Édes lányom, ma egy hete

Annus néni emlékei a dalról:
Ez a halotti búcsúztató zenével, Pikili-zenével. Ezt ő játszotta, szegény feje. Milyen gyönyörűen! Nyúlósabban kell énekelni. Úgy történt, hogy ha fiatal volt, akkor megvolt a prédikáció, s akkor a zenész meg volt híva, mikor vége volt a prédikációnak, a papi mesének, akkor kezdte a muzsikás a búcsúztatóját zenével a fiatalnak. Csak a temetéskor, csak a sírnál. S akkor kikisírtík, s ha tényleg fiatal volt, s nagy felnőtt, csináltak neki... Mikor lejöttek a temetőtől a nyüszüleányok, hat nyüszüleány s hat fiú, mert azok vitték ki rúdon a temetőbe, akkor a bánatos szülők csináltak neki egy kis tort az ő tiszteletére. Az volt a lakodalma, úgy mondták, hogy a lakodalmát. S akkor ott muzsikáltak, s ettek, s mindenki utána hazament. De ilyen bánatasakat muzsikáltak ott, nem víg éneket. Ilyen szomorú énekeket muzsikált Pikili, nem ropogós csárdásokat, hát a szülőknek nem volt kedvük, hogy olyat halljanak. Bánatost, amire tudtak sírni. Mert a bánatos zene, szép az. S van valakinek bánatja, jön, hogy sírjon, nem hogy örvendjen. Mind muzsikálják ezt, hogy Hej, búra, búra..., olyan szomorú, hogy sírjál benne, s Túl a vizen van egy malom..., az is milyen gyönyörű. Még eszembe jutott nekem még ilyen nagyon bánatos, ez is szép muzsikálva. Ez románul is van.
Erdélyi-Molnár Klára jegyzete:
E dallam éneklése-muzsikálása fiatal legény vagy leány temetésén Erdély nagy területén elterjedt; ezt a szokást gózsálásnak hívják. Ld. még: Sirató.