Folkrádió

Utrechtből Mátészalkára

A Hollandiában született 24 éves Marielle van Luijk édesanyja magyar, édesapja holland. Gyermekkora óta rendszeresen járt Magyarországra, ennek köszönhetően mélyen gyökerező magyar identitástudat alakult ki benne. Hogyan kerül egy huszonéves fiatal lány Utrechtből Mátészalkára, és miért érzi úgy, hogy Magyarországon minden álma teljesülhet?

Marielle első emlékei Magyarországról az általános iskolával kapcsolatosak. Amikor Hollandiában májustól júniusig szünetelt a tanítás, édesanyjával mindig Magyarországra utazott, és egy ének-zenei általános iskolába járt. Itt tanult meg hatéves korától hegedülni is. A magyar népzenével az első hegedűtanára ismertette meg, majd hallás után megtanulta játszani. Mindig is úgy érezte, ez az a zene, ami erőt ad neki.

– Amikor vissza kellett mennem Hollandiába, mindig sírtam, itt akartam maradni. Már kisgyermekként is otthonosabban éreztem magam Magyarországon, mint Hollandiában – emlékszik vissza.

Marielle idén végzett az Utrechti Zeneakadémián, klasszikus zenész szakon. Egy héttel a diplomakoncert után költözött Mátészalkára. Egész egyszerűen idehúzta a szíve, a magyar hagyományokhoz való ragaszkodás. Néhány évvel ezelőtt a szatmári tánc látványa annyira elvarázsolta, hogy elhatározta, szeretné megtanulni. Az interneten utánanézett, Magyarországon hol tanítanak ilyet, így talált rá a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Mátészalkára. És itt talált rá szerelmére is. Vőlegényével – akivel a szatmári táncórák közben ismerkedett meg – nemrég vettek lakást Mátészalka belvárosában.

– Korábban is terveztem, hogy Magyarországra költözöm, de féltem, hogy nem tudok majd megélni. De minden okkal történik, nem a véletlen műve volt, hogy rátaláltam a szatmári táncra, és megismertem Csabát. Emlékszem, amikor megérkeztem Budapestre, és először szálltam fel a Mátészalka felé tartó vonatra, mintha időutazáson vettem volna részt. Megérintett a régi vagonok látványa, amelyek az eltűnt időket juttatták eszembe – idézi fel első mátészalkai látogatását.

Kérdésünkre, hogy milyen életet hagyott ott Hollandiában, úgy válaszolt, hogy bár diákévei alatt ott könnyű sorsa volt, mert a szülei segítették, a zeneiskola elvégzése után mindenképpen egyedül szeretett volna boldogulni. Ha Hollandiá­ban marad, lakást kellett volna bérelnie. Ahhoz, hogy egy húsz négyzetméteres albérletet fenn tudjon tartani, a zenélés mellett mást is kellett volna dolgoznia.


– Magyarországon csak azokkal a dolgokkal kell foglalkoznom, amelyeket szeretek csinálni. Idilli környezetben élhetek. Nagyon tetszik például, hogy itt még sok helyen lehet készpénzzel fizetni, Hollandiában sajnos már nem mindenhol – állapítja meg.

Azt mondja, édesapja hazájában azért nem érzi magát otthon, mert nincs nemzeti összetartozás. Nem csak a városokban, már vidéken sem. Csodálatosnak tartja a magyar nemzeti ünnepeket, főleg augusztus huszadikát. Hollandiában nincsenek ehhez hasonló alkalmak: az emberek csak a királynő napján, illetve akkor gyűlnek össze, ha a labdarúgó-válogatott győzelmét ünneplik.

– A magyar gyerekek az iskolában megismerkednek a magyar versekkel, a magyar írók műveivel, a magyar történelemmel, ezáltal kialakul bennük a hazaszeretet. Hollandiában ez elképzelhetetlen. Nem tanulnak holland népdalokat, verseket, történelmet, csak világirodalmat, világtörténelmet, nekik nem fontos a patriotizmus. A holland énekkönyvekben is csak néhány anyanyelven írt ének található – magyarázza.

