Folkrádió

Szomjas György
Vagabond - „Kicsi, személyes és akusztikus”

Szomjas György a 97-es Gengszterfilmje óta nem szerepelt nagyjátékfilmmel a szemlén. Új filmje, a 2002-es Vagabond a táncházak világában játszódik, - pontosabban a budapesti táncházak világában -, ahol nincsen faji vagy nemzetiségi ellentét, ahol az emberek nem fogyasztják, hanem teremtik a kultúrát. A film meghívást kapott a berlini filmfesztiválra.


filmhu: Új filmjében, ahogy talán a korábbiakban is, egy sajátos szubkultúra világát dolgozza fel. Úgy tudom, hogy fiatalokról van szó. Mondana erről valamit bővebben?

SzGy: Úgy fogalmaznék inkább, hogy a populáris kultúra egyik nagyon szimpatikus és progresszív ága jelenik meg a filmben. A táncházi világról van szó. Hangsúlyozni kell, hogy a budapesti táncházakról, s arról, hogy hogyan jönnek létre a városban azok a sejtek, ahol fiatalok összegyűlnek, és tradicionális zenére ők maguk muzsikálnak, táncolnak és szórakoznak. Az első budapesti táncház ‘72-ben indult, pontosan 30 éve, s azóta is szinte minden este van valahol a városban valamilyen etnikumhoz tartozó táncház, a magyar mellett cigány, görög, délszláv és időnként másfajta is. Nagyon is élő kultúra ez, melynek az egyik leglátványosabb eseménye az éves Táncház-találkozó gazdag és színes programja, ahol akár 15-20 ezer ember is összegyűlik. A külföldiek számára is meglepő, hogy teljesen hétköznapi, városi fiatalok, diákok ilyen típusú zenét hallgatnak, s ezzel múlatják az időt - és mulattatják magukat. A lényeg, hogy ez egy használható kultúra: a hagyományt arra tudják felhasználni, hogy szórakozzanak, és az érzelmeiket kifejezzék, miközben társas kapcsolatokat építhetnek. 30 év alatt nagyon sokan megtanulták ezeket a zenéket kiváló minőségben előadni.

filmhu: Hogyan találkozott ezzel a világgal?

SzGy: Ez is harmincéves történet, már a legelső körben ott voltam. Koromat és városi hátteremet tekintve a rockban nőttem fel. Az ‘50-es évektől kezdve ezzel a zenével szimpatizáltam és benne is éltem. A táncházak muzsikáját, noha tradicionális zenéről van szó, érdekes módon az ‘50-‘60-as években nem lehetett hallani. Legfeljebb az akadémiai kutatók ismerték, és olyan fonográf felvételek voltak csak, amilyeneket Bartók Béla készített. Aztán Sebő Ferenc, Halmos Béla és még néhányan felfedezték ezt a muzsikát, elkezdték megtanulni, játszani, lejártak Erdélybe és máshová is. Majd elkezdték tanítani és megszervezni, hogy mások is megtanulják. A mozgalmat nagyon tudatosan és szervezetten szélesítették. A 70-es évek elején, amikor a táncházi zene először megszólalt Magyarországon, rögtön ráéreztem arra, hogy a rockzenéhez hasonlóan ez éppoly érdekes, eredeti és erős, húzós hangzás. Azóta vagyok nagy barátja és híve ennek a zenei világnak. Számos dokumentumfilmet és tévéműsort is készítettem róla. Azóta is jó barátaim a zenészek, mint például a Muzsikás együttes tagjai, vagy Sebestyén Márta, aki 16 évesen már a Rosszemberek főcímdalát énekelte 1978-ban. Akusztikus élőzenét hallgatni olyan, mint egy terápia. Gyógyszernek, kúrának is lehetne nevezni. Mivel nagyon jól ismerem ezt a kört, a zenészeket, a táncosokat, így aztán a szereplőket sem kellett válogatni. Csak néhány kisebb szerepben vannak színészek, és a táncházi körből jöttek a film amatőr szereplői.

filmhu: Zenéről és táncról beszéltünk eddig. Ha viszont játékfilmről van szó, felmerül a kérdés, hogy mi a film története. Hogyan kapcsolható össze a történeten alapuló játékfilmezés ezzel a fajta tánccal és zenével?

SzGy: Az eddigi filmjeimben is általában volt egy szándék, és egy műfaj - hogy most betyárfilmet készítsünk, rockfilmet, vagy „roncsfilmet”, - s utána kezdtem el összegyűjteni az anyagot hozzá. Akkoriban is komoly történelmi, néprajzi vagy másfajta gyűjtést végeztünk. Most a szereplőket már nagyrészt előre kiszemeltem, tudtam, hogy velük szeretnék dolgozni, s az ő történeteiket gyűjtöttem be magnós módszerrel. Ezekből a sztorikból állítottam össze a film történetét. A cselekmény kissé epizodikus. Nem egy főszereplő van, hanem hét figura története fut végig a filmen. Azért is Vagabond a címe a filmnek, mert kallódó emberekről szól. Van köztük csavargó utcagyerek, csángó vendégmunkás, vagy vajdasági katonaszökevény, aki a háború elől menekült át a határon. A városban helyüket nehezen találó emberek ők, akik aztán ráakadnak egy közösségre és egy kultúrára, ami köré odagyűlhetnek - és ez a táncház. Voltaképpen hétköznapi történetek elevenednek meg. A legfontosabb történeti szál a pesti csibész utcagyereknek a története, aki intézetben nevelkedett, s váratlanul csöppen bele ebbe a kultúrába. Megtetszik neki, s megpróbál bekapcsolódni a közegébe. Az ő szemén keresztül látjuk ezt a világot, kívülről érkező szemmel, legalábbis a film első felében, amíg az integrálódási folyamat zajlik.

