Folkrádió

Akkor mostantól a néptánc is versenysportág lesz?

4077 csapással 2 percen belül világrekordot döntött a Fricska Táncegyüttes, és ezzel együtt megszületett a #NeptancSport hashtag az interneten. A
Fricska világrekordjának önmagán túlmutató jelentősége van, és talán egy tendenciát is jelez a néptánc műfaján belül.

Sosem felejtem el az egyik tánctanár megjegyzését, aki egy gyimesi kurzuson azt mondta, azért olyan laposak és földközeliek a tánclépések ezen a tájon, mert a meredek hegyeken végzett, egész napos munka után már nem volt erejük magasra emelgetni a lábukat. A néptánc a táj jellegzetességeihez igazodva, a közösség életmódjával együtt, organikusan alakult. Ebből a szempontból érdekes az a folyamat, amit a Fricska Táncegyüttes most a maximumra járatott, a néptánc felgyorsulása. Vajon ez csak a városi ember ingergazdag, gyors életmódjával volna összefüggésben?


Nézem a videót, amint a Fricska táncosai épp megdöntik a rekordot, amit előzőleg is ők állítottak föl, hiszen senkinek nem jutott eszébe eddig ebben versenyezni. Egyiküknek rózsaszín kineso tape az alkarján, valószínűleg ízületi gyulladást kapott a felkészülés során. Legyőzték saját magukat, és felülkerekedtek önnön korlátaikon. Igaz, hogy

a mozdulatok olyan gyorsak és szükségszerűen lebutítottak, leegyszerűsítettek, hogy arra az a marossárpataki, vagy őrkői táncos sem ismerne rá, akitől eredetileg vették a figurát,

így ez táncnak is nehezen volna nevezhető. Persze itt most a fizikai teljesítményen van a hangsúly, és senki sem kérdőjelezné meg, hogy ők magasan képzett táncosok, akik tudnak szépen is táncolni. De vajon mi motiválta a Fricska táncosait abban, hogy egy alapvetően szociális táncból (értsd: a szerepe a szórakozás) művészetté emelt műfajban világrekordot állítsanak föl, és ezzel a sport is bekerüljön a néptánc lehetséges funkciói közé?

A Fricska több interjúban elmondta, hogy céljuk a magyar kultúrát „modern köntösbe” öltöztetve megismertetni a világgal. A modernizálásra nyilván azért van szükség szerintük, mert jelenlegi formájában – ami alapvetően a tradicionális formákhoz való ragaszkodás – nem tarthat számot nagy érdeklődésre. Annyiban igazuk lehet, hogy még mindig viszonylag kevés olyan kortárs kísérletet látunk, ami a néptáncból induló új színházi, táncos nyelv létrehozására törekedne. (Az más kérdés, hogy sokak szerint a progresszió eleve nem elvárás a néptánccal szemben).
Csakhogy amikor a Fricska „modern köntösbe” bújtat, semmivel sem tesz többet, mint amennyit ez a kifejezés magába foglal: megváltoztatja a külsőt, de ettől még belülről nem gazdagítja a műfajt.

Pontosan úgy, mint azok a népzenei feldolgozások, amik során a rockzenében használt hangszerekkel játsszák el a közismert dallamokat, ezáltal közelebb hozva azokat a mai hallgató füléhez. Ezek a zenék nem nyitnak új utakat a népzenéből induló könnyűzene előtt, nem válnak érvényes „világzenei kíséretté”, hanem egy viszonylag konzervatív szemléletet képviselve egy kortünetet jeleznek.

Ha a belső motivációját akarom megérteni ezeknek az extrém „modernizálásoknak”, nem tudok nem gondolni azokra a sztereotípiákra, amik a néptáncot övezik, miszerint ők a múltban ragadtak, és poros hagyományokhoz ragaszkodva, egy már letűnt kultúrát tartanak életben mesterséges lélegeztetéssel. Miközben él ez a közvélekedés, a néptáncosok és -zenészek belülről azt élik meg, hogy egy vibráló, friss energiákkal teli közeg részesei, aminek része a mozgás és zene öröme, és nem utolsó sorban a versenyhelyzet is. Ugyanis a legényeseknek valahol ugyanaz a lényege, mint a breakeseknél a battle-eknek – lásd a témában korábbi cikkünket –, hogy egyesével kimerészkedve a zenekar elé, a szólótáncban összemérjék magukat. Azt hiszem, a Fricska ezeket a sztereotípiákat is felül akarja írni, és megmutatni a világnak az ő belső megélésüket, hogy mennyire jelenvaló ez a kultúra, és milyen virtuózak ezek a táncok – csakhogy a nagy erőlködés mindig izzadságszagot eredményez.


