Folkrádió

Európa átalakul, értékei fakulóban – Berecz András a Mandinernek

„Most, hogy érzem az európaiság gyengülését, próbálok rendet vágni a fejemben, a szívemben. Ki vagyok, mi közöm ehhez? A kereszténység, magyarság, görög és latin műveltség vajon elég-e bennem? Nem szalasztottam-e el, amire apáink olyan büszkék voltak, az európai magyar öntudatot?” Berecz Andrással beszélgettünk és tűnődtünk mesékről és más történetekről, kultúráról és civilizációról, testről és lélekről, értékekről és azok fakulásáról. Nagyinterjúnk!

Látom, agyonjegyzetelte és összefirkálta Shakespeare-t. Egy népmesemondó miért foglalkozik ennyit Shakespeare-rel?

Amiért népdalénekesként mesemondással is foglalkozom. Szembejött, izgalomban tart. A Nemzeti Színház meghívott, vegyek részt a Csíksomlyói passióban, és így életemben először színházi előadás része lettem. Először húzódoztam, mert nem tudtam magam elképzelni színészként és komoly emberként sem. Vidnyánszky Attila azonban mindkét teher alól felmentett. Ezzel persze meg is lepett. Azt mondta, nem kell szerepet játszanom, nem kell szöveget tanulnom, magamat vihetem a színpadra. Mászkálhatok is – „vándor” leszek. Hozzak szép, régi egyházi énekeket a csíki, gyimesi, moldvai területekről, és meséljek, ahogy ízlik, a derűmet meg ne nyirbáljam. Mert én leszek az ellenpont.

Ellenpont! Hopp, ez persze nagyon tetszett! Se akasztott ember, se ellenpont eddig nem voltam még. Új szaga volt az ügynek. Azt mondta, a közönséget folyamatosan nem lehet nyomás alatt tartani, jó ritmusban oldani kell, hadd lélegezzen fel, hadd mosolyogjon. Ilyenkor védtelen, s ilyenkor lehet elevenen találni. Szerinte rendes királygyilkosság a színpadon szószátyár, részeg kapuőr nélkül tiszta lehetetlenség. Shakespeare tudta, hogy mikor a színpadon okos ember okoskodik, az emberek elalusznak, esetleg dühbe gurulnak.
Az alvó közönség igazi ellensége minden színpadi műnek, és minden művészet, amely altat, ellensége a közönségnek. Föl kell izgatni azt az áldott publikumot, hát arra vágyik! Ha elzsibbad, csukva a füle, oda a sok szép gondolat! A nehezen szerzett, és árván maradt igazságnak is vére hull! Felissza a deszka. Az okosság legcélravezetőbb hangneme a bolondosság. Erre Shakespeare – de tán minden valamire való színpadi ember – legalább kínjában rá kellett jöjjön. A londoni közönség például híres nagy alvó, nagy fecsegő és dióropogtató volt. Ez utóbbiak általában a földszinten álló kispénzűek voltak. A dióropogtatást mindig a tréfás, bolondos részeknél hagyták abba. Falstaff antihős monológjai például nevezetesen ilyen pillanatok voltak. Az se véletlen, hogy a játékra, tréfára különben is hajlamos Haydn az egyik lassú tételébe üstdobot illesztett be igen jól időzítve. Ébresztésnek szánta, siker koronázta. Shakespeare udvari bolondjainak, illetve magának az írónak a vidámsága, bolondossága is üstdob… és persze még sok minden más. Azt a sokszor átlátszó, andalító emberjavító gondolatot, amit különben nehézkesen az emberek fejére olvasnál, játékosan emészthetővé, sőt kívánatossá alakíthatod.



Akkor tehát az énekes mesemondót és gyűjtőt a színház sodorta Shakespeare karjaiba?

Igen, a színház, a Csíksomlyói passió sodort a Vihar, Hamlet, Lear király Shakespeare tanár úr karjaiba. Shakespeare sziporkázó bolondjai az életből, gyűjtéseimből már ismerősek voltak. Hazug Pista bácsi, Barát Jóska, Gál Sanyi bácsi... Amit például Kosztolányi csodafordításában Rómeó mond Mercutiónak, érvényes volt az ő művészetükre is. Itt van: „Az én élcem csak az álcám, mellyel takaródzom, vagy a pálcám, mellyel megfenyítelek, vagy – ha úgy teszik – a tálcám, melyen átnyújtom neked az igazságot”. Olyan, sokszor bolondnak bélyegzett emberektől tanultam legkedvesebb meséimet, tréfáimat, akik a közösség igazát nehéz időkben tréfásan tudták kimondani. A nehezen viselhető, elhallgatott valóságot tették elviselhetőbbé. Tréfáikkal a közösség becsületét is mentették például a nagy romlásban, az ötvenes évek Romániájában.

