Folkrádió

Elemi erővel tört fel belőlem az éneklés iránti vágy
Debrecen

Aki egyszer is hallotta Bárdosi Ildikót énekelni, nem fogja elfelejteni a gyönyörű hangját. Honnan indult, hova érkezett, milyen tervei vannak? – erről beszélgettünk a Debrecenben élő népdalénekessel.

Az énekesnő Debrecenben él, ám a Kis-Küküllő menti Dicsőszentmártonban született, s hogy mennyire fontosak számára erdélyi gyökerei, arról három lemeze is tanúskodik.


Dehir: Honnan a zenei tehetség? A szüleiben is megvolt a szikra?

Bárdosi Ildikó: Egyik szülőm sem zenész, édesanyám matematikatanárnő, édesapám pedig építkezési vállalkozó. A nagyszüleim révén van zenei kötődésem, az apai nagyanyám nagyon szépen énekelt, anyai nagyapám több hangszeren játszott.

Dehir: Mikor mutatkozott meg először a zenei tehetsége?

Bárdosi Ildikó: Néhány hónapos voltam, amikor a nagynéném felhívta édesanyám figyelmét arra, hogy amikor énekel nekem, én azonos hangmagasságon gőgicsélek vissza. Óvodás koromban is sokat énekeltem. Román óvodába jártam, ahol

kivételesnek számított, hogy a sok tehetséges román gyerek helyett az év végi szereplések alkalmával mindig engem választottak az énekesi feladatokra.

Tehetségemre az óvónők fel is hívták szüleim figyelmét, de ez számukra akkor már nyilvánvaló volt, hiszen folyamatosan énekeltem. Mondhatni, elemi erővel tört fel belőlem az éneklés iránti vágy.

Dehir: A művészeti pályák elég ingoványosak. A szülei a későbbiek során nem féltették ettől?

Bárdosi Ildikó: Egyáltalán nem, sőt, erre irányítottak, főleg édesapám. Egy Nyárád-menti kis faluból származik, de mindig is ki akart törni onnan, nagy tervei, álmai voltak: színész vagy író szeretett volna lenni. Ezeket a vágyait azonban nem tudta megvalósítani, mert nagyapám nem szolgáltatta be földjeit a közösbe, ezért amikor apám a nagyenyedi tanítóképzőbe felvételizett – azt gondolván, hogy az is egy út lehet a művészi kibontakozáshoz – megmondták neki, hogy amíg az édesapja nem adja be a derekát, addig nem fogják felvenni. Nagy szívfájdalma maradt, hogy ő azért nem válhatott olyan tanult művészemberré, aki lehetett volna, mert a történelem ilyen csúful elbánt vele. Ezzel a hiányérzettel élte le az életét, s ez indította el arra is, hogy a gyerekeit hozzásegítse céljaik eléréséhez. Így történt, hogy én nem egy ipari líceumba, hanem a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőbe jelentkeztem, egy olyan iskolába, ahol a művészetekre nagyobb hangsúlyt fektettek.


Dehir: Tanult, majd tanított is?

Bárdosi Ildikó: A gimnázium elvégzése után egy évig a szülővárosom melletti kis faluban, Vámosgálfalván tanítottam. Nagyon nehéznek éreztem 18 évesen ezt a feladatot, s rettentően munkált bennem a szereplési vágy is. Ekkoriban az igazi álmom a színészet volt. Mindig is szerettem verseket mondani, tudtam, hogy nagy érzelmi hatást tudok kiváltani az emberekből egy-egy szavalatommal. Jelentkezni is akartam a Marosvásárhelyi Egyetem színművészeti képzésére, még felkészítőkre is jártam. Egy ilyen alkalom egyikén azonban rájöttem, mégsem ez az én utam, túlságosan gátlásos vagyok ehhez a pályához. A vágy azért még mindig nem hunyt ki, a mai napig vonz a színészet.

Dehir: Aztán maga mögött hagyta Erdélyt. Miért?

