El is jutottunk a csíkos gyapjútól a moldvai csángó csáncsáltig vagy a bakacsinig. Mindent, amely a magyar szőttes kultúrában vagy a takács szőttes paraszti változatában értékes, meg tudtuk tanítani, mivel fogékonyság mutatkozott erre. Megérdemli a szót Mözsi Szabó István, aki a Fóti Gyermekvárosban már tanított a gyerekeknek szövést, és kitalált egy olyan álló szövőkeretet, amin két nyüsttel lehet szőni. Máig is úgy hívjuk, hogy Mözsi Szabó-féle. Lőrincz Vitus bukovinai székely származású képzőművész szintén készített Fóton a gyermekek számára parasztszövőszékeket. Olyanokat, amelyeket Bukovinában használtak. Csodákat műveltek ők és a gyerekek, számos díjnyertes munka született.
Nem sokkal később a csipkét fedezte fel az egyik szakkörvezetőnk. Egy alkalommal felvetette, hogy vert csipkét szeretne készíteni. Nem értettem hozzá, így azt javasoltam, hogy menjen a Néprajzi Múzeumba, és ott keressen alapanyagot. Mátray Magdolna el is ment, nagyon megörültek neki. így ő is teremtett egy iskolát. A fiatalok sokkal könnyebben beszervezhetők a vert csipkére, mint a hímzésre. A hímzés azért nehéz, mert tűt a mai napig sem adnak a gyerekek kezébe, és ezért azt gondolják, hogy az valami ördöngösség. A kis verőkék meg játékszernek tűnnek, és rögtön látják az eredményt. Ha a Mesterségek Ünnepére kijön valaki, a csipkések kiállításán láthatja, hogy mennyi gyerek veri a csipkét.
Emellett Bánszky Pál és Karsai Zsigmond beszervezte Péterfy Lászlót a fafaragók megújításra. Addig jóformán csak szövetkezeti, azaz hivatásos pásztorfaragók voltak, elsősorban Somogyból. Ebben a műfajban Péterfy Laci csinált forradalmat. Új szemléletet hozott. Bútorokat, valódi használati tárgyakat is készítettek, nemcsak dísztárgyakat Sőt felelevenítették a régebbi bonyolultabb technikákat például a spanyolozást.
Joli néniék fogták össze az Intézetben ezeket a szálakat?
Fogták? Én voltam az egyedüli főállású, a többiek pedig külső munkatársként dolgoztak. Az egész úgy épült fel, hogy minden megyei művelődési központban volt olyan ember, aki népi iparművész vagy népművelő volt, és az volt a feladata, hogy a helyi tárgyalkotókat összefogja.

Mi volt a legfontosabb feladat?

Tanfolyamokat szerveztünk a szakkörök vezetőinek. Ezt örököltem már Varga Marianntól. Ebbe a rendszerbe vezettem be olyan kultúrákat, amelyek újnak számítottak, mint az erdélyi vagy a rábaközi kazettás szerkezetű hímzések, vagv később az úri hímzés. Sokat segítettek az akkor végzett fiatal muzeológusok, akiket rögtön befogtam, hogy segítsék a mozgalmat. Fügedi Márta, Kapros Márta, Schwalm Edit, Szalontay Judit akkor kerültek ki az egyetemről.

Joli néni mennyire tudott hatni arra, hogy a magyar népi iparművészetben minőségi alkotások szülessenek?

Szerencsés volt a helyzet, mert a mieink nem voltak árutermelők. Az osztályon pedig volt egy közös elképzelésünk. Nem volt vita közöttünk, hogy az árutermelésben mit tartunk giccsnek. A zsűrizés is sokat számított. Korábban az árutermelők zsűribizottságában is részt vettem. Mi azonban más koncepcióval dolgoztunk. Az árutermelésnek is voltak országos pályázatai, kiállításai, de azok tárgyféleségenként szerveződtek: hímző, szövő, fafaragó, fazekas. A Népművészeti Intézet azonban nem választotta ezeket a műfajokat szét. 1973-ban, amikor országos pályázati kiállítást rendeztünk az amatőrök számára Nyíregyházán, és ott már minden műfaj együtt volt, rögtön enteriőrt is be tudtunk mutatni.
Ezen kívül a mi pályázataink alsó szinten indultak. Egy falu hímzőcsoportjának a helyi kiállításán mindenki munkája szerepelhetett. A legszebb darabokat beküldték a járásra, ott is válogatták, majd megyei szinten is. A megyei kiállításon díjazott darabok közül a legjobbak kerültek az országosra. Ez még most is van, csak most az egyesületek csinálják, nem a közművelődés.
A Mesterségek Ünnepén látni lehet, hogy mi az, amit mi képviselünk, mi az, amit áruként is kínálunk. Sokan a giccsel kapcsolatban a vásárló közönség igényeire szoktak hivatkozni. Én meg azt szoktam erre mondani, hogy a vásárló közönség abból válogat, amit adunk neki. Egy koncertre sem megyek el, ha nem érdekel, inkább válogatok a felhozatalból. Honnan tudja az, akit egy ismeretlen kultúra érdekel, hogy mi az eredeti?