Rabságban ezek a gúnyos kis beszédek a szabadság szentjánosbogárkái voltak.
Hatalmat kigúnyoló, egyáltalán nem vicces meséiken olyan volt a könnyed hangvétel, mint korsón a szép színes, csillogó máz. Hát, ugye, ha nem fest rá semmi virágot, madarat az a fazekas a vásárból – fordulhat vissza. Hiába kitűnő az anyaga, nem törik el, falhoz vághatod, akkor is megmarad: valami még kell, mert különben rá se néznek a piacon.

A színészet mégis más műfaj, mint a mesemondás. Szokták mondani, hogy nem jó, ha egy színész kezd el népmesét mondani, mert úgy hangsúlyoz és olyan gesztikulációt visz bele, amit nem szabad.

Az, hogy mit szabad, mit nem szabad, nehéz kérdés. A mesemondás gyakoribb helyszínei a legföljebb százfős termek, a színészeké innen följebb. Erősítés nélkül légy bensőséges, úgy, hogy messze hátul is hallják: ez más iskola. Az általam kedvelt mesemondás öntörvényű vagy soktörvényű... Ha az egyszer megindul, már szolgája vagyok. Valami szellem vezeti. Olykor én is meglepődök, merre. Aztán amikor már a megszokás kezd szellem lenni, félreteszem a mesét. A szereplők tulajdonságai állandók, a fontos állomások is szilárdan helyükön maradnak, de ahol „kívánja”, megcifrázom, eljátszom a történettel, a szereplők megjelenítésével. A játék behúzza a közönséget, sőt a mesemondót is a mesébe. Önkívületi állapot. Hazagondoló, mászkáló emberek lefegyverzéséhez ez szinte elengedhetetlen. A színházban ez a rögtönzött játék a szöveggel ritkább. A szójátékot a színpadi játék pótolja. A színpadi játék egyébként a mesemondók körébe is kezdett begyűrűzni. „Interaktivizálódott” a mesemondás. Ez nem az én műfajom. Én azt szeretem, ha pusztán a szavakban jelenik meg minden játék. Hazug Pista bácsi mondta:

„Ha egy szót a lábad elé gurittok, te a lábadot kapd fel, me’ ha nem, üti el!”

Ez a lábra veszélyes szó az én ideám. A szó ereje jobban megmutatkozik, ha semmivel nem segítem meg. Menjen hadba ő. Villogjon, mint a kard, kaszabolja le a közömbösséget, a lelki fáradtságot, tespedtséget, kételkedést. Kaszálja le a nagy bozótot, ami a lelkeket takarja. Ami a színpad és a publikum közt újra-újra nő. Hogy eljusson oda, amit odavaló szépnek, jónak, igaznak tartok. A színészeket is megkísérti, úgy tudom, a rögtönzés. De még mielőtt ők is mesemondókká „vedlenének”, jön a rendező, s rendet vág.

Gágyor Péter, a Komáromban élő, felvidéki író-rendező (a Mandiner állandó publicistája – a szerk.) mesélte: az igazán jó rendező sűrűn megnézi darabját, ha lehet, minden előadást, mert a darab hamar önálló életet kezd élni. Ahol jobban tapsolnak, azt a részt ösztönösen hizlalni kezdi a színész, s azt se bánja, ha ez az egésznek a rovására megy. Ő mindig lecsapott az ilyenekre. A kertész is tudja, hogy a nyesés jót tesz a fának. Ő ott volt mindig, nyeste-vágta, hogy soha ne sérüljön az egész darab. Ezt a jelenséget a szerző éppen Hamlet szájára adta. A szöveg olyan szenvedélyes, hogy itt Hamlet alakjából maga az író, a darabot féltő színházi rendező ugrik ki. „No, meg aki köztetek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki, mert vannak azok közt is, kik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen, ha szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata is forog fenn.”



