Folkrádió

„Mi, turkok” – a magyar népzene zavarba ejtő párhuzamai

Szabad füllel is hallható, néhol egészen elképesztő hasonlóságok vannak az észak-kaukázusi türk népek és a mi népdalaink között. Agócs Gergely szerint megvan a válasz a Kodály által feltett kérdésre: dalkincsünk sokkal inkább türk, mint finnugor.

Hasonlóságok ide vagy oda, az emberben erős a „vak tyúk is talál szemet”-gyanú. Agócs azonban 2000 dallamot gyűjtött eddigi hét útja során. Állítja: a nogajoknál a 70 százalékot közelíti a magyar népzene morfológiai jegyeit mutató dalok aránya.
Lehet, hogy az „új stílusú” népdalként ismert dalaink nem is olyan újak? Mi lehet a magyarázat arra, hogy ezek a dallamok és szerkezetek is megtalálhatók tőlünk 1100 éve elszakadt népek dalkincsében?
A mindenképpen izgalmas magyar egyezéseket mutató kaukázusi népdalkutatás merész gondolatkísérletekre is alkalmat ad.
„Tudják, mi az a Meotisz?” Épp csak beléptünk Agócs Gergely Hagyományok Házában lévő irodájába, máris gyomorszorító vizsgahelyzetben vagyunk. Pedig csupán azt kérdeztük a néprajzos-zenész-zenegyűjtőtől, hogy miért éppen az Orosz Föderáció észak-kaukázusi térségébe jár gyűjteni.

S hogy minek is kérdezgetünk ilyeneket? Épp magunk sem értjük, azaz bánjuk már, mindenesetre néhány Youtube-videón hidaltunk le, azért vagyunk itt. Az Agócs által nagyon-nagyon messze gyűjtött dalok némelyike ugyanis döbbenetes hasonlóságot mutat jól ismert magyar népdalokkal. Van olyan is, amely gyakorlatilag ráénekelhető a „magyar változatra ” . Az egyezés csak a véletlen műve lenne? Ezt jöttünk kideríteni, ám ehelyett azon töprengünk itt enyhe vizsgadrukkban, hogy mi az a Meotisz…

„Nem más az, mint a Fekete-tenger északkeleti öblét alkotó Azovi-tenger” – kegyelmez meg Agócs jellegzetes palóc tájszólásával, s rögtön ecsetelni kezdi: Kézai Simonnál olvastunk róla, a magyarok eredetéről szóló mondában. Tényleg. A magyarok, ugye, annak idején hosszabb időn át a Kazár Birodalom térségében szereztek maguknak szállásterületeket, s a monda szerint Meotisz ingoványaiba, vagyis az Azovi-tenger mellékére, vélhetően a Don torkolatvidékére hurcolták el Dula alán fejedelem lányait, akik azután a mondabeli Hunor és Magor feleségei lettek. A Kaukázus környékén élő magyarokról Bíborbanszületett Konstantin császár is említést tett 959-ben, mint akik még akkor is követek útján érintkeztek a Kárpát-medenceiekkel. Konstantin minden fontosat tudott róluk, hiszen két, Árpád unokáinak nemzedékéből származó magyar követ, Tevel fia Tormás (más írásmódban: Termacsu) és Kál fia Bulcsú 950 körül gyakorlatilag tollba mondta a császárnak a honfoglalás történetét.

„Közben pedig végig következetesen turkoknak mondják magukat” – teszi hozzá jelentőségteljesen Agócs. A kapcsolat aztán megszakadt a távoli magyarokkal, ám Ottó, a domonkosrendi szerzetes az 1230-as évek elején épp ide indult megkeresni őket – Béla király támogatásával. Rájuk is talált. Nem sokra rá indult el Julianus barát, ő azonban a Fekete tengertől Észak-keletnek fordult, s a Volga-Urál környékén találkozott magyarokkal.

