Esztényi lassú

Annyi nékem az irigyem, mint a fűszál a mezőben,
Egyik veszen, másik teszen, a sok irigy majd megeszen.
Annyit adok irigyemre, mint a cipőm fűzőjére,
Ha elszakad teszek másot, szeretőt találok százot.

Az én rózsám szemöldöke többet ér mint a hat ökre,
A hat ökre szántó-vető, de a rózsám hű szerető.
Az én rózsám szeme-szája többet ér mint a pajtája,
A pajtája fekete gyász, de a rózsám aranykalász!

Barázdában szépen szól a pacsirta,
Levelem jött a régi babám írta.
Könnyes szemmel azt olvastam belőle
Egyedül a halál választ el tőle.

Végigmentem az esztényi hegyeken,
Elvesztettem a szivarom tüzesen.
Gyere, kislány, add fel az én szivarom
Már ezután nem ölel meg a karom.

Édesanyám mondta nékem, minek a szerető nékem.
De én arra nem hajtottam, titkon szeretőt tartottam.
Édesanyám sok szép szava, kit fogadtam kit nem soha.
Megfogadnám, de már késő, hull a könnyem mint az eső.
Ajlalalaj…

Tiltnak babám, tiltnak tőled, titkon se beszéljek véled.
Ahol látlak, kerüljelek, még ott se beszéljek veled.
De én azért nem kerüllek, mer’ én igazán szeretlek.
Tiszta szívből, szeretetből, szeress te is jókedvedből!
Ajlalalaj…