Sogodi zhēne – Minden élő lélek. Válogatás Agócs Gergely cigány népzenei gyűjtéseiből

— Leírás —

A felvételek népzenei terepkutatás helyszíni hangzó dokumentumai. A lemez anyagát gyűjtötte, válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Agócs Gergely.
Szakmai lektor: Biczó Gábor
Keverés, mastering: Sándor Csaba

Bevezető tanulmány:

Tizenhat éves voltam, amikor először elindultam népzenét gyűjteni. Kezdetben nem is arra gondoltam, hogy a hangrögzítés eszközével értékeket mentsek. Egyszerűen tanulni akartam, s úgy gondoltam, hogy a népzene világával a lehető leghitelesebb forrásból, azaz maguktól a hagyomány hordozóitól, úgymond kézből-kézbe történő átvétel útján kell megismerkedni. Akkoriban a felvidéki Fülek városában, egy többnemzetiségű közegben laktam, s a közeli Losonc egyik középiskolájában földmérést és térképészetet tanultam. Talán ezek miatt is volt számomra kézenfekvő, hogy a népzene megismerésének folyamatát is teljes körű terepfelmérésként értelmezzem, így a gyűjtést a kezdetektől fogva kiterjesztettem a társadalmi környezetem részét képező szlovák és cigány etnikum irányába is. Később, amikor Budapesten, az egyetemen néprajzot tanultam, a gyűjtésre már értékmentésként is tekintettem, s a terepmunkát minden néprajzi megismerés alapjának tartottam. A térképészeti elv továbbra is meghatározó maradt, s a szomszéd népek kultúrájának megismerését is elengedhetetlennek tartottam, ezért a gyűjtést Magyarországon és más határon túli magyarlakta régiókban is ezeknek megfelelően folytattam.
Ezen a lemezen az ezredfordulón, s az azt megelőző évtized alatt, különféle cigány közösségekben végzett népzenei gyűjtéseim felvételei szerepelnek. A legtöbb közülük felvidéki régiókban készült, de a válogatásban énekelnek, illetve muzsikálnak magyarországi gyűjtéseim cigány adatközlői is. Közismert tény, hogy a Kárpát-medence cigányságának egyik legjellemzőbb foglalkozása a hangszeres muzsikálás. Az itt élő cigányok zeneszolgáltató tevékenységének átfogó ismertetését elsőként Liszt Ferenc kísérelte meg elhíresült Des Bohémiens et de leurmusique en Hongrie [A cigányokról és a cigány zenéről Magyarországon] című, 1859-ben megjelent művében. Nagy zeneszerzőnk ebben a könyvben a cigányokról alkotott, megalapozatlan, romantikus elképzeléseinek adott hangot, melyek a kötet negatív honi fogadtatása ellenére is megvetették az alapjait sok későbbi, a cigányság zenei kultúrájával, illetve a magyar népzenével kapcsolatos tévhitnek és félreértésnek. A „cigányzene” fogalmának tisztázását Bartók Béla 1931-ben a Cigányzene? Magyar zene? című esszéjében kísérelte meg, melyben a témáról többek között így ír: „Kijelentem, hogy amit önök cigányzenének neveznek, az nem cigányzene. Nem cigányzene, hanem magyar zene: újabb magyar népies műzene.” A városi cigányzenekarok által muzsikált, „magyar nóta” műfaji megjelöléssel ismert népies műzene mellett, elsősorban a falvakban élő cigányzenészek kezén, az őket körülvevő többségi paraszttársadalom megrendelésére viszont valódi népzene is megszólalt. Fontos megjegyezni, hogy a 19. század végére a magyarokkal szomszédos felvidéki szlovák, kárpátaljai ruszin vagy erdélyi román és szász közösségek jelentős részének is vonószenekari formációkba szerveződött cigányzenészek voltak a muzsikusai. A magyar nyelvterület déli szomszédságában, a szerbek és horvátok lakta régiókban a cigányzenészek ugyanebben az időszakban a vonósbandák mintájára kialakított, de a térség pengetős hangszercsaládjára, a tamburákra épülő zenekarokat működtettek. A cigány muzsikusok repertoárjában valószínűleg már a kezdetektől fogva helyet kaptak a saját népzenei hagyományuk dallamai is. A cigányság ünnepi eseményein, a lakodalmakban, vagy egyéb családi összejövetelek alkalmával sok helyen még ma is a (gyakran a „megrendelők” rokonságához tartozó) saját zenészeik muzsikálnak, s az ilyenkor szolgáltatott zenét általában az adott közösségek hagyománya határozza meg. Jelen kiadványunk korongjának hangszeres felvételein jellemzően ilyen dallamok hallhatók.