Azt mondja, hollandként mindez valószínűleg fel sem tűnne neki, természetesnek venné, mint a többiek. Érthetetlen számára, hogy a hollandok azért nem lehetnek büszkék a XVII. századra, a nagy németalföldi festők korszakára, mert akkor zajlott a gyarmatosítás. Nem ért egyet azzal sem, hogy a holland hódítók nevét viselő utcákat sorra átnevezik. Mint mondja, náluk nagyon kell vigyázni arra, mit mondanak, mert túlontúl is figyelnek a politikai korrektségre. Például néhány nyilvános helyen már nem is állítanak karácsonyfát, nehogy megsértsék mások vallási érzéseit. Gyermekkorában sokat szerepelt a tévében a Mikulás holland segítője, Fekete Péter (Zwarte Piet). Az állami tévében ma már nem jelenhetnek meg Fekete Péterek, mert az a rabszolgatartásra utalna.

Úgy látja, a magyarok összetartóak, nem olyan ridegek, mint a hollandok. Ez is oka, hogy az itt élő hollandok nem barátkoznak egymással, inkább ők is a helyiekkel szeretnének ismerkedni.

Akaratlanul is rátérünk a közbiztonság kérdésére. Az amszterdami és az utrechti terrortámadások idején pont az adott városban tartózkodott. Még mindig felkavarja, ha fel kell idéznie a történteket, amikor órákig senki nem mehetett ki az utcára. Megnyugtatónak tartja, hogy Magyarországon terrortámadások még nem fordultak elő. Kérdésünkre, mit gondol arról, hogy a nyugatiak szerint diktatúrában élünk, egyértelműen válaszol: Orbán Viktor Facebook-oldalán bárki kritizálhatja a miniszterelnököt, nem törlik ezeket a bejegyzéseket, továbbá ha diktatúrában élnénk, akkor az ellenzéki pártok sem létezhetnének.

Mikor arról kérdezzük, hány éves korában kezdődhetett a magyar népi kultúra iránti vonzalma, azt válaszolta, hogy már egészen kicsiként szerette nézni a Magyar népmesék című rajz­film­sorozatot.

– Először jött a népviseletek iránti rajongásom, majd később a régi népi tárgyak, bútorok iránti vonzalmam. Senki nem gondolná, de a legtöbb ilyet Hollandiában sikerült beszereznem – mutatja a szoba végében álló tálasszekrényt és a rajta lévő miskakancsót. Mikor megjegyezzük, hogy a mellette lévő kredenc kifogástalan állapotban van, elmosolyodik.

– Saját kezűleg újítottam fel. Kerestem restaurálásról szóló videókat az interneten, kölcsönvettem a párom szerszámait, és sikerült megcsinálnom. Ugyanígy reno­váltam egy Singer-varrógépet is.

Rendszeresen jár piacokra, ahol magyar népviseleti ruhákat vásárol. Nyílik az antik ruhásszekrény, és feltárul Marielle féltve őrzött birodalma, tele népviseletekkel. Eddig éveken át csak vásárolt, gyarapította a gyűjteményét, idén néhány példányt elad, hogy másokat vegyen helyette. Azt mondja, ha Budapesten élne, akkor is népviseletben járna, mert számára ez a természetes, Hollandiában is így öltözködött. Azt sajnálja, hogy Magyarországon már vidéken sem öltözik így senki. Még itt, Mátészalkán is megnézik, ha széki viseletben vagy egy kékfestő mintájú néptáncos szoknyában megy az utcára.

A kedvence a sárközi viselet, amely a legpompásabb magyar népviselet. Pontosan a díszessége miatt szereti, az esküvői ruhája is ilyen lesz.

– A holland népviselet egyáltalán nem díszes. Egyszerű, puritán, a fekete szín a hangsúlyos, nincsenek széles, nagy rokolyájú szoknyák. Mintha ezzel is azt üzennék, ne legyél hivalkodó, ne legyél büszke – magyarázza. Sajnálatosnak tartja, hogy Hollandiában nem értékelik a népi kultúrát. Magyarországon viszont teljesülhet egy régi vágya, ugyanis a mátészalkai Szatmári Múzeumban lesz hamarosan kiállítása.

Marielle tele van tervekkel. Népi hegedűt tanít egy helyi általános iskolában, és hamarosan beiratkozik a Nyíregyházi Egyetem Zenei Intézetbe, népzenész szakra. Már népi zenekar alapításán is gondolkodik. Úgy érzi, arra született, hogy megmutassa a világnak a magyar népi kultúra szépségeit.


Lass Gábor

Demokrata, 2019. november 13.