Bárdosi Ildikó: A rendszerváltás után az egyik volt iskolatársnőm felhívta a figyelmemet arra, hogy erdélyieknek is lehet magyarországi egyetemekre, főiskolákra felvételizni. Volt bennem azért némi dilemma, mert a Maros Művészegyüttes meghirdetett énekes-állására is felvettek időközben és az akkor alakuló későbbi Háromszék Táncegyüttes is erősen csábított Sepsiszentgyörgyre, de végül a továbbtanulásnál döntöttem. Úgy gondoltam, tanulmányaim után majd visszatérek Erdélybe, de aztán másként alakult.

Dehir: Merre vitte az alföldi szellő?

Bárdosi Ildikó: Miután elvégeztem a főiskolát, férjhez mentem egy debreceni fiatalemberhez és az erdélyi együttesek helyett a tanításnál maradtam.

Sorsszerűnek tartom, hogy a diplomám megszerzése után szinte tálcán kínálták nekem a népi ének tanári állást a Hajdúböszörményi Zeneiskolában.

Kedvesné Herczeg Mária javaslatára alakult meg 1994-ben itt, a térségben elsőként, a népzene oktatása alapfokú zenei képzés keretében. A népi ének szak elindítása némi ellenállást váltott ki egyes ének-zene szakos kollégában, nem értették, miért van szükség erre, hiszen ők maguk is tanítanak népdalokat az általános iskolákban. Nem tudhatták, hogy elég nagy különbség van a kétféle oktatás szemlélete és módszere között. Mi a népdalgyűjtők által rögzített falusi énekesek hangfelvételei segítségével tanítjuk meg a szebbnél szebb, díszített népdalt az adott tájegység stílusjegyeire támaszkodva. Ugyanis a népdalok hiteles előadásmódját csak hallásból lehet megtanulni. Természetesen a kottát is használjuk, de semmiképpen sem azokat, amelyek csak a népdalok vázát, a díszítéseitől megfosztott általánosan ismert változatokat mutatják. Többször szerveztem kirándulással, koncertekkel egybekötött gyűjtőutat a tanszaknak, hogy élő forrásból is táplálkozhassunk. Ezt az élményszerű népdaltanítást 24 évig szép eredményekkel végeztem az adott intézményben, mely idő alatt úgy érzem, sok gyerekkel sikerült megszerettetnem népzenei kultúránkat. Tavaly e tevékenységem elismeréseként országos szakmai tanári díjban részesített a Magyar Kórusok, Zenekarok És Népzenei Együttesek Szövetsége, a KÓTA, melyre büszke vagyok.



Dehir: De a tanítás mellett továbbra sem felejtkezett el az éneklésről és a szülőföldjéről sem.

Bárdosi Ildikó: Amikor az ember eltávolodik a szülőföldjétől, akkor jön rá, hogy milyen értékeket is hagyott maga mögött. A ’90-es évek elején egy néprajzi előadáson találkoztam szülővárosom nyugalmazott unitárius lelkészével, Adorjáni Károllyal, aki felhívta a figyelmemet Almási István kolozsvári népzenekutatóval közösen végzett népzenei gyűjtésére. Almási István érdeklődését többek között egy ismert balladatípus helyi változata keltette fel, melyet Károly bácsi felesége, az akkori magyarsárosi tanítónő, Adorjáni Júlia rögzített először. A ’70-es évek elején egy népzenei felhívásnak eleget téve, Júlia néni kiadta feladatként tanítványainak, hogy érdeklődjenek környezetükben régi népdalok felől. Így bukkantak rá Pataki Józsefné Balázs Rozáliára Magyarsároson, aki A szívtelen anya balladatípus egyik helyi változatát, A nagy török asszony balladáját is elénekelte nekik. Óriási szenzáció volt akkoriban, hogy a Kis-Küküllő vidékének vízmelléki részén is megtalálták e ballada egyik változatát. Ennek kapcsán indult el Almási István és Adorjáni Károly a környéket bejárni. Az ő jóvoltából nekem is volt szerencsém hangfelvételen meghallgatni a balladát, majd kiderült, hogy ez a néni még él, fel lehet őt keresni. Eljuthattam hozzá, s ez az élmény meghatározó volt számomra.

Sok szép dalt tanultam Rozika nénitől. Egyikkel be is neveztem egy népzenei lemezpályázatra, beválogatták. Így ismerkedtem meg Havasréti Pállal, a Téka Együttes bőgősével, aki a lemez zenei rendezője volt.