A Kárpát-medence cigány társadalmának zenei hagyományaiban viszont legalább ilyen jelentős az énekkultúra, sőt, kijelenthetjük, hogy az itt élő romák egyes csoportjainak zenei hagyományaiból egyenesen hiányzik a hangszeres muzsika. A népzenekutatás ezt az állapotot legtöbbször az oláhcigányok közösségeiben dokumentálta, ahol a közelmúltig megszokott volt, hogy az alkalmi vígasságokon, vagy kisebb családi összejöveteleken még a tánchoz is kizárólag énekkíséretet alkalmaztak, melyhez legfeljebb taps, az úgynevezett szájbőgőzés, vagy egyéb, rögtönzött ritmuskeltő eszközök hangja kapcsolódott. Külön említést kell tenni a gazdag, többszólamú éneklés gyakorlatáról, mely a Felső-Tisza vidékén élő oláhcigány közösségeknél általános stíluselemnek tekinthető, s lemezünk kezdő felvételén a maga teljes pompájában mutatja meg magát. Az oláhcigányok körében a legtöbb helyen csak az 1960-as évektől jelent meg a gitár, majd mellette ritmushangszerként csak később (és tegyük hozzá, hogy a színpadi népzenei együtteseik hatására) állandósultak az eredetileg tejhordásra használt alumínium kannák. Kiadványunk oláhcigány adatközlőinek felvételeit úgy rendeltem egymás mellé, hogy megjelenjen az archaikus, hangszer nélküli, és az újabb, gitárral dúsított hangzás is. Az egyes lassú, lírai dalok és táncdalok (kelimaske gilja) mellett a válogatásban helyet kapott egy ballada is. A cigányok népköltészetében ritkán hallható műfajt itt a mérges kígyó balladájának egy, a felvidéki Bars megye településein élő Bógajestye nemzetség körében máig gyűjthető változat képviseli.
Az óromán nyelvet beszélő beás cigányok Magyarországon elsősorban a dél-dunántúli megyéket lakják, de kisebb csoportjaik az ország északi régióiban is letelepedtek. A beások leggyakoribb foglalkozása a múltban a teknővájó mesterség volt, de emellett egyéb használati tárgyakat, tálakat, kanalakat, orsókat is faragtak. A famunkák mellett egyes közösségeikben zenéléssel is foglalkoztak, s a Sárköz településein élő beások – mint a lemezünkön szereplő bátaiak felmenői is – tamburazenekarokat alakítottak. A bátai tamburazenekar itt hallható beás dallamait egyedülálló, kivételes zenei anyagot tartalmazó felvételek követik. Amikor ifjú koromban elkezdtem érdeklődni a népzene iránt, kezembe kerültek a Kallós Zoltán által összegyűjtött dallamokat tartalmazó, a gyimesi csángók népzenéjét bemutató hanglemezek. Amint ezekről a barátaimmal társalogtam, füleki nagyapámnak megütötte a fülét a „csángó” kifejezés, mire közölte velünk, hogy – ő így ejtette – „a csangók régen Füleken is jártak, de azok mind románul beszéltek”. Először csak valami félreértésnek gondoltam, s elkezdtem magyarázni: „De nagyapa, azok nem románok, hanem romániai magyarok, ugyanúgy, mint ahogyan mi szlovákiai magyarok vagyunk!” Nagyapám erre felvilágosított, hogy szülőföldünkön azokat a vándor teknővájókat hívták csangóknak, akik még az 1960-as években is házról házra járva kínálták a portékájukat. Bő vászongatyákban jártak, a férfiak is hosszú, csimbókba font hajat viseltek, s egymás között románul társalogtak. Nagyapám tudta, mit beszél, hiszen a második világháború alatt az alakulatával végigjárta Erdélyt, s ott gyakran került kapcsolatba a román nyelvvel. Ahogy belemerültünk a beszélgetésbe, kiderült számomra, hogy nagyapám csangói csakis beás cigányok lehettek. E felismerés után néhány évvel a sors úgy hozta, hogy a Csehországban töltött sorkatonai szolgálatom alatt megismerkedtem egy beás fiúval. Összebarátkoztunk, majd a leszerelésünk után, e cimborám segítségével végiglátogattam a felvidéki beások telepeit, s amennyit csak lehetett, dokumentáltam a népzenéjükből. A szlovákiai beások népéletét tárgyaló, eddig publikált néhány szakcikk e diaszpórák kézművességével, etnikai identitásával és nyelvjárásával foglalkozott. Legjobb tudomásunk szerint népzenéjük eredeti felvételei itt jelennek meg először.