Ez lenne Magna Hungária! – veti közbe Agócs Gergely, s már folytatja is: „Kétezer kilométerrel odébb beszél Julianus magyarul? Érdekes. Az útközben megismert népekről néprajzi pontosságú leírásokat ad. Alánok, mordvinok… Utóbbiak előkelőiről például megtudjuk, hogy az ellenség levágott fejeit kopjákra szúrják és szolgáik azokat előttük hordozzák. Ilyen részletes képet kapunk az oda-, illetve visszaúton tapasztaltakról. Amikor viszont eléri célját, azaz a magyarokat, akik kereséséért útnak indult, mit közöl? Annyit, hogy egy asszonnyal magyarul beszélt, s elment annak szülőfalujába, ahol nagy vendégszeretettel fogadták. Ezen kívül nem sok konkrétumot tudunk meg a keleten maradt magyarokról, s azok sem mind pozitív fényben tüntetik fel a hátrahagyott rokonságot: „Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vad állatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek, s a hadakozásokban nagyon vitézek. Julianus nem írja le a magyarok településének, törzsének, vezetőinek nevét, nem ír azok szokásairól, szóval jelentésének egyéb fejezeteihez képest feltűnően hiányos ez a rész. Három és fél mondat.”

Julianus tehát csak vetített? – kérdezzük. „Mindenesetre különös, hogy arról a népről tudósít a leghomályosabban, amelyik miatt megtette az egész nagy utat. Mi van, ha a szponzorainak kellett mondania valamit, amiért azok a következő útját is hajlandók lesznek finanszírozni?” Akkor mondjuk kitalálhatott volna egy színes, részletes sztorit – vetjük közbe. „Igaz. Tegyük fel, tényleg találkozott magyarokkal. De ha elfogadjuk, hogy a keleten maradt magyarok nagyállattartó, lovasnomád életformát folytattak, úgy ha valaki, valahol, valamikor találkozott is velük, az nem jelent többet annál, minthogy ezek a nomádok akkor éppen arra jártak. A nomád pásztornépek már csak ilyenek – úton vannak, vándorolnak. A térségben a közelmúltig a nogajok folytattak ilyen életformát, s annak idején a Kaukázus és az Urál közötti távot, azaz a téli szállásaikról a nyáriakig vezető utat évente kétszer is megtették. Ezért aztán rábökni a térképre, és kijelenteni, hogy ahol Julianus találkozott magyarokkal, ott az »őshaza«, azaz Magna Hungária – ez az analóg néprajzi vonatkozások ismeretében teljességgel tudománytalan.”

No, de például Kodály Zoltán is ide küldte el jó hétszáz évvel Julianus után a tanítványait, hogy a népdalkincset tanulmányozzák. Hibázott volna az öreg mester? – kérdezzük. Agócs szerint nem. „Kodály a magyar népdalok rokonságát a nagy eurázsiai füves pusztán, illetve az azt övező területek ugor és türk népeinek zenéjében állapítja meg, de nem tesz meggondolatlan kijelentéseket. Azt mondja, a magyar népzene „ugor és török elemeit elválasztani ma még nem tudjuk. Arra majd akkor kerül a sor, ha a szóban forgó népek zenéjét nem néhány véletlenül felvetődött, dilettáns kézzel lejegyzett adatból, hanem rendszeres, beható helyszíni kutatások alapján ismerjük.”


Agócs szerint Kodály vélhetőleg éppen azért küldi a Volga-Urál területére Vikár Lászlót és Bereczki Gábort, mert ott a türk csuvasok, tatárok és baskírok érintkeznek a permi finn nyelveket beszélő cseremiszekkel, mordvinokkal és udmurtokkal. „De Vikárék is leginkább ott találkoztak a magyar népzenére hasonlító zenei képletekkel, ahol a cseremiszek türk népekkel – baskírokkal és tatárokkal – nagyfokú interetnikus kapcsolatokat ápolva, vegyesen élnek. A hegyi cseremiszek népzenéjében megvannak ezek a hasonlóságok, a mezei márikéban – a mári a cseremiszek önelnevezése –, akik északabbra élnek, na, ott viszont nincsenek.”

„Megszületett a válasz a Kodály által feltett kérdésre”

Agócs tehát nem Északnak indult, inkább a honfoglaláskori mondák és feljegyzések alapján vette célba az alán nők elrablásának helyszínét. A Kaukázus északi előterében élő karacsájok, balkárok, nogajok és kumukok településterületén eddig hét hosszabb gyűjtőutat szervezett. Először 2000 őszén járt arrafelé gyűjteni, aztán ment 2007-ben, 2014-ben, 2016-ban, tavaly kétszer, s idén nyáron is volt.