Ez puritanizmus? Miért ez az „igénytelenség”?

Talán a nyelv, a szép magyar szó tisztelete. Ha képen kiemelsz valakit, semleges háttér elé helyezed. Akkor vonja egészen magára a figyelmet. Kéthetente kihal egy nyelv a világból. A miénk is már jó ideje más nyelvekből merítve frissül. Alkalmazkodása egyben összehúzódás, folyamatos zsugorodás.

Az eredetiség, az alkalmas oltóanyag félreesőbb, kevésbé civilizált vidékeken virágzik még ma is, de tekintélye meg van tépázva. Az iránta érdeklődőt jobb esetben megfurcsálják. A Sinka-ének című cédélemezemhez bihariasan beszélő gyermekeket kerestem. Arany János szülővárosában a tanítónénik azt mondták: „Itt mi úgy beszílünk, mint a pesti rádiaó, és ha valamék puja falusiassan beszíl, azt mán tesszük is ki szípen a folyosaóra! Hadd fázzík, hadd gondolkozzík!”

Ha e vacogó, folyósaóbeli nyelvünk szépségeihez már a helyieknek sincs antennájuk, a médiákban uralkodó kultúraosztogató nyelvnek hogy legyen? A gazda még birtokolja, de már szégyelli. Ennek a puritanizmusnak talán ez a jelenség a felhajtóereje. „Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják?” – ezt a Bécsben vitézkedő Bessenyei György már a 18. században megírta. Ez a nehézség ma is nehézségünk. Csak még jobban. A népmese, a mese műfaja ezen segít valamicskét, abba ringatom magam.



Arisztotelészről sem a mesemondás jut eszünkbe, mégis egy egész műsort csinált az ő nevével. Hogy talált rá Arisztotelészre?

A zenén keresztül. Két festőművész, Giorgione és Tiziano volt a nyomravezető. Egyik az ösztönös és a művelt zene, a kollektív és a magasművészet találkozását és kapcsolatát, másik ezek küzdelmét festette meg. Egyiken bársonyruhás lantos rongyos furulyást tanít. A másikon fényes Apollón lantja győz a satyros sípja felett. És ahogyan a győztes Apollón megnyúzza a vesztest, a vesztes satyros üdvözül. Szenvedése az önfeláldozó művészet dicsérete. A sokjelentésű képek mögött Arisztotelész Poétikája sejlik föl.



Ebből a sejtésből, felfedezésből hogy lesz műsor?

Úgy éreztem, mindez elmesélhető, kedvemre való. De hogy néz ki a zenéről szóló ógörög mese görög népzene nélkül? Kezdtem görög népdalok után kutatni, s találtam is bőven nekem valót. A legrégebbi 1905-ös felvétel, Isztambulban vették fel, kis-ázsiai görögök énekelnek rajta. Természetesen hangszeres muzsikákat is beiktattunk a műsorba Borbély Mihály, Szabó Dániel, Smuk Tomi segítségével. Appelshoffer János és István fiam pedig szép férfitáncokat tanultak meg. Így a dalok, mesék azóta tánccal is kiegészültek. Ebből született a Síp és lant című műsor.
Tehát az európai műveltség egyik gyökerét, a görög műveltséget vittük színpadra, amit az iskolában untam, felnőtt fejjel megszerettem. Az talán még érdekes, hogy a kiejtésben, fordításban milyen különös segítséget kaptam. Barátaim kérték, hogy egy moldvai csángó fiúnak szerezzek valami munkát, s hát mondom, a kerítésem igazán lefesthetné. Kérdezem, miközben festeget, honnan jöttél, hát Külsőrekecsinből. Mondom, én ott jártam, dalokat gyűjtögettem. S most honnan jössz? Leszbosz szigetéről! – azt mondja. Ott voltam tizenöt évet. Hát az ügyes csángó legény utolért egy leszboszi marathonfutó leánykát, és gyönyörű családot alapított! Úgy tud görögül, mint magyarul.

Időszerűnek érezte mindezt?

Igen, menet közben azt is észrevettem, hogy ez nem csak érdekes, hanem időszerű is.

Európa átalakul, értékei fakulóban.
Az én ösztönös kétségeim, meg sem fogalmazott kérdéseim is biztos ott vannak a témaválasztásban, hogy lássuk, ér-e még valamit európainak lenni: mi az, hogy Európa, s mit tudott adni a görögség Európának, ami most is hasznos, erőt és derűt ad. Mit sikerült összehozni ezeknek a sétálgató, gyümölcsevő, halpusztító, okos-tréfás, csillagvizsgáló embereknek? Ez volt a dolog mögött.

És ér-e még valamit európainak lenni?

Igen. Különös műveltség a miénk, sok szép helyezést kapott már ezen a szép földrészen. Majd minden sikeresebb gondolatunk, rajongásunk ehhez a földhöz, a Kárpát-medencéhez kötődik. Amíg európaiságomat nem éreztem veszélyben, inkább kazakokkal, kirgizekkel vagy idébb, tatárokkal, csuvasokkal foglalkoztam. Most viszont, hogy érzem az európaiság gyengülését, próbálok rendet vágni a fejemben, a szívemben. Ki vagyok, mi közöm ehhez? A kereszténység, magyarság, görög és latin műveltség vajon elég-e bennem?

Nem szalasztottam-e el, amire apáink olyan büszkék voltak, az európai magyar öntudatot?
Édesapám tizenvalahány nyelvet tudott s fordított, de az alapot, a latint trágyás szekéren is tanulta. És ifjan. Elődeink a mi életünket mérlegelve döntöttek, hogy ez a legjobb hely. Hát valahogy ebbe belé kéne helyezkedjünk.

Ha a csillagos égen látható görög mitológia az összeurópai műveltséget jelképezi, ugyanazon csillagos ég magyar történetei pedig a partikulárisat – Nagy Medve és Göncöl-szekér –, milyen viszonyban vannak egymással?

Úgy tűnik, hogy azért

Eurázsia mesekincsének nagy része egyforma.
Szinte ugyanazok az alaptörténetek hullámzanak oda és vissza. Afrikában, Dél-Amerikában más minden, más az ábécéje. A görög mitológia alaptörténeteit úgy tudom elmondani, mint a magyar mesét: Hermész leleményessége a mi népmeséink legkedvesebb figuráit idézi. Hermész viselt dolgaira a székely ember is felkapja a fejét, hogy né, ez ha nem egyeb, ez csíki gyermek! S ha Hazug Pista meséit mondanám egy ógörögnek, az is azt mondaná, hogy állj meg ember, nó, ez a Pista nem peloponnészoszi-e? A minden helyzetben derűs és okos ember – Lúdas Matyi, Háry János – népszerű figura mindenhol. Az volt, az lesz mindig.

Mintha lenne egy feszültség a fogalmi gondolkodás – filozófia – és a képi-mítikus-történeti gondolkodás között. Jézus is példabeszédeket mondott, ha tetszik, sztorizott. Mintha ez hatásosabb és népszerűbb lenne a Kant Tiszta ész kritikájánál.

Ha az ember fogalmi gondolkodásba sodródik, a kocka el van vetve, minden szavadat tisztáznod kell. Azt azonban tudnod érdemes, hogy
amíg szépen szőrözöl, elmegy a hallgatóság.
Míg a fogalmi gondolkozás kerülgeti a témát – mint macska a forró tejet –, a példázat már elevenig hatol. A precíz ember sokszor kimeríti a színtelen ember fogalmát. A történetbe ágyazott megfigyelés, jó tanács barátságosabb és megjegyezhetőbb. De ne bántsuk a filozófiát, se a jogtudományt, ez is mind elemi szükség. Aki borzasztó komolyan veszi önmagát, könnyen unalmassá válik. Viszont aki a végső igazságról lemondva hasonlatokba tudja tömöríteni mondandóját, az igen! Ő a felfedezés, a felismerés örömét meghagyja a közönségnek. Ketten találkozunk, a közönség és én, elindulunk egymás felé, az előttem járók megfigyeléseit, indulatait képekbe csomagolom, mint a karácsonyi ajándékot, örüljön már a szép dobozkának is, szalagnak is, bontsa ki magának. Mért bontsam ki neki? Helyezkedjen belé a történetbe, önfeledten! Kopogtasson be ő, érezze a történetben kedves vendégnek magát! A jó mese magához szelídíti a közönséget.



Gyűjt még a Kárpát-medencében is, máshol is?

Magyart folyamatosan, mindig találok valamit, ami érdekes. Volt egy másfél-két évem, amikor foglalkoztam a Kárpátok pásztorságával, s tanultam ruszin, szlovák, román, szerb népdalokat is. Román kolindákat is ültettem át magyar nyelvre. Most egyelőre álmomban is régi görög felvételek sercegnek.
Még észak-amerikai indiánokkal is foglalkoztam, szép pentaton dallamokkal. Kinti fellépéseim során több rezervátumba is elsodródtam. Érdekelt a sorsuk. A washingtoni Kongresszusi Könyvtárban találkoztam egy Molnár Basa Enikő nevű hölggyel, aki az indián archívumot kezelte, s fonográfhengerekről másolt át kazettára jó néhány, 1896-ban gyűjtött gyönyörű dallamot. A puszta rokonszenv, a sorsközösség is vonzerő. Az erdélyi szászokra egy fénykép láttán kezdtem sokat gondolni. A képen egy román nénike áll a tyúkól előtt, köznapos ruhában, használt köténykében, arcán a neheztelés és az értetlenség: miért is készül ez a kép. A tyúkól két szárnyú ajtaja a gazdátlan öreg szász templomtorony óralapja. Számai szép római számok, az óra mutatója helyén a rigli, a vaspöcök. Az „mutatja” az időt. Azt, mikor elforgatják az óra járásával egyezőleg, az ajtó kinyílik, jöhetnek a tyúkocskák. Az alapító közösség elmenekült, kihalt, jöttek mások, s hogy mi szent, mi nem, nem ismerik fel. Mert nem az övék.

Vannak-e kedvenc mesemondói?

Abból nincs annyi, mint meséből… Aki tán legnagyobb hatással volt rám, az Hazug Pista bácsi, és még a gyergyóalfali Barát Jóska. Jártam Kárpátalján, Forgolányba, Kádár Endréhez, ő is kitűnő volt. Aztán ott volt a salomvári Gál Sanyi bácsi, az erdész: a zalaegerszegi kórházban az orvosok minden kórtermen végighurcolták, azt mondták, ő a legjobb injekció.
Nagykunságban, édesanyám vidékén, Tomajmonostorán jártam egy idős csürhéskanász emberhez, aki a torkát kínzó daganat miatt már csak suttogva mesélt, majd mikor már ez se ment, kis, kockás füzetbe írta le nekem a meséit. Jól beszélő emberből hál’ isten sokat tudok.

Miben más ma mesét mondani, mint anno nekik?

Az én mesemondásom többnyire változó közönség előtt zajlik, ők állandó közönségnek meséltek. Az enyém könnyebbség, mert annyira megfrissülni nem tudok, hogy mindig ugyanazoknak jókedvűen, szorongás nélkül mondjam. Régen a „tsalókák”, tréfacsináló mesemondók, akik általában diákok, katonák vagy mesteremberek voltak, udvarról udvarra jártak, s a mókával kenyeret is kerestek. Házaltak a tudományukkal. Kicsit én is így vagyok. De Hazug Pista bácsiék egy helybe ültek és nagyjából ugyanannak a közönségnek mondták. Mondjuk, az ő közönségük ugyanazt a mesét többször is szívesen meghallgatta, bele is szóltak olykor.

Van olyan, hogy magyar mese?

A magyar mesében sok a humor, incselkedik a sorssal, józan marad örökké, ragaszkodik az épeszűséghez.
A magyar mesékre sejtésem szerint ez például jellemző. A mesemondó finom iróniája: nem ragadtatja el magát sohasem, nem ömleng. Ki tud kacsintani, játékos. Olyan, mint a tánca, mértéktartó – amire a más népek nagyobb időt szánnak, azt a magyar néhány szóval elintézi. Felsorolásokat nem viszi túlzásba, főhősét nem magasztalja egekig, hálálkodásokat kurtán intézi el… Hú, azért ezek elég durva általánosságok! Ha több nép meséjét ismerném, s alaposabban, könnyebben szólnék.



Értik a magyar mesét külföldön, nem veszik el az íze a fordítás miatt?

Hát valamit mindenesetre nagyon szeretnek. Egyszer svéd család látott vendégül. Minden bolondságomat megkacagták, meg is barátkoztunk, negyednap mondom nekik tréfásan: na holnap hazamegyek, lássuk, megismer-e a feleségem. Megállt a levegő, néztek egymásra, hogy ki segítsen a kedves magyar vendég szívszorító gondján. Na mondom, itt baj van. A családfő erőt vett magán, és megkérdezte, mikor is jöttem én el otthonról. Mondom: már lassan négy teljes napja. Hát, András – válaszol –, az én unokám Peruban él, fél éves korában látott engem utoljára, másfél éves lesz, mikor megint látni fog. Ő engem nem fog megismerni, de a maga felesége meg fogja ismerni magát, mikor hazamegy! Semmit se búsuljon! Hát négy nap alatt ő engem nem fog elfelejteni! Na, akkor mérlegre tettem minden korábbi tréfámat. Vajon mit értettek belőlem?

Az Elbától keletre egy-egy szónak két értelme is van, a Királyhágótól keletre három-négy.

A világban nem azonos a szavak foghatósága,
a szavak jelentése adott helyzetben talányos, és vannak népek, akik ezt szeretik, fejlesztik, s vannak népek, akiket ez zavar, bosszant, vagy csak nem tudnak vele mit kezdeni. Nekik a szójátékra már nem maradt idejük, fantáziájuk, nyelvi leleményük beszűkült. Ilyen tájakon például ha „szőr ellenében simogatsz”, piszkálódva, csipkelődve kedveskedsz, még meg is haragszanak rád. Ez az erdélyi ember örök problémája Pesten. Játékos kedves szókra durva, mogorva válasz érkezik. Az ilyen játékos észjárás szemében tiszta nyomorúság, mikor valaki még a szót ki sem ejti, már csuklóból hadonász, macskakörmöket rajzol a levegőbe, hogy ő azt most csak tréfásan fogja mondani, ő azt nem úgy fogja érteni. Szemöldökével is segít neked, egész testével jelzi, hogy nehogy komolyan vedd. Az amerikai filmek egyébként a világ elszürkítésében sokat segítettek. Tévénk sose volt, de édesanyám a piacról hazajövet mindig le tudta utánozni az új filmek ragadós arcrángásait, tőlünk idegen mozdulatait. A százértelmű szavak közt kiválóan virágzik a művészet, a költészet, a mese; az egy-értelműekben a gazdaság, a tudomány. Csuda, mikor a kettő találkozik.

Az is ritka, hogy svájci bankban jó mesemondók teremjenek.


Kiből lesz a jó mesemondó?

Egy görög mese szerint abból, akinek semmije nem volt, aztán lett neki, s aztán azt is apránkint elveszíti. Abból lesz jó mesemondó, aki anyanyelvét birtokolja, szakadatlanul tanulni tud, s másokat meghallgatni. Abból, aki alig várja, hogy mesélhessen. Legnagyobb elismerése pedig az, ha egy közösség, egy nép magára ismer főhőseiben, meséiben.

Van, aki idejét múltnak, fölöslegesnek tartja a paraszti kultúrával való bíbelődést. Erről hogyan gondolkozik?

Nem lehetsz prófétája mindenkinek. Hiába mondod, hogy

a falu műveltségében egyetemes műveltséget találtál,
költői és az egész világ előtt érvényes gondolatokat. És nem csak te, hanem olyanok, mint Kodály, Bartók, Muszorgszkij, Sztravinszkij, Tamási Áron, Sütő András, Ajtmatov… A magyar nyelv sok szép különlegessége, eredetisége idegeneknek is feltűnik, s aki nem tántorodik el nehézségeitől – általában rajongani szokott érte. A posztinternacionalizmus haragudni szokott már az „eredeti” szóra is. Hamar homlokodra süti: „műparaszt”, régebben: „narodnyik”…

Engem, mikor más népek fiaival találkozom – főleg népzenei eseményeken –, nem az izgat, hogy az egész világra rázuhanó amerikai popkultúrából milyen kunkori forgácsot, elszáradt gallyacskát kapott el, hanem hogy nagyapja dunnyogásából mit értett meg.

Az ostobaság, értéktelenség egyetlen esélye a nagy hangerő.
Meggyőződtem róla: más népeknek is örömöt tudok szerezni azzal, ami jellemzően a miénk. Szabad lelkünk nem szereti, ha meghódítják, de a szívünk igen! A szív alig várja, hogy végre valaki meghódítsa. Így van berendezve. A magyar dal, a magyar mese sok szívet meghódított már.


