Folkrádió

Táncban nagyhatalom vagyunk
Novák Ferenc Tata 88

Egy ország emlegeti Tataként Novák Ferenc koreográfust, aki különleges születésnapot ünnepelt múlt héten barátaival, tanítványaival – a kulturális élet jeles képviselővel – a Fonó Budai Zeneházban: a nyolcvannyolcadikat. A köszöntés előtt beszélgettünk vele röviden arról, hogy mi élteti tovább a táncos hagyományt, és hogy miért ünnepli meg tízévente Sztálin születésnapját.

– Itt vannak az unokái is. Ők is táncolnak?
– Egyszer elvittük őket Válaszútra a fiammal, Kallós Zoltán pedig megkérdezte: „Ti nem táncoltok?” „Most… nem…” – felelték zavartan. Nem akarnak, mi pedig nem erőltetjük.

– Nem fáj ez önnek?
– Miért fájna?!

Minden barátomnak, aki hivatásos táncosnak engedi a gyerekét, azt mondom, inkább a lábát törné el. Hiszen milyen szakma ez? Nem biztos megélhetés.

Nem tudom, én jól tettem-e, hogy végül nem a tudományt vagy a tanárságot választottam, hiszen végzettségem szerint néprajz–irodalom szakos volnék. Ortutay Gyula és Dömötör Tekla mindent elkövettek, hogy a tudománynál maradjak. Mivel román iskolába jártam és beszélek románul, ezért engem küldtek ki Bukarestbe három hónapra, hogy indítsam be a filmes gyűjtőmunkát, amikor a Bukaresti Folklór Intézet először kapott filmfelvevő gépeket az UNESCO-tól... Csak hát ott is színházba jártam állandóan... és abban az időben a bukaresti színházi élet világszínvonalú volt! Így hát az a könyv, amit nem írtam meg, nem maradt meg az utókornak. Azért annak a néhány tanulmánynak viszont, amit megírtam, visszhangja volt.

– Hogyan került a néptánc közelébe?

– Sztálin 70. születésnapján, 1949-ben táncoltam életemben először a Vegyipari Gép- és Radiátorgyárban. Idén lesz ennek hetvenedik éve, úgyhogy december 21-én, Dzsugasvili születésnapján ismét megünnepeljük.

El lehet jönni meghallgatni a Sztálin-kantátát! Tíz évvel ezelőtt is csak úgy zengett tőle a Selyemgombolyító… Azt mondta akkor a lányom, Novák Eszter rendező, a Nagyváradi Szigligeti Színház művészeti vezetője: „Tata, nem is olyan rossz dal ez!” – „Kislányom, nem a dallal volt baj!” – feleltem erre.

– Selejt században éltem – nyilatkozta egyszer egy Mandinernek adott interjúban.
– Miért, nem igaz? Arthur Koestler „Sötétség délben” című regényét 1988-ban adták ki magyarul – és csak idén jelent meg a regény eredeti, hamisítatlan változta, mivel a korábbit a felesége rendezte sajtó alá és leszelídítette. Egy angol doktorandusz, aki disszertációt írt Koestlerből, Svájcban megtalálta az eredeti kéziratot, amely sokkal, de sokkal keményebb, mint amit ismertünk. 1988-ban Jancsó Miklóssal Szöulban dolgoztunk, és én ezt a regényt vittem magammal. A lányom, aki a produkció asszisztense volt, este elkezdte, reggelre ki is olvasta, hiszen nem valami vaskos kötet. A reggelinél pedig azt mondta: „Tata, Tanár úr, rémes korszakban éltetek!” Erre mondtam én, hogy selejt században éltünk.

– Ugyanakkor olyan helyszíneken gyűjthettek, ahol a hagyomány még élő volt.
– Nagyon szerencsés vagyok, hogy már 1958-ban Széken járhattam. Amikor Korniss Pétert oda először elvittem a hatvanas évek közepén, nem volt villany, nem vitt autóbuszjárat sem oda, mindenki viseletben járt, és petróleumlámpa világított a táncházban. Bejött a televízió, bejött a villany, odaértek az autóbuszok – és az egésznek vége lett.