A szakmai segítségnyújtás hogy jutott el a legalsóbb szintre?

A központi tanfolyamra minden megyéből eljött a legjobb szakkörvezető. Amikor visszament a maga megyéjébe, ott a többi szakkörvezetőnek leadta az anyagot, amit a központin tanult.

Jó volt ez a szigorú hierarchia?

Egyszerűbb volt elérni ezeket a tanfolyamokat. Viszont Péterfy László nélkül nem tudtam volna a fafaragókkal mit kezdeni.

Ma már szabadabban dönthetnek a népművészek, hogy kitől, mit tanuljanak. Ez jót tett a szakmának?

Ezzel nem lenne gond, a baj az, hogy a mecénások szűntek meg. Nagyon sok TSZ úgy járult hozzá a kultúrához, hogy pávakört patronált vagy a faluban lévő hímzőket segítette anyagilag is. Szokás volt, hogy tanulmányi kirándulásokra mentek, amihez a TSZ odaadta a buszt. Volt olyan település, amelynek együttese, szakköre az egész országot bejárta. Másik gond, hogy megszűntek a megyei intézmények. Ma már nincs közművelődési intézmény. Nincs egy olyan alkalmazott, aki csak ezzel foglalkozik.

Mi lenne a helyes út?

A mecenatúra. A hagyományos kultúrának nincs mecenatúrája. Az országos elosztásban is vonal alatt szerepel. Bár dicsekszünk a kultúránkkal, de azt nemigen tudja a lakosság, hogy a néptáncos gyerekek a saját pénzükön mennek külföldre szerepelni.
A csoport szociális összetételétől függ, ki megy ki egy fesztiválra, és nem a tudásuktól. Hiába van egy kiválóra minősített csoport, akit boldogan küldenének ki mondjuk Dijonba, ha nem tudják a szükséges pénzt előteremteni.
A Bagi Hagyományőrző Együttesnek van egy nagy létszámú gyerekcsoportja. Néhány évvel ezelőtt Kanadába hívták őket egy gyerekfesztiválra. Ez ritkaság, de hol van a bagi szülőknek pénzük arra, hogy egy ilyet kifizessenek? Amellett, hogy a bagi pap perselyeztetett a templomban, összefogott a falu. Ehhez azonban olyan település kell, ahol a hagyományos kultúrának fontos szerepe van. Mert azért ne felejtsük el, hogy ez közösségi kultúra. A táncház, a szakköri mozgalom is azért érdekes, mert közösséget mozgat.

Joli néni végignézte, hogy a táncházi kultúra bevonult a városba. A falubál viszont szinte mindenütt eltűnt.

Egy falusi kislány annak idején, amikor bekerült egy városi gimnáziumba, legszívesebben letagadta bekötött hajú nagyanyját. A falusi fiatal mai napig fogékonyabb az ultramodernizmusokra. A városi fiatalságnál ez megoszlik. Egyik ilyet, a másik olyat szeret. Ezért hódít nehezebben a faluban a táncház.
Mondok egy szép példát Mezőségről, egy olyan faluból, ahol híres cigányzenekar játszik. A fiatalok, akik még tudtak táncolni, a kocsmában csápoltak gépzenére. A fiatal református pap találkozott a zenekarral, akik arra panaszkodtak, ha a fiatalok rátérnek a gépzenére, akkor ők nem tudnak majd tisztességgel megélni. A lelkész behívta a parókiára a fiatalokat, és feltette nekik a saját zenéjüket, hogy erre táncoljanak. Ez az 1980-as évek elején történt, máig tudnak táncolni, hatalmas sikerrel. Hin und her: kellett egy személy, akik úgy tudta visszafordítani a fiatalokat, hogy a gépzene mellett ne hagyják el a sajátjukat. De hol van ma ilyen személyiség?

Joli néni azon kevés nő közé tartozott, akik részt vehettek a „nagy táncgyűjtésekben.

Akadt azért más nő is! Az én helyzetem kicsit azért más, hiszen egyetemista korunkban együtt voltunk táncosok. És azt sem kell elfelejteni, hogy Martin György felesége lettem. Volt egy családi brigádunk. amellyel mi minden karácsonyi és húsvéti szünetben együtt mentünk Szlovákiába, Erdélybe gyűjteni, ahol munkamegosztás szerint végeztük a dolgunkat. A fiam, Éri Péter még nem járt iskolába, amikor először vittük ki Óbudára, cigánytáncgyűjtésre egy vajdához. Ötévesen tudott írni, olvasni, így már ekkor palatáblára írta, hányas számú tánc következik, hogy majd feltartsa. Martin György mellett figyelte a filmezést, ő ütött be. A némafilmnél az volt az eljárás, hogy a dallam elején és végén be kellett ütni. Ez egy surranást jelent a filmen, hogy onnan lehessen szinkronizálni a filmet.
Amikor Erdélybe vittük Pétert gyűjtőútra, akkor 9-10 évesen már legényest tudott táncolni. Kalotaszegen, Mátyás István „Mundruc” mindig azt mondta, hogy neki két igazi tanítványa van. Az egyik egy magyarvistai, a másik az én fiam. Amikor beléptünk Mundruccal a karácsonyi táncba Magyarvistán. leállt a zene, majd Mundrucnak legényest húztak. Ez kijárt neki. Ekkor egyedül elkezdett táncolni, majd beintette Székely István „Kánárit”, aki most a marosvásárhelyi filharmonikusok vezető fuvolistája, és utána beszólította Éri Pétert. Ezzel a két gyerekkel táncolt, mutatván, hogy ők a tanítványai.

Milyen volt ez a családi munkamegosztás?

Az adatközlőkkel beszélni kellett. A lényeg persze a filmezés volt, de előtte megelőzte egy beszélgetés. Tinka (Martin György) filmezett. Éri Péter kezelte a magnetofont, én meg a jegyzőkönyvet. Az előzetes megbeszélés alapján egyenként tereltem az adatközlőket, vagy párosával. Megtörtént, hogy iszonyatos hideg tél volt, nagy hó. Szabadban kellett filmezni, mert nem tudtunk bevilágítani. És közben befagyott a magnetofon. Ugyanez megtörtént Bogártelkén, ahol a filmfelvevő fagyott be.
Tárgyi gyűjtésekre is sor került ilyenkor, megtanultam, hogy mi különbözteti meg Kalotaszeg egyik falujától a másikat hímzésben, öltözetben.

Joli nénit néhány évvel ezelőtt az egyetemes kultúra lovagjává ütötték.

Teljes meglepetésemre. Ebben persze az a pláne, hogy tudom, ki terjesztett. „Alulról” terjesztettek.

És ez különösen jól esett?

Igen. Külön meglepett. Az egyik vidéki csoport vezetője volt.

Alföldi?

Igen. Mondhatnám kunsági! És mondhatnám férfi. És mondhatnám hímző. Azon kevés hímzők, közé tartozik, aki férfi. (Ország László - a szerk.)

Milyen tisztségeket tetszik még viselni?

A Kresz Mária Alapítvány elnöke vagyok, a Muharay Szövetségnek pedig elnökségi tagja, valamint a NESZ alelnöke.

Mióta alelnök Joli néni a NESZ-ben?

Már a megalakulásában is részt vettem. Tulajdonképpen hárman találtuk ki ezt Bánszky Pali, Péterfy Laci meg én. Most, a legutóbbi választáson már dilemmáztam. Pali már lemondott, de engem még rábeszéltek. Tudom, hogy fontos vagyok. Bejárok a Hagyományok Házába, és én vagyok a pénzügyi aláíró.

Miért érezte fontosnak Joli néni, hogy a NESZ létrejöjjön?

Hogy több lábon állhassunk, olyanokat tudjunk csinálni, amit hivatalos intézményként nem tehetünk meg. A civil szervezeteknek nagyobbak a lehetőségeik, például könnyebben pályázhatnak. Míg egy minisztériumi intézményben, mint a Hagyományok Házában, állami feladatokat kell ellátni.

Elégedett Joli néni a NESZ-szel?

Nagyon jól végzik a munkájukat. Kevesen vannak, akik kívánnivalót hagynak maguk után. Ha a NESZ nem lenne, és nem lennének a népművészeti iskolák, akkor nem tudom ki törődne hivatalosan ezekkel a csoportokkal, egyesületekkel.

Mit tervez a közeljövőben Joli néni?

Semmit!

Azt nem hiszem el.

Nyolcvanéves vagyok! Úgy tervezem, hogy lemegy ez a mesterkurzus, ahol a változatosság kedvéért az utolsó két év anyaga a francia goblein volt. Mert aki mindent tud a paraszt szőttesről, az ne nézzen úgy a francia goblein-re vagy egy gobelinre, hogy nem tudja a kettőt megkülönböztetni egymástól. Ennek záró aktusaként május utolsó péntekén Balassagyarmatra megyünk a múzeumba, ahol Kapros Márta mutatja be a gyűjteményt. Június 20-án viszek egy társulatot Válaszútra, mert most folyik a leltározás és a múzeum teljes felállítása. Megyünk Székre, Mérára. Ősszel szeptember utolsó hétvégéjén egy olyan erdélyi körútra megyünk, ahol a textilesek a múzeumok gyűjteményét ismerhetik meg alaposabban. Ez a tizedik külföldi út lesz. amelyet Gyulai Mária kolleganőmmel szerveztünk. Úgy gondoltam, hogy ezzel befejezem, több szakmai utat nem szervezek.

Jó egészséget kívánok mindehhez és Isten éltesse még sokáig Joli nénit!

Berényi Mariann

Fotó: Borbély Jolán, Martin György és Éri Péter (folklife.hu)

Honismeret, 2008. július 1.