Azt javasolta, ha van még több ilyen dalom, azokból lehetne egy önálló lemezt készíteni. Így történt, hogy a Téka Együttes zenei kíséretével és zenei rendezésével 2001-ben elkészült első lemezem, ami a Ki az eget megkerüli címmel látott napvilágot.

Almási István és Adorjáni Károly mintája nyomán, onnantól kezdve szinte minden vakációmat a környékbeli falvakban töltöttem és szorgosan gyűjtöttem a dalokat, az élményeket.



Dehir: Hogyan lehet hozzálátni egy ilyen gyűjtéshez?

Bárdosi Ildikó: Édesanyám pedagógusként ekkorra Dicsőszentmárton környékének szinte minden falujában megfordult már. A Ceaușescu-rendszer politikájának köszönhetően a magyar tanerőket akár évente más településre helyezték, nehogy túl sokáig időzhessenek egy-egy magyar közösségben. Nekem ezzel nagy szerencsém volt. Akárhova mentem, csak annyit kellett mondanom: „Bárdosi Ildikó vagyok.” Édesanyámat is így hívják, ez volt a varázsszó, amitől egyből megnyíltak az emberek, kitárultak a kapuk.

A gyűjtés során a változatok voltak számomra érdekesek, egyazon dal hogyan szólal meg egy-egy ember ajkán. A gyűjtésből származó élményeket mélyen magamba szívtam, életem végéig emlékezni fogok rájuk.

Ebből az élményanyagból, gyűjteményből aztán három zenei lemezem készült a Ki az eget megkerüli, Ki a hegyen túlhaladtál… és a Kis-Küküllő gyönge vize. 2012-ben született egy karácsonyi és újévi ünnepkörhöz kapcsolódó lemezem is Megjövendölve volt régen címmel. A legutóbbi viszont a férjem, Molnár Miklós munkáját dicséri.



Dehir: Aki szintén zenész.

Bárdosi Ildikó: Válásom után 3 évvel ismerkedtem meg jelenlegi férjemmel, aki a nagymúltú Ökrös Együttes prímása volt. A harmadik Küküllő-menti lemezemen is már ő muzsikál. Tavaly volt egy lemezpályázati lehetőség, s akkor merült fel bennünk az ötlet, hogy jó lenne, egy, az ő elképzelései alapján megfogalmazódó lemezt kiadni. Ennek jegyében készült el az Elő fától a szárazfáig című album, melyen én is közreműködök.

Dehir: A Budapesti Zeneakadémián és a Nyíregyházi Művészeti Szakgimnáziumban is tanít. Mi köti még le a mindennapjait?

Bárdosi Ildikó: Majdnem 20 évig vezettem a Nyíradonyi Pávakört, de az intenzív tanítás miatt át kellett adnom a stafétát. Hálás vagyok, hogy ilyen sokáig énekelhettem velük, hogy az ő általuk őrzött népdalkincset, előadásmódot szinte első kézből tanulmányozhattam. Ezzel párhuzamosan a Hajdúböszörményi Népzenei Együttes munkáját is szinte egy évtizedig segítettem. Ezen kívül próbálok eleget tenni az énekesi és zsűrizési felkéréseknek, illetve egyre több népdaléneklési kurzust tartok országszerte. Főként most, a közeledő adventi időszakban sok énekesi feladatot látok el, melyen fő muzsikusom a férjem.

Dehir: Gondolkodik további lemezekben?

Bárdosi Ildikó: Van még egy-két tervem. Szeretnék egy zömében új stílusú dalokból álló Maros-Küküllő vidéki lemezt készíteni. Szükség is lenne rá, hiszen már az új stílusú dallamok is kiveszőfélben vannak, s egyúttal ez lehetne a sorozatnak a zárása is. Ezen kívül nagy vágyam lenne összegyűjteni és egy lemezen megszólaltatni a református énekeskönyvek azon dallamait, amelyek magyar zenei gyökerekkel rendelkeznek. Hogy ennek a terveknek mikor jön el az ideje, azt még nem tudom.


Szilágyi Szilvia

Debreceni Hírek, 2019. november 30.