Folkrádió

Még azt mondják rólam a vénasszonyok

gyűjtés

előadó:
Pál István, Dsupin Pál, Juhász Zoltán
előadásmód:
ének, fóta
etnikum:
magyar
tájegység:
Palócföld
nagytáj:
Felföld
felvétel helye:
Noszvaj
felvétel időpontja:
2009-2010

Szöveg:

Még azt mondják rólam a vénasszonyok,
Miből iszok, ha még nem is dolgozok?
Lopok annyit a sötét éjszakába,
Jó bort iszok, míg élek a világba.

Jó bort iszok, diófával tüzelek,
Más falusi kislányokat szeretek,
Olyan annak a két szeme járása,
Mint az égen a csillag ragyogása.
***
Isten mondja, Noé fiam, Noé,
Kóstoljuk meg, hogy a bogyó jó-e!
Noé mondja, már megöregedtem,
Ilyen bogyót még sohasem ettem.

Isten mondja, Noé fiam, Noé,
Kóstoljuk meg, hogy az újbor jó-e!
Noé mondja, iszom reggel óta,
Gyere pajtás, van még a hordóba!

Isten mondja, Noé fiam, Noé,
Kóstoljuk meg, hogy az óbor jó-e!
Noé mondja, ihaj-tyuhaj, Sári,
Ettől fogunk három Istent látni.
***
Már minálunk lecsúszott a bor ára,
Egy liternek három krajcár az ára.
Gyertek fiúk, ti legények, igyatok,
A lányommal reggelig mulassatok!

Nem kell nékünk maga büszke leánya,
Egész héten a zongoráját nyomdossa,
Mert minálunk dologra köll az asszony, az asszony,
Ne púderozza magát a kisasszony!
Mert minékünk dologra köll az asszony, az asszony,
de Ne púderozza magát a kisasszony!
***
Hazafelé, haza, haza már,
Mert a rezes banda elment már,
Mert a rezes banda régen részeges,
Lásd megmondtam, kisangyalom, ne szeress!

Hazafelé, lányok, haza már,
Mert a piros hajnal hasad már,
Mert a piros hajnal régen aranyos,
Este csókollak meg, de nem most.

Hazafelé, legények, haza már!
Mert a boros hordó üres már,
Mert a boros hordó régen borköves,
Szombat este gyere hozzám, ha szeretsz!

Album:

Zöld erdőben lakom

szerkesztő:
Dsupin Pál, Juhász Zoltán
kiadás éve:
2010
gyártási szám:
dp1

A magyar népzene történetének legendás alakjai között foglal helyet a 91 éves Pál István, aki élő láncszem a régi magyar pásztorok és a mai nemzedékek között. Dalokat, a dalokba foglalt üzeneteket, furulya- és dudazenét, hangszerkészítést tanulhatunk tőle 100 évvel azután, hogy Bartók Béla 1910. november 13-án Ipolyságon fonográf felvételeket készített az Ipoly menti magyar pásztorok zenéjéről. Ez a híres gyűjtés az egyik fogódzónk a magyar népzene megismeréséhez. A felvételeken ma is hallható dudás, furulyás pásztorok utóda a köztünk élő Pál István. Mindazt, amit akkor illett tudni egy pásztornak, ma még tőle megkérdezhetjük.
A hozzá hasonló régi vágású énekesek és zenészek sora az utóbbi 100 évben egyre foghíjasabb lett, ezért lett szokás ezt az időszakot a népzene gyűjtők körében utolsó órának nevezni. Pista bácsi pontosan tudva, hogy milyen időket élünk, s hogy mi van rá bízva, igyekszik átadni az útravalókat, hogy az új nap első órájában is boldoguljunk. Ebből a tarisznyából valók a most bemutatandó lemez dalai.

Közreműködők:
Pál István – duda, furulya, ének
Juhász Zoltán – duda, furulya, flóta
Dsupin Pál – duda, furulya, flóta, citera

„Versenyre keltem a madarakkal” – mondja Pál István nógrádi juhász a határban legeltető pásztor zenéjéről. Ezt a „hangversenyt” – ennek emberi szólamát – idézi fel ez a lemez, Pál István énekével, duda – és furulyaszavával.

Pál István 1919-ben született, egy Nógrád megyei pásztor-család első fiúgyermekeként. Az állattartás tudománya mellett a családban sajátította el a pásztorság sajátos és igen széles szellemi kultúráját: sok száz népdalt, a furulyakészítés, furulya – és dudajáték fortélyait, mesék tucatjait, ember és állat gyógyításának hagyományos módszereit, a pásztorság által végzett szertartásokat – karácsonyi, újévi, Szent György-napi, Szent Iván-napi, Luca-napi mágikus cselekményeket – mindent, ami a magyar hagyományos műveltség lényegét, Teremtő és Természet kapcsolatának mély átélését biztosítja.

Egész életét e hagyományos tudás jegyében élte le; így volt nyájának pásztora, családjának feje, és így volt falujának megbecsült, nagy tudású tagja. Körülötte hiába távolodott egyre rohamosabban a világ a hagyománytól, őt magát ez az óriási tudás megóvta az elsodródástól, nem engedte kiütni kezéből sem a juhászkampót, sem a furulyát. Így maradt a XX. sz. végére utolsó képviselője és hírmondója a fiatal korában még virágzó palóc dudás – furulyás tudós pásztorvilágnak. „Megmaradtam műemléknek” – mondja ki öntudatosan a felismerést. Ebben a feledésre ítélt, egyre szomorúbb és egyre magányosabb „műemlék” állapotában találtak rá táncházas zenészek 1992-ben, és ez a találkozás hozta el életének új szakaszát: újra olyan emberek vették körül, akik őszintén tisztelik tudományát, és igyekeznek megtanulni tőle minden megtanulhatót. Ő pedig azonnal felismerte, hogy rá maradt műveltsége új küldetést ruházott rá, és azóta is minden erejével igyekszik tanítani mindazokat, akik hozzá fordulnak.

Éneklését a CD-n két lelkes és hűséges tanítványa kíséri dudán és furulyán – olykor citerán -, abban a formában, ahogy azt a mestertől tanulták. Szándékunk szerint tehát úgy, mintha a legelőszomszéd pásztor kísérné őt furulyán, dudán, vagy még inkább: ahogy ő kísérné hangszeren saját apja, nagyapja énekét.

Pál István elbeszéléseit hallgatva könnyű elképzelni azt a nem is túl távoli életet, amelyről a nótái szólnak. Így mesél például a téli időszakban otthon időző pásztorok összejöveteleiről, az ott elhangzó nótákról: „Sápon, már juhász voltam, úgy 50-51-ben lehetett. Acsáról feljött az acsai kanász, a felsősápi kanász is eljött, a faluban is voltak nyugdíjasok, akik szerették a pásztornótákat. (Ami a feleségemnek legnagyobb ellensége volt, már amikor sokan voltunk és füstöt csináltunk neki. Azért nagyon haragudott.) Akkor előjöttek szépen a nóták. Vagy például Apámnál is, Bánkon, mikor összejöttek, ott volt Maruszki, a gazda, akkor ott volt a kocsis, a sógorom, a gulyás, Lontai, vagy a kanász, összejöttek, vagy a kocsmában Vince Pista bácsiéknál, akkor oszt mondták bizony a kanásznótákat, gulyásnótákat, betyárnótákat…”

A sajátos, régies és határozottan férfias ízlésű pásztorság nótái mellett persze a fonókban, disznótorokban, kukoricafosztáskor inkább a falu általánosan ismert és igényelt szerelmes dalai, katonanótái kerültek elő: „Disznótor! No, abból volt elegem. „Pista, gyere segíteni megfogni a disznót!” … Aki segített, este el is hívták vacsorára, meg a szomszédokat. Hozd el a dudát is, azt mondja, mert lesznek cigánykák (kéregető maskarások) is. Volt bor, enni-inni, aztán rákerekedtek: „Na, ezt dudáld, Pista!”…”. És ezt dudálja Pista ezen a lemezen is.

A legeltetés közben, a határban zenélő, a „madarakkal versenyre kelő” juhász kedvét is megérthetjük a lemez elején felhangzó furulyaszóból, vagy ezekből a mondatokból: „Fél oldalra a kabátot, tarisznyát a vállamra, aztán míg csak oda nem értem, ami nóta jött, mindent, mindent, mindent végig, míg csak le nem értem a másik legelőre. No, akkor most elejbe kell mennem, mert már határ jön, vagy kukorica jön, vagy valami. Elejbe küldtem, a kutyák mellém feküdtek, a juh meg szépen legelve visszafordult, oszt újból. Rengeteget furulyáztam.” Kiderül mindebből, hogy az elveszett Paradicsom valahol az elhagyott nógrádi legelők vidékén fog újra létesülni, amikor majd megint jár rajtuk a juh. Persze addig rengeteget kell még furulyázni. (Juhász Zoltán)

Kapcsolódó oldal