filmhu: Bár említette, hogy a 30 éves múltra visszatekintő táncházi mozgalom milyen élő és aktív ma is a fiatalok körében, mégis, egy játékfilm közönségéhez képest szűk körű kultúráról van szó. Bízik a közönség érdeklődésében - vagy divatosabban fogalmazva: közönségfilmet készített?

SzGy: Olyan történetet szeretnék elmesélni az embereknek, amiről valamiért úgy gondolom, hogy érdekes, mert engem érdekel ilyen vagy olyan szempontból, és hogy elég vonzó világot mutat be. Ez több esetben sikerült már. A betyárfilmeknek vagy a Kopaszkutyának is 6-700 ezres közönsége volt. A Roncsfilm is sikeres volt, bár a mai struktúrában már nem ért el akkora nézőszámot, de mégis, három és fél évig ment mindennap a Metro moziban. Ebben az esetben nagyon speciális dologról van szó. Bizonyára vannak, akik ezt a fajta zenét előítélettel fogadják, nem szeretik, vagy első hallásra rosszul reagálnak rá. Kihívásnak érzem, mert szerintem ezek nagyon jó zenék, jó ritmusok és táncok, és nagyon szimpatikusak a filmben megjelenő figurák. A Vagabonddal arra vállalkoztam, hogy ezt az általam szeretett műfajt és kultúrát közel vigyem a szélesebb közönséghez. Mostanában egyébként egyre többen kerülnek kapcsolatba ezzel a világgal, hiszen az iskolákban nagyon népszerű, és sok helyen van táncoktatás és tánccsoportok.

filmhu: Minek köszönhető vajon ez a viszonylagos népszerűség?

SzGy: A táncházban nagyon fontos a zenék származási helye, hogy melyik etnikumhoz tartoznak. A magyaron belül is nagy különbséget jelent például a dunántúli, a szatmári vagy a kalotaszegi - a néprajzosok így nevezik - dialektus. De van például csángó, gyimesi és moldovai dialektus is. Éppen ez a táncház sikerének titka: nagyon színes világ ez, különösen a kárpát-medencei folklór. Még Japánban is van magyar táncház, Amerikában pedig magyar tánctáborok. Németországban magyar mintára kezdtek el hasonló táncházmozgalmat szervezni. Fontos az is, hogy nincsen faji vagy nemzetiségi ellentét. Aki szereti az egyiket, az szereti a másikat is. Nyitottság jellemző erre a közegre, ahol persze sok tanulásra és gyakorlásra van szükség, hogy élvezni lehessen a táncot és a zenélést. Éppen ezáltal emelkedik a fogyasztói kultúra fölé, hiszen ezek az emberek nem fogyasztják, hanem használják a kultúrát.

filmhu: Úgy tűnik számomra, ahogyan a történetben szereplő kallódó srácok közösséget találnak a táncházi világban, ebben a felhígult össznépi kultúrában is egy szűkebb és a tradíciókhoz visszanyúló közegben lehet igazi kapcsolatokat és értékeket teremteni.

SzGy: A tradíció egyúttal mélységet is ad, amibe esetleg nem mindenki, vagy csak fokozatosan tud elmélyülni. A több száz, esetleg ezeréves hagyomány gyökereit megérezzük. Másrészről a globális és lokális kultúra küzdelméről, illetve ellentétéről van szó. A táncházi kultúra nem csak helyhez kötöttségében lokális, hanem abban is, hogy személyes. Az egyik pillanatban zenész valaki, a másikban táncos, vagy énekes. Aktív és kreatív részvétel jellemzi a táncházakat, ami ellentétes a globálissal. A kollégáimmal beszélgettünk nemrégiben, hogy éppen a lokálist kell frappánsan megragadnunk. Nem szembeállítani a globálissal, hiszen azzal úgysem lehet harcolni, de bizonyos értelemben ellensúlyként használni. A globalitás úgyis ránk ömlik. Akkor tudunk érdekeset és eredetit felmutatni, ha mélyre nyúlunk, és valami kicsi, szép dolgot tárunk fel. Ez egy kis film, szép zenékkel és figurákkal, akik e lokális kultúra által olyan érzelmeket tudnak magukban felszínre hozni, amelyeket a globális által nem lehet. Az akusztikus jelleg és a személyesség, a személyes részvétel olyan mozgatóerő, amit nem helyettesíthet a gépzene vagy a diszkó. És minél nagyobb erővel terjeszkedik az elektronikus-digitális technokrata kultúra, annál nagyobb igény lesz ennek az ellenkezőjére is, hogy valami kicsi legyen, személyes és akusztikus.

Formanek Csaba

Filmhu, 2003. január 21.