A magyaroké

Csak azt mondd meg, jó galambom, melyik úton mész el,
Felszántatom én azt az utat aranyos ekével.
Be is vetem én azt szemenszedett gyönggyel,
Be is boronálom a sűrű könnyeimmel.

Amerre én járok még a fák is sírnak,
Gyönge ágaikról bús levelek hullnak.
Hulljatok levelek rejtsetek el engem,
Mert az én édes galambom mást szeret, nem engem.
Hulljatok ti bús levelek sűrűn az utamra,
Hogy ne tudja az én rózsám, merre van galambja.

Jól meggondold, rózsám, elejét-utolját,
Hogy kivel kötöd be két szemed világát.
Mert nem kölcsönkenyér, hogy visszaadhassad,
Se nem tiszta búza, hogy learathassad.

Nem is hársfagyökér, hogy összevághatnád,
Nem is tollas vánkos, hogy megfordíthatnád.
Megtaláltad rózsám életednek párját,
Őszi rózsa, szegfű, teljes majoránnát.

Sirat engem a madár is,
Földre lehajlik az ág is.
A füvek is harmatoznak,
Értem könnyeket hullatnak.

Lement a nap a hegy mögé,
Más ül az én rózsám mellé.
Ültem én is üljön más is,
Üljön még az irigyem is.

Sose hittem, de már hiszem,
A szerelem búra viszen.
Búra, búra, búbánatra,
Elviszen a másvilágra.

De szeretnék az égen csillag lenni,
Az ég alján, az ég alján homályosan ragyogni.
Éjfél után megkerülném az eget,
Hogy tudjam meg, hogy tudjam meg, hogy a babám kit szeret.

Nem jó csillag lenne már énbelőlem,
Nem sokáig, nem sokáig ragyognék én odafent.
Mert mikor az egen kéne ragyogni,
Akkor mennék, akkor mennék a babámat ölelni.

Az én lovam nem szereti a zabot,
Mert a réten, mert a réten a ződ árpára kapott.
Jobb is néki a ződ árpa, mint a zab,
Maradj te is, maradj te is, kis angyalom, magadnak.

Bonchidai nagy hegy alatt
Van egy forrás titok alatt.
Aki abból, csuhaj, vizet iszik,
Babájától elbúcsúzik.

Nem úgy van most, mint volt régen,
Nem az a nap süt az égen.
Nem az a nap, csuhaj, nem az a hold,
Nem az a szeretőm ki volt.

Aki volt, már rég elhagyott,
Szebbre vágyott, mint én vagyok.
Szebbre vágyott, hej, de nem kapott,
Még olyat se, mint én vagyok.

Rákos, Rákos, hova lettél?
Szép híredből de kiestél.
Már minálunk a magyar szó
Ritka, mint a fehér holló.

A csatában trombitálnak,
Mint a sasok vívni szállnak.
Fáj szívem, fáj, ha ezt látom,
Hazám földjét sírva szántom.

Barna kislány a faluból,
Ne végy vizet a rákosból!
Magyar csonton folyó vize
Könnyektől sós annak íze.