Agócs Gergely azt mondja, megszületett a válasz a Kodály által feltett kérdésre, adatai pedig azt támasztják alá, hogy a magyar népzene rokonságában egyértelműen a török elem a meghatározó, a finnugor népek irányában ilyen szintű hasonlóság nem mutatható ki.

Ezen a ponton hirtelen megérezzük, hogy a 150 éves türk–finnugor-háború újabb hadszínterére tévedtünk, rémületünket látva azonban Agócs megnyugtat. „Ma már egyetlen komolyan vehető kutató sem vitatja a magyar nyelv finnugor elemeinek jelenlétét – rokonságunknak ezt az irányát nevezzük most képletesen anyai ágnak. Mára viszont elérkezett az idő, hogy a Kodály által felismert, majd követői munkássága által megerősített, tudományosan is bizonyított kulturális rokonságunk másik, türk irányba mutató atyai ágának értékeit is felmutassuk, s azok képviselőit is szerepeltessük a magyar kulturális életben.”

Rengeteg energia, szervezés van Agócs gyűjtőutaiban, néprajzi tudása, helyismerete lenyűgöző, ahogy a térkép fölé magasodva magyarázza különféle népek neveit, szokásait, vagy épp a Bijnöger-hőséneknek a magyar csodaszarvas-regösénekekkel mutatott hasonlóságait, mégsem bírjuk megállni: mi van, ha a dalegyezések egyszerűen „vak tyúk is talál szemet”-elv szerint álltak elő?

„A Kaukázus északi előterében élő türk népek körében eddig több, mint 2000 dallamot gyűjtöttem össze. A karacsáj-balkár zenefolklór dallamainak 35-40 százaléka a magyar népzene morfológiai jegyeit mutatja, a nogajok esetében ez az arány a 70 százalékot közelíti. Ennyi szemet a vak tyúk nem talál.”

Mutatja is rögtön, amiről eddig beszélt:

Tényleg nagyon hasonlít. De mi van, ha reneszánsz hatás? – próbálkozunk. „Elárulom: oda nem jutott el a reneszánsz.” És ha Youtube-ról lehallgattak egy magyar népdalt, hogy megtréfálják a gyűjtőt a jó türkök? A Youtube csak eljutott oda! „Egymástól sok száz kilométerre, egymást nem ismerő adatközlők épp ezt a tréfát találták volna ki sok száz esetben?” Jó, igaz. Megint nem nyertünk. Egyet azonban mégsem értünk. Ez a dal, mármint a Tisza-partos: új stílusú magyar népdal. Hogy hasonlíthat éppen ez a tőlünk 1100 éve eltávolodott nogajokéra, ha ez a stílus nálunk egyébként csak a 19. században alakult ki, korábban pedig nem is létezett? „Honnan tudjuk, hogy korábban nem létezett? Miért olyan biztos ez?” – kérdi Agócs, mi meg rávágjuk, hogy nincs róla feljegyzés.

„Elárulom, a 19. század közepénél korábbról nagyon sok jelenségről nincs írásos adat. Például: a sirató dallamáról sincs. Azt mégis ugor korinak mondjuk, akként fogadja el a tudomány. Miért? Mert az ugorok is hasonló dallamokat énekelnek. Hm, ez meg itt van, ezt meg a nogajok éneklik. Nem is akármikor, hanem a lakodalmi rítusrend részeként. Miért nem fogadjuk el akkor, hogy ezek között is genealógiai kapcsolat áll fenn?”


Agócs sem állítja, hogy tudja választ az új stílusú magyar és a nogaj népzenei dallamok hasonlóságára, de felveti: lehet, hogy a valójában nagyon is régi új stílus azért nem lett lejegyezve, mert korábban periferiális volt. Divat meg később lett, miután a török elpusztította az Alföldet – kezdődik a gondolatkísérlet. „Németek, szlávok, felvidéki magyarok érkeztek, 1700-tól egy évszázad a betelepítés időszaka. Nagy tömegek magyarosodnak el ekkor, az új identitáshoz keresik az új kifejezőeszközöket, miközben a nagymama éneke még ott cseng a fülükben. A magyar népzene kupolás dallamszerkezetében és egyéb, az új stílust jellemző sajátosságokban találják meg az ismerőset, a számukra legkönnyebben befogadhatót. A magyar népzenei új stílus dallamvilága például megtalálható a felföldi szlovákok népzenéjében is. Bartók megnyugtatóan tisztázta, hogy ezek a zenei alakzatok a szlovák népzene régi rétegéből nem fejlődhettek ki, a magyar anyag ereszkedő dallamívű, pentaton hangsorú, kvintváltó dallamképleteivel viszont szoros kapcsolatban állnak. Ahogy a nogajok dalaival is. „A harmadik sor nálunk is gyakran szótagbővüléssel valósul meg, például ilyen képletben: 8-8-10-8. A jelenség nogaj adatközlőim dalaiban is meglepően magas arányban figyelhető meg, például ilyen szerkezetben: 7-7-8-7.”

