Lőrincz Hortenzia: Minden újrakezdés nagyon fontos

Finom, visszafogott jelenség, szavaiban – akárcsak a mozdulataiban – mélység van és őszinteség. A Székelyudvarhelyről indult néptáncos Magyarországon ért révbe, tehetségét és tudását a világ számos pontján megmutatta, és mostanában valami újra vágyik. 

– Legutóbb, amikor színpadon láttalak, épp nem táncoltál, hanem énekeltél. 

– Igazából annyira nem szokatlan ez számomra, mert a tánc mellett az éneklés mindig is ott volt az életemben. Sőt, amikor még annak idején a Venyigénél táncoltam, még logopédushoz is elküldött András Kati néni, hogy tisztább legyen a hangom, és az első magyarországi fellépésemen is mint énekes szerepeltem. Egyre gyakrabban kér meg Misi (Hortenzia férje, Dresch Mihály Liszt Ferenc-díjas magyar dzsesszművész – szerk. megj.), hogy vegyek részt a koncertjein, a produkcióiban. Ilyenkor az előadóművész kicsit más perspektívában jelenik meg, de ugyanolyan lélekemelő tud lenni, mintha táncolnék. Nyilván, a táncban másképp tudom kifejezni magam, hiszen ennek nagyobb tere volt az életemben. Különbség abban is van, hogy jobban izgulok, amikor énekelni kell. 

– Most éppen mivel foglalkozol?

– Főként néptáncoktatással, és egyre ritkább, hogy színpadon táncoljak. Szerintem, ahogy az idő halad, ez így természetes. Aztán ott van az alkotás, koreográfiák készítése.

– Hargita megye délnyugati csücskében, egy apró faluban, Kissolymosban vettetek meg egy-egy parasztportát ti, a három Lőrincz nővér. Miről szól ez a te életedben? 

– Sok minden benne van ebben a történetben. 22 éve élek Magyarországon, 21 éves voltam, amikor elmentem. Mostanában gyakran gondolok arra, hogy az nem lehet, hogy többet éljek Magyarországon, mint amennyit itthon. Valahogy ezt az egyensúlyt vissza kellene billenteni. És olyan jó, hogy ez itt kialakult, hogy egymás mellett vett házat a három lánytestvér.

Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy jó lenne itthon kamatoztatni azt, amit tudok, amit Magyarországon, a világban megtapasztaltam, foglalkoztat a hazatérés. 
– Most hogy fogalmaznád meg, mit vittél magaddal, amikor a 90-es évek évek végén elindultál Székelyföldről? 

– Mindent vittem, ami az életem része volt, amit a családomtól, az itthoni környezetemtől, tanáraimtól kaptam. Abban a közegben, ahová kerültem, hatalmas előny volt, hogy erdélyi vagyok. Persze, voltak buktatói is a dolognak, voltak helyzetek, amikor furcsán fogadtak, de nagy erőt adott, hogy én erdélyiként erdélyi néptáncot járok az Állami Népi Együttesben. Nem kérdőjelezték meg, hogy tudom-e az erdélyi táncokat, azt, ahogy én járom a pálpatakit, a szászcsávásit. Amit itthon megtanultam László Csabától, Kovács Gézától, az biztos bázis, erős gyökér volt nekem. És azt éreztem, hogy szeretik azt a mélységet, ahogy bennem élnek ezek a táncok. Amit még magammal vittem, az az őszinteség. Azt, hogy nincs finomkodás, magyarázkodás, köntörfalazás, hanem konkrét dolgok vannak, amiket vállalni kell. Emiatt sokáig nem is voltak igazán jó barátaim, mert nem tudták hová tenni ezt a fajta nyers, őszinte megnyilvánulást. Eleinte nehezen tudták feldolgozni, hogy ha megkérdezik a véleményemet, én azt mondom, amit tényleg gondolok. 

– Sikerült megőrizni ezt?

– Azt hiszem, hogy igen.

– Mit nyújtott ez a több mint húsz év? Mit tett hozzá a személyiségedhez?

– Sokkal nyitottabb lettem. Nemcsak a magyarországi életem miatt, hanem az utazásaim is szerepet játszottak ebben. Szerintem nagyon hasznos, ha az ember kimozdul a nagyvilágba, más környezetben élő emberekkel is megismerkedik. Másként látom már magunkat, a székelyeket is. Látom a negatív dolgainkat, a konokságunkat, akár családon belül is. Köztünk, testvérek között is látszik, hogy én talán rugalmasabb lettem, kicsit elnézőbb, hamarabb nyitok, hamarabb megoldok dolgokat.

Megtanultam, hogy mindent lehet kezelni, és nem mindig az az igaz, amit mi itthon kijelentünk, hanem sokféle igazság van.
– Ha a pályádat nézzük, mi hatott rád leginkább?

– Nagyon fontos része az életemnek, hogy elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát. A szakmai életemben az volt a nagy rendrakás időszaka. Összeért bennem, ahogy én addig táncot tanítottam, ösztönösen, képesítés nélkül, és az, hogy hogyan kell módszertan szerint oktatni. Rácsodálkoztam, de megerősítés is volt. Valahogy úgy fogalmaznék most, hogy gyakorlatban már minden megvolt, aztán megjött az elmélet is hozzá. Ezért is mondom, hogy nagyon fontos, hogy mindenki, aki néptáncoktatással foglalkozik, találkozzon a módszertannal is, mert nem mindegy, hogy azt a kettős csárdást hogy tanítod meg. A kollégák hatása is nagyon fontos. Egy ideig Pál Misivel táncoltam és tanítottam, akivel ugyanonnan, Udvarhelyről indultunk, aztán Kovács Norbert Cimbi lett sok-sok évre a táncos párom, a szakmai életem része.

– Minden elismerést megkaptál, amit egy néptáncos megkaphat. Melyik díjra vagy a legbüszkébb?

– Büszke vagyok, hogy a Népművészet Ifjú Mestere lettem, