Folkrádió

Életem szerencséje, hogy egy ilyen falut találtam
Interjú Novák Ferenc Tatával

“A táncot lehet visszatanítani, a régi szokásrendet és életet nem, Isten őrizz, hogy így legyen, az egy nagyon retrográd világ lenne… Nem lehet rávenni a lányokat, hogy többrétegű szoknyában kapáljanak, amikor farmerban is lehet. A táncot viszont meg lehet tanítani” – mondja Novák Ferenc Tata, aki szombat este Szék táncos hagyományáról tart előadást a Hagyományok Házában. A 88 éves Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas koreográfust, rendezőt Szék különleges és fejlett táncélete mellett arról is kérdeztük, beszélhetünk-e ma tiszta forrás és táncszínház közötti szembenállásról, és hogy mi a véleménye a mai koreográfiákról.

A szombati előadás a Szék táncai és táncélete a 20. század első felében, 1958-75. címmel írt szakdolgozatára épül. Hogyan lehet egy többéves gyűjtőmunka élményeit, eredményeit összefoglalni egy előadásban?
Ez már korábban is sikerült, sőt, volt egy koreográfiám, a Széki Rómeó és Júlia – Forrószegiek címmel ment itthon –, amely bejárta a világot. Ezt az előadást nemrég felújították, és ezzel kapcsolatban is kellett előadást tartanom Székről. Azt szoktam mondani, hogy egy néprajzosnak legyen vadászszerencséje, anélkül nem megy a dolog. Nekem az volt a vadászszerencsém, hogy eljutottam Székre már 1958-ban. Akkor kellett eldöntenem az egyetemen, hogy miről írom a szakdolgozatom. Az első öt-hat Széken töltött nap után jöttem rá, hogy egy egészen csodálatos világot találtam. Szék elzárt falu volt, a 18-19. század fordulóján, a sóbányászat megszűnésével veszített a jelentőségéből. Még egy autóbusz se járt arra, villany se volt itt. Lehet is látni Korniss Péter fotóin, hogy még a hatvanas évek végén is petróleum lámpa égett a széki házakban. A társadalmi körülmények is bezárkóztak, csak hogy egy példát mondjak, a Széki Rómeó és Júlia is egy Széken játszódó, valós eseményeken alapuló történet alapján született. Széken három utca volt: ezek között az utcák között nem lehetett házasodni. Endogámikus házasságok köttettek, legalább a harmadik unokatestvérekkel lehetett csak házasodni. Az Aprók táncában, ahova a tizenéves gyerekek jártak, már minden fiú tudta, ki az az öt-hat lány, akiket feleségül vehet. És ezt elfogadták. Pedig a gyerekek ismerték egymást, hiszen a konfirmáló iskolába együtt jártak, mégsem merült fel bennük, hogy megtörjék a szokást. Ha pedig felmerült, azt a széki szokásrend hozta össze. Egy ilyen tragikus történet alapján készült a „Forrószegiek”. Életem szerencséje, hogy egy ilyen falut találtam.


Mitől volt a széki táncélet fejlett és különleges?
Az egész magyar nyelvterületen, az egész Kárpát-medencében talán az egyetlen teljes táncrend volt, amit be is tartottak. Nem véletlen, hogy amikor a tanítványaim – Foltin Jolán, Stoller Antal, Lelkes Lajos – kitalálták a táncházat 1971-ben, akkor Martin Györggyel konzultáltak. Ők is a Széken látottak hatására találták ki, hogy a széki táncrend legyen az első, mert ez egy tökéletes, ki nem mozdítható táncrend. Ha kimozdítható, a szokásrend törvényei mozdítják ki. Például, amikor ‘58-ban elkezdtem gyűjteni, a páros táncok között ott volt a „gólya”. Ez egy polgári tánc volt, valószínűleg Kalotaszegről hozták az ott szolgáló fiatalok. Ezt a párok egymás mögött, oszlopban felsorakozva táncolták. Aztán, három év múlva, mikor tovább gyűjtöttem, eltűnt. A szünetben táncolták a sűrű és ritka tempót, és akkor volt még verbunk is. Ez körülbelül három-négy évig létezett, aztán jött egy következő generáció, akik már nem tudták megtanulni, mert a sűrű a ritka tempónál sokkal nehezebb tánc. Természetesen az előadásomon lesz táncos is, aki bemutatja majd, mennyivel bonyolultabb táncról van szó. Az előadás címe mindig az, hogy Szék táncélete és szokásai 1958-75. Utána, ‘74-ben megjött a villany, és minden szétesett egy pillanat alatt. Jött a rádió, a televízió, és pár év alatt ez az egész szokásrend kissé szétesett.