Az is felmerül, hogy miért éppen a gyorsaságban látják a modernizálás útját? Emlékszem, valamikor 2006 körül kerültek fel a YouTube-ra a Romafest Gypsy Ensemble videói, amikben akkori szemmel nézve elképesztő gyorsasággal és szinkronban táncoltak férfi cigánytáncokat. Ma visszanézve ezek már nem is olyan gyorsak, az elmúlt tizenkét évben ugyanis nemcsak az élet, de a videó hatására a férfitáncok is felgyorsultak, legalábbis ahogy a táncházakban táncolják. Feltételezem, részben ezen videók hatására indult el az a folyamat, hogy a legényesező fiatalok felhúzzák a zenekar által játszott zene tempóját és ezzel az adrenalin azonnal az egekbe szökik. És mivel ez legfőképpen a férfiakra vonatkozik, ezzel egyidejűleg a néptánc macsósodása is egyre többeknél megfigyelhetővé válik.

Elegancia, egyediség, humor és részletgazdagság helyett mintha manapság a gyorsaság, az akrobatikusság, az erő válna a jó táncos legfőbb ismérvévé. A Fricska táncegyüttes példája legalábbis ezt mutatja.

Másrészt talán az is közrejátszhat ebben, hogy az alapvetően ortodox, purista szemléletű néptáncoktatásban a táncos adatközlők mozdulatait kérik számon, amik azonban egy-egy ember személyes, egyedi mozdulatai voltak. Azzal, hogy ezeket csoportos koreográfiákban, szinkronban táncoltatják, megmásíthatatlanul rögzítik ezeket a mozdulatokat, és arra kevésbé buzdítanak a tanárok, hogy stíluson belül maradva improvizáljanak a táncosok. Nemcsak a már meglévő, felgyűjtött mozdulatokat – vagy ahogy a legényesben mondják, pontokat – variálva, hanem esetlegesen a táncos egyéniségéből adódóan egyedi lépéseket is. Így aztán nem csoda, hogy amikor egy fiatal társaság a modernizálásra adja a fejét, a legkézenfekvőbbnek az tűnik számára, ha a mozdulatokat eltúlozva, felgyorsítva adja elő.


Harmadrészt – ahogy az most a balettben is téma –

a gyorsulásban, az akrobatikusságban szerepe lehet a közösségi médiának, és annak, hogy nagyon erősen vizuális kultúrában élünk, ahol a látvány az elsődleges információ.

A balettban is megfigyelhető az a tendencia, hogy a Facebook, az Instagram hatására a táncosok extrém hajlékonyságra törekszenek, negatív spárgába emelik a lábukat, versenyeznek abban, hogy ki tud több piruettet kiforogni, magasabbra ugrani, miközben a művészi kifejezés egyre inkább háttérbe szorul. A néptáncban ugyanez – jelen példa szerint – a gyorsaságban és akrobatikusságban jelentkezik, hiszen ez az, aminek befogadása semmilyen energia befektetést nem igényel a néző részéről.

Persze a Fricska vállaltan szórakoztatni akar, erre utalnak a látványos színpadi mosolyok, kigyúrt, tökéletes férfitestek, és a nézői reakciók is. A számok magukért beszélnek: 4077 csapás két percen belül, több mint 10 ezer lájk a Facebookon, többezres nézettségű videók, külföldi televíziós tehetségkutatós sikerek, fellépések New York-tól Pekingig. A Fricska elviszi a magyar népi kultúra hírét külföldre, és ha olimpiai sportág nem is lesz a magyar néptánc, ezentúl biztosan el lehet számoltatni az egyetemen a néptáncot testnevelés kreditként. De a krediteken túl számítanak-e a számok?


Szász Emese

Fidelio, 2019. október 15.