A magyar nyelvterületen élő cigányság legnagyobb részét a rumungrónak, vagy romungrónak, magyar cigánynak, zenészcigánynak, vagy cigányul bashavar-nak nevezett csoport alkotja. Mint ahogy utóbbi nevük is mutatja, az ő közösségeikből került ki a hangszeres zeneszolgáltatás legtöbb szakembere. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a rumungro csoport kizárólagos, vagy akár csak legjellemzőbb foglalkozása a muzsikálás lett volna, hiszen a múltban a többség közöttük is fémművességből, famunkákból és más háziipari kézműves tevékenységből, valamint vályogvetésből, vagy egyéb idénymunkákból tartotta el magát. A térségben a legkorábban letelepedett cigányok is rumungrók voltak, s a társadalmi integráció útján is ők jutottak el a legtovább. A rumungro csoport nagy többsége mára magyar anyanyelvűvé vált, de mielőtt végbement volna nyelvi asszimilációjuk, a cigány nyelv kárpáti dialektusát beszélték. Ezt mutatja a magyar nyelvterület szélein élő, máig cigány anyanyelvű rumungro közösségek példája is, melyek zenei hagyományából jelen kiadvány hanglemezén több dal is hallható. Egyes csoportjaik énekkultúrájában a párhuzamos többszólamúság is megjelenik, melynek lemezünkön hallható példáit Szepsi városának cigány közösségeiben sikerült dokumentálni. A bodrogközi, Felső-Bódva menti, Kassa vidéki, illetve gömöri cigányság vonós népzenéjéből olyan muzsikusok tolmácsolásában kapunk itt ízelítőt, akik a saját közösségeikben a hangszeres hagyomány utolsó élő képviselői voltak. Amint hallható, a rumungro cigányok szociokulturális közegében is megjelent az akusztikus gitár, de ezt a hangszert itt jellemzően a hivatásos zeneszolgáltatás keretein kívül, máig is csak a saját dalhagyományuk kísérőhangszereként alkalmazzák.
Lemezünk dallamválogatását két érdekes, népzenei lemezeinken csak ritkán hallható hangszerelésben rögzített felvétel zárja. Ezeken egy idős, szinto cigányzenésznek (a mohácsi mólón található vendéglőjében rögzített) hárfajátéka szerepel. A szinto cigány népcsoport a legkisebb lélekszámú a magyarországi cigányság társadalmában. A szintók anyanyelvi kultúrája hosszú időn át a német nyelv hatása alatt formálódott, hiszen többségük ma is a német nyelvterület országaiban, vagy más nyugat-európai államokban él. Magyarország nyugati, határszéli régióit leszámítva a szintók a 18. század elejétől fogva a német telepesekkel együtt, egyes családjaik a svábok zenészeiként jelentek meg. Kiadványunk hárfás szereplőjének családja is egy német telepes csoporttal együtt költözött a Bakonyban található Városlődre. A városlődi és herendi németek esete ugyanakkor speciális a magyarországi németség körében. A herendi porcelánmanufaktúrát 1826-ban alapították, de a városlődi németség annál sokkal korábban, az 1720-as években érkezett, és nem a Baden-Würtenberg és Bajorország részein elterülő Svábföldről, hanem északabbra, a Rajna-Pfalz tartományban található Mainzi választófejedelemségből. Hárfásunk elmondása alapján viszont az ő ősei Tirolból származtak, így talán ők lehettek a 19. században a herendi porcelánmanufaktúrába érkező, a szomszédos Városlődön letelepített keramikus szakmunkások muzsikusai. A két hallgató után a dallamválogatásunkat záró cigánycsárdások felvételének hangzása szimbolikus, hiszen itt a hárfa mellett egy dobgép hangja is megjelenik, mely már az új idők új zenei ízléséhez való alkalmazkodás eredménye.
Kívánom, hogy ez a lemez álljon a cigányság kultúrája ismertetésének szolgálatába, hiszen a megismerés a legkiválóbb eszköze a bizalmatlanság feloldásának, minden élő lélekben…

Budán, 2019 telén
Agócs Gergely

— Felvételek —