Ma egy holland férfi tarja fenn Széken a szokásokat. Pontosan mit csinál ő?
Minden pénzét erre szánta, Csipkeszegen például megvette a régi, bontásra ítélt forrószegi házat, ahol a táncház működött, és vele szemben egy telken felépíttette. Széki viseletben jár, fantasztikus pasi. Wagner után szabadon én Fliegende Rollendernek hívom. Annak idején, amikor Korniss Pétert felvittem Székre, beleszeretett ebbe a kultúrába, el is döntötte, hogy abbahagyja a színházi fotózást, és a 24. órát fogja rögzíteni, ami az egész Kárpát-medencei kultúra megismertetését jelenti. Fantasztikus a munkája, óriási üzenet a jövőnek. Ötven év múlva lesznek majd igazán hálásak neki. Az első benyomások hatására megjelent az első könyve Elindultam világ útján címmel, amelynek a néprajzi megjegyzéseit, jegyzeteit én írtam. Elvittem Magyarországra máshová is, például Csökölyre, hogy fehér gyászt, Vörsre, hogy bábos betlehemest fotózzon. A könyv megjelent angolul is, ez került a kezébe ennek a jóembernek Amszterdamban, aki aztán fogta magát és elment Székre. Amikor oda utazott, a nyolcvanas évek vége felé, még úgy-ahogy élt a hagyomány Széken. Annyira beleszeretett, hogy mindent feladott Hollandiában és odaköltözött, sőt be is nősült: egy Erzsike nevű, csodálatos széki asszony a felesége.

A tánc Szék társadalmának életében nagyon jelentős szerepet töltött be. Élethelyzetekhez, életeseményekhez kapcsolódott. Hogyan lehet ezt visszatanítani?
A táncot lehet visszatanítani, a régi szokásrendet és életet nem, Isten őrizz, hogy így legyen, az egy nagyon retrográd világ lenne… Nem lehet rávenni a lányokat, hogy többrétegű szoknyában kapáljanak, amikor farmerban is lehet. A táncot viszont meg lehet tanítani. A táncgyűjtés filmen már a húszas évek végén megkezdődött Magyarországon. Ez egyedülálló egész Európában. A gyűjtés mániákusan folyt, annak ellenére, hogy nagyon sokáig senki nem fizette. Volt egy-két ember: a Népművészeti Intézetnél Muharay Elemér, aki ezt támogatta, ő karolta fel Martin Györgyöt, Pesovár Ernőt, Pesovár Ferencet, és még sok mindenki mást. Ha netalántán a Népművészeti Intézet küldött ki minket, akkor kaptunk valamennyi pénzt: állták az útiköltséget másodosztályon, és egy nagyon kevés kis napidíjat is kaptunk, egyébként teljesen ingyen jártuk Erdélyt és a Felvidéket is. Ennek eredményeképp ma több mint kétszázezer méter film áll rendelkezésünkre. A hetvenes évek elején egyszerű volt, mert akkor még székieket tudtunk idehívni a táncházba, ahol bemutatták a táncokat. Ma már ez nem lehetséges, de minden táncrend megtanítható a filmek alapján is. Megvan a kultúrája és a módszertana, benne van az oktatási rendszerben. Egy valamirevaló tánckar vezető tökéletesen tudja, hogy kell megtanulni filmről, leírásból, sőt, tulajdonképpen aki egyetemi diplomával rendelkező táncpedagógus, annak tudnia kellene „táncírni” is.