Aztán itt vannak ezek a nogaj asszonyok:

„Nemcsak a kupolás dallamív azonos tehát, a dalszövegek verstani szerkezetében is fennállnak a párhuzamok.” De mégis, hogyan lenne lehetséges, hogy 1100 év távlatában ugyanazok a dallamok lelhetők fel ilyen távolságban? Ennyi idő alatt épp hogy külön-külön utakat kellett volna bejárniuk, másfelé változniuk. „Ezt ismét csak Kodály szavaival tudnám megválaszolni: a magyarság ma legszélső, idehajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökeredzik. S amint nyelve, bármennyire változott, alapjában ugyanaz maradt: úgy népzenéje máig az onnan magával hozott alapokon nyugszik.”

Gyűjtéseit Agócs egyébként a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében is bemutatta, de ott nem dobtak hátast a kupolás szerkezetektől. „Pávai István népzenekutató kolléga például felvetette, hogy ezek a dallamok a nogaj népzenében biztosan orosz hatásra keletkeztek. Kíváncsian várom azokat az orosz népdalokat, amelyek az általam feltárt nogaj példákhoz hasonlóan ismert magyar népdalok érvényes változatai!” Ezen a ponton újra fülünkbe csengenek Kodály szavai, hogy ugyanis „nem néhány véletlenül felmerült, dilettáns kézzel lejegyzett adat, hanem rendszeres, beható, helyszíni kutatások kellenek”.

Tehát akkor: tudományon belüli vita ez, vagy a dilettáns és a tudomány vitája? Lejegyezte-e a dallamokat egyesével, kottázva, beazonosított-e mindent, ahogy a tudósok szokták? Publikálta-e ezeket tanulmányban?

„Nagyon remélem, hogy nem tekintenek dilettánsnak, s a lejegyzés részben meg is történt: a karacsáj-balkár gyűjtésem anyagának egy jelentős részét Sipos János népzenekutató kollégám publikálta a Régi magyar népzene nyomában – A kaukázusi karacsájok népzenéje című könyvében. Az anyag gerincét a 2000-ben, majd 2007-ben lefolytatott feltáró munka során rögzítettük. Az első kaukázusi gyűjtőutamra Sipos János is elkísért, s a második, 2007-es expedíció felvételeit is átadtam neki. A nogajoknál gyűjtött dallamok lejegyzését elkezdtem, ezek legérdekesebb példáiból válogattam ki a Zenetudományi Intézetben tartott előadásom dallampéldáit. A dagesztáni kumukok körében eddig nem gyűlt össze a körültekintő összehasonlításhoz elegendő adatmennyiség, de itt is meglepően magas a párhuzamok száma. Amíg erőm engedi, s amíg ki tudom használni a Magyar Művészeti Akadémiától erre a célra elnyert ösztöndíj anyagi lehetőségeit, addig a gyűjtésre összpontosítok. Még öt-hat hosszabb kiutazást tervezek, ezek során – ha az adatrögzítés az eddigi ütemben halad – úgy vélem, elegendő dallam áll majd rendelkezésemre az anyag monografikus feldolgozásához, valamint az aprólékos összehasonlító munka elvégzéséhez.”

Karacsáj családfők a XIX. században

Agócs Gergely a zenei párhuzamok alapján távolabbi következtetéseket is felvázol. Ám mielőtt odáig eljutunk, jöjjön egy 16. század közepén lejegyzett híres „ungaresca”. „Tessék, itt van. Kétezer ötszáz kilométerre innen gyűjtöttem, egy Alakay aul nevű nogaj településen”:

S akkor jöjjön végre az ígért, távolabbi következtetés! „Amikor Árpád unokáinak korában a magyar követek azt mondják a bizánci császárnak, hogy »mi, turkok«, akkor szerintem egész egyszerűen igazat mondanak.”

Agócs szerint a magyar népzene jelenleg tudományosan elfogadott rétegezésével az a gond, hogy nyelvészeti prekoncepcióból indul ki, holott a kettő nem feleltethető meg egymásnak – ezért utal a finnugor nyelviségre kultúránk anyai, a türkökével elképesztő hasonlóságot mutató népzenénkre pedig annak atyai ágaként. „A népzenekutatás arra a feltevésre épít, hogy jöttek-jöttek az ősök az ő régóta kialakult, dédelgetett magyar nyelvükkel, hozták nagyon sokáig, aztán Soprontól Sepsiszentgyörgyig elsokasodtak és megtanították minden itt talált népnek. Az itt átélt évszázadok alatt pedig új dallamrétegek alakultak ki. Csakhogy amikor ugor-ősrétegről olvasunk a népzene-tudományi publikációkban, meg ótörök rétegről, a Rákóczi-dallamkörről, egészen a XIX-XX. századi fejleményként bemutatott új stílusig, ezekre én mind tudok példákat mutatni a nogajok, vagy a kumukok népzenéjében is.”

A nomád birodalmak ugyanis – így Agócs – sosem nyelvi alapon szerveződtek, hanem hatalmi-politika elven, szövetségkötésekkel, „miközben a kutyát nem érdekelte, ki milyen nyelven kéri otthon az anyósától a kumiszt”. A honfoglalók törzsszövetsége tehát valószínűleg különféle nyelveket használt, s emellett a többnyelvűség a múltban is megszokott állapot lehetett. „A „Hungarus”, az „Ungur”, a „Hongroise” kifejezések miből is származnak? On-ok-ogur. Ebből a türk nyelven megfogalmazott népnévből, ami annyi tesz: tíz törzs népe. Hét magyar és három kabar törzs: az együtt bizony, még a régi világban is tízre jött ki. Nem zárhatjuk ki, hogy a magyar, mint népnév csupán a Megyer törzs nevéből lényegült át mind a tíz törzs, majd az egész nép megnevezésévé, amikor a Megyer törzsből származó Árpádok nemzetsége megszilárdította a hatalmát.” Azaz? – nézünk elég bambán ezen a ponton.



„Ezen adatok, valamint egyéb történelmi analógiák alapján nem zárható ki az a megfejtés, hogy mi most valójában az avarok nyelvén beszélgetünk!” Agócs szerint meglehet, hogy semmi más nem történt a honfoglaló magyarokkal, mint ami például a honfoglaló bolgárokkal is, akik bizony türk nyelven beszéltek, majd miután leigázták a balkáni szlávokat, néhány emberöltő alatt átvették azok nyelvét. Nem zárható ki, hogy honfoglaló eleink is hasonlóan jártak. Ahol az avarok voltak többségben, ott nyelvileg az avarokhoz asszimilálódtak, a fejedelemség északi területein pedig, ahol szlávok alkották az alapnépességet, ott a szlávokhoz” – summáz Agócs.

Viszont ha „avarul” beszéltünk már az 1200-as években is, mégis hogyan értette Ottó a hátramaradt türk nyelvű magyarokat? „Úgy, hogy akár keleten maradt avarokkal is találkozhatott ott. Ezek persze csak gondolatkísérletek. Bizonyíték ezekre nincs. Amire gyűjtőútjaim után van: népzenénk az észak-kaukázusi türk népekével közeli rokonságot mutat, a finnugor nyelvcsalád népeinek irányában ilyen mértékű hasonlóságot eddig nem mutattak ki.”

Kétségtelen, hogy nyelvváltások vannak a történelemben, s az is, hogy a dallamok, a zene sokkal maradandóbb, tovább él a nép kultúrájában a nyelvnél is. Így tehát többet is mondhat arról. Lehet, hogy nem értjük még pontosan, mit mond. Ám hogy kérdezgetni érdemes továbbra is, főleg ilyen elképesztő egyezések hallatán – abban egészen biztosak vagyunk.

Aki élőben is meghallgatná az Agócs Gergely által gyűjtött dallamokat és azok magyar párhuzamait, az a Fonó Zenekar és az eredeti türk adatközlők közreműködésével létrehozott „Atyai ág” turné állomásain teheti meg, szeptember 24-én például a Müpában.

Stumpf András

Válasz on-line, 2019. augusztus 28.