Ma egy holland pasi tartja fenn úgy-ahogy a szokásokat. Megváltozott a világ, ezt tudomásul kell venni.

– A tanítványai – például Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója, Lőrinczy György vagy éppen Stoller Antal Huba, Román Sándor és Horváth Csaba – ­közül sokan vezető pozíciókba kerültek, szinte fel sem lehet sorolni, hány helyen.
– Nem akartam, hogy engem utánozzanak. Nyitottságra, türelemre, befogadónak tanítottam őket mindig. És büszke vagyok arra, hogy aki közülük alkotó lett, ezt tovább is vitte. Lelkes Lajos pedig negyven néprajzi témájú könyvet adott ki, amikor ő volt a Mezőgazda Könyvkiadó tulajdonos-igazgatója. A kiadó nyereségéből jelentette meg ezeket az egyébként veszteséges könyveket. Ezért alapította a Planétás Kiadót.

– Öt éve, amikor legutóbb interjút készítettem önnel, még amiatt aggódtunk, hogy kiteszik a Várból a Táncszínházat, ami szintén önnek köszönhetően jött létre. Senki nem gondolta volna, hogy ami ilyen rosszul kezdődik, milyen jól végződik: az idén februárban átadták a táncművészet ultramodern szentélyét a Millenárison.
– Nem szabad hátradőlni, most kell igazán küzdeni, mert a Nemzeti Táncszínház státusza még nem tisztázott. A Millenáris-komplexumnak ugyanis bevételt kell produkálnia. És mi van, ha ezt a gyönyörű épületet, Zoboki Gábor és csapata remekművét egy olyan estén akarja kibérelni, mondjuk, a L’Oréal Paris, amikor éppen a Szegedi Balett tartana ott előadást?! Hogy lehet így bérletet hirdetni? Nem olyan egyszerű erre felelni, ezért még meg kell küzdeni. Mi, a tanácsadó testület tagjai – Kiss János, Korniss Péter, Bozsik Yvette meg jómagam – elhatároztuk, hogy a végsőkig elmegyünk, hogy ezt tisztázzuk.

– Gondolom, megtölteni sem kis feladat a táncszínházat produkciókkal, nézőkkel.
– Meg lehet. Idáig az látszik, hogy majdnem mindig teltház van.

– Megváltozott a világ, kikoptak a hagyományok, a fiatalok online hallgatják a zenét, kevesen énekelnek szívből. Viszont rengetegen táncolnak. Ez hogy lehet?
– Nagyon él a néptánc, több mint kétszázezer gyerek tanulja művészeti alapiskolákban. Nézze meg a Felszállott a pávát! De senki ne legyen romantikus lelkületű, a folklorizáció nem fordítható vissza. Ilyen lett a világ, elektronikával vezérelt traktorokkal művelik a földet – talán rá akarja beszélni a parasztlányt, hogy tíz szoknyában kapáljon?!

A néptánc viszont túl fogja élni ezeket a változásokat, túl fog élni mindent.

Már az 1920-as években elkezdődött a táncgyűjtés, vagy 250 ezer méternyi film van – a Táncarchívum egyik vezetője, Fügedi János is a tanítványom egyébként. Olyan hatalmas tudástár ez, amelyből merítve minden generáció meg fogja teremteni a maga néptáncművészetét. Emellett fantasztikus a néptáncoktatás nálunk, amelynek a módszertanát már az ötvenes években elkezdték kidolgozni. Az én tanítványaim találták ki 1972-ben a táncházat – Foltin Jolán, Lelkes Lajos meg Stoller Antal, akik közül ketten itt vannak –, azóta megy a maga útján. A világon egyedülálló az is, hogy nálunk táncegyüttest csak olyan ember vezethet, aki nemcsak táncos, hanem a Táncművészeti Egyetem pedagógus szakát is elvégezte. Táncban nagyhatalom vagyunk – mert valamiben kell, hogy azok legyünk!


László Dóra

Képmás, 2019. április 3.