1972-ben az első táncháznál a tiszta forrás, a tiszta néptánc bemutatása volt az alapvetés, Ön mégis a táncszínházat választotta.
1954-ben, pontosan 65 évvel ezelőtt alakult meg a Bihari Együttes, amelyhez csatlakozott Szigeti Károly, Györgyfalvai Katalin, és Tímár Sándor, de volt egy önképző körünk is, amelynek tagja volt Martin György, Pesovár Ernő, Pesovár Ferenc, Éri István régész, és olyan írók is, mint Fodor András, Sánta Ferenc, zenészek közül pedig Sárosi Bálint. Mindent megtárgyaltunk, és ennek a körnek az volt a véleménye, hogy a tiszta forrást meg kell tanulni. Lelkiismeretesen meg is tanultuk az eredeti anyagot, de úgy voltunk vele, ha a koreográfiánkkal nem mondjuk el a saját véleményünket erről a világról, akkor valamiből kétségbeejtően kimaradunk. Mi nem akartunk kimaradni. A vita lényege annyi volt, hogy a tiszta forrást mutatom be, vagy pedig a tiszta forrásból mint anyanyelvből létrehozok műveket. Így dőlt el a Bihari Együttesben már az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején, hogy a mi utunk ez utóbbi lesz. Igen ám, csak amikor beindult a táncház, sok kitűnő ember: filmesek, írók, költők beleszerettek az eredeti anyagba, és iszonyatos dühvel tiltakoztak a táncszínház ellen. Ez az ideológiai különbség mára megszűnt.



A mai koreográfiákról mi a véleménye?
Nagyon sok a tehetséges koreográfus, az oktatási rendszerünk már a hatvanas évektől hallatlanul erős. Bizonyos általános műveltségbeli hiányok viszont vannak. Egy táncos asszisztensképzőben nagyon erős volt az irodalomtörténet tanítás, a művészettörténet, a zenetörténet, ez ma valahogy nincs meg. Nagyon jóban vagyok a fiatal koreográfusokkal, sőt, sokszor jönnek hozzám tanácsokért. Viszont az általános műveltség elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki táncszínházat csináljon. Ezt az új rektornak kell rendbe tennie. Szerencsére Bolvári-Takács Gábor, a Magyar Táncművészeti Egyetem rektora tudja, milyen hiátusok vannak ezen a területen, és akar is ezen változtatni. Remélem, hogy a következő évekre ez helyrebillen, és akkor tágabb lesz a látókör.

Ez a hiátus az előadások nézés közben is érezhető?
Igen. A koreográfiák összerakását tekintve nagyon tehetségesek, de abban a pillanatban, amikor egy színházi darabot csinálnak, megmutatkozik, hogy nem látnak a dolgok filozofikus mélyébe. Előfordul, hogy beszélgetek egy fiatalemberrel, és amikor bizonyos irodalmi vonatkozásokról kérdezem, nem tud válaszolni.


Min dolgozik most?
Sok helyen tartok előadásokat, A magyar néptánc évszázadai cíművel sok helyre hívnak. Ezt táncosokkal és zenészekkel tartom, Pesovár Ernő ragyogó könyve alapján állítottam össze, hozzátéve a magam felismeréseit. Nagy sikere van, és a fiatalok is szívesen meghallgatják. Hívnak ide-oda, hogy színházi szóval éljek, dramaturgnak. Nemrég segítettem a Maros Együttesnek Marosvásárhelyen: Kányádi Sanyi halála után szerettek volna csinálni egy Kányádi-előadást, ebben kérték a segítségemet. Meg is írtam a forgatókönyvet, nem tudtam ott lenni, de a bemutatónak állítólag óriási sikere volt. Ameddig szellemileg bírom, hogy segítsek, addig nagyon szívesen teszem, ez a dolgom.

Novák Ferenc Tata a hatvanas évek elején megírt szakdolgozata alapján mesél az európai viszonylatban is kiemelkedő néprajzi és művelődéstörténeti gyűjtőmunkájának élményeiről, eredményeiről szeptember 28-án, este 19 órától a Hagyományok Házában. A táncos-zenés előadás során megismerhetjük azt a jelentős szerepet, amelyet a tánc töltött be Szék társadalmának életében. Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész 1961-ben ismerkedett meg Novák Ferenccel, aki először vitte el egy erdélyi táncházba 1967-ben. Ekkor kezdett el a hagyományos paraszti kultúrával foglalkozni, és magával ragadó, élethű sorozatban örökítette meg Szék kultúráját, táncéletét, így az est folyamán számos fotóját is bemutatjuk. Az esten Pali Marci széki prímás, kísér Kerékgyártó Gergely és Porteleki Zoltán muzsikálnak, közreműködik a Bihari János Táncegyüttes. Az előadást egy közös széki táncrenddel zárják az Átriumban, amely egyben az esti táncház kezdete is.

Ménes Márta

061, 2019. szeptember 28.