A magyarországi „népi demokrácia” is kidolgozott néhány stratégiát az „eredetiség” megszégyenítésére, lebontására. A kommunizmus üldözte és megsemmisítette a parasztságot.

Igen, ne felejtsük el, hogy Gábor Andor miként hozta létre a Lúdas Matyit! Hazajött Moszkvából, s feladata az volt, hogy a kisgazdákat minden eszközzel alázzák meg, s mielőbb töröljék el a föld színéről. Ezért a Lúdas Matyiban tulajdonképpen a magyar falusi emberre jellemző tulajdonságokat pókhasú gonoszfejű démonokra, mint valami máglyára hajítandó kiszebábukra húzták rá – rajzokon és szövegekben. A későbbi rádiókabarék erre rétegződtek rá. Itt már nem is a nagygazda, hanem a falusi ember volt a célpont. A tájnyelv, a viselet, az eredetiség minden jele gúny tárgya lett, melyen idővel már a falu maga is kacagni kezdett.

Itt a falusi ember a bunkóság, a hülyeség, az elmaradottság jelképe lett. Holott például az ő dalai emelték világ színpadára a magyar zenét.

Régen a mesét felnőtteknek mondták, ma gyerekeknek olvassák fel – hacsaknem a tévében nézik. Fel lehet éleszteni a mesemondást?

Igen, fel lehet. Mostanában éppen ez történik. A mese sokáig volt büntetésben. Olykor ma is a hazugsággal cserélik fel. Úgy látszik, újra eljött az ideje. Kezdi méltó helyét elfoglalni.

Mennyi idő alatt mond el legrövidebben és leghosszabban egy népmesét?

Mesét mondani olyan nagyon röviden nem lehet, mert kézen kell fogni a közönséget és elvezetni valahova, hogy felejtse el tán még önmagát is, aztán rá lehet térni a lényegre. Vannak persze kurta mesék, rövid példabeszédszerűek. Leghosszabban? Nagyjából másfél-két óra. Kádár Endre, a kárpátaljai mesemondó árokba mesélte a közönségét, azt volt neki a legnagyobb trófeája. Jöttek más faluból az aratók, és addig mondta nekik, hogy mind mellé ültek, ledőltek, belealudtak. Hajnalban a harmatverte társaságot ő ébresztette boldogan, büszkén. Na, ha ezt én megcsinálnám, baj volna, engem többet nem hívnának el. Maros megyében működött a vén Kurcsi Minya, őt azért tartottak el saját keserves kis keresetükből a favágók, hogy mikor a munka után hazamentek, meséljen, ringassa őket álomba. Ahogy illik, meseszóval. A test elfárad, de a lélek még nyújtózna egyet. S hát legyen hova.

Mit szól, amikor arról hall híreket, hogy új meséket gyártanak két királyfival vagy két királylánnyal?

Szeretném, ha a gyerekek nem találkoznának ilyesmivel.

Mond egy mesezáró formulát?

Piros alma hullt az én jobb kezembe, háromfele vágtam. Egy legyen azé, aki a mesémet meghallgatta, egy azé, aki meghallotta, egy pedig legyen mindahányunké.

***

Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész 1957-ben született Budapesten. Az első dalokat édesanyjától tanulta, aki a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és nótafa, Tanka Gábor lányaként sok ilyet tudott. Alapítója volt a az Ökrös és az Egyszólam együttesnek, és énekesként hamarosan igen népszerűvé vált. Az éneklés mellett néprajzi tanulmányokat is folytat. Kutatási területei elsősorban a Felvidék, Erdély, Moldva, Somogy, de a Nagykunságban és a Nyírségben is gyűjt dalokat, meséket, tréfákat. Magyar népzenét tanított Kalotaszentkirályon, Jobbágytelkén, Sopronban, a torontói York Egyetemen, valamint kanadai és amerikai táborokban is. 2016-tól színházi előadásban, a Vidnyánszky Attila rendezte Csíksomlyói passióban is részt vesz. Legutóbb, 2018-tól görög mitológiából, Arisztotelész zenefilozófiájából és a görög népművészetből állított össze egy énekes, mesés, táncos műsort Síp és lant címmel. 14 lemeze jelent meg.


Szilvay Gergely

Mandiner, 2019. szeptember 5.