Itt lakom, itt gyűjtök

Darázs, 1909. február 3.

A kedves, a naív, az őseredeti nép. Itt mulatok velük, immár másod napja. Amint körülállják fonografomat, amint törik magukat, hogy minél több nóta gyűljön a masinába. Persze őket nem a gyűjtés eredménye, őket csakis a nagy kűrt, a trúba érdekli. És milyen kifogyhatatlanok nótában, két délután leadtak hatvanat. Másfél évvel ezelőtt ugyanígy ötvenet. Pedig egészen kis község ez a Darázs, vagy ezer lakóval. Itt lakom, itt gyűjtök egy parasztházban. Kedden ünnep volt, négy óra felé már kezdtek hozzám bevonulni; rövidesen tele lett a szoba aprajával-nagyjával. És dőlt a nóta, közben-közben kedves epizódok folytak le. Egy szép szál ember, mikor a kűrt elé állítottam, megilletődve levette a kalapját. Nagy kacaj. Az egyik lány, aki nagyon csinos volt, szerelmi dalt énekelt Hanzikáról. Nem értettem jól ezt a nevet, hát a többiek elkezdték kiabálni: Mártinka! Mártinka! Legyen a dalban Mártinka! A leány kedves zavarral tiltakozott ez ellen. Kiderült, hogy a szeretőjét Mártinkának hívják, -innen az egész incselkedés. Később pajkoskodni kezdek. Az egyes dalok végén belekiáltoztak egyet-mást, oda nem tartozót a gramofónba: dobrú noc vagy éljen! Ilyenkor már olyanná fejlődött a helyzet, hogy jobb volt beszűntetni a munkát. Bejött egy részeg, elkezdett torkaszakadtából ordítozni, mindenáron föl akarta vétetni a hangját. Fél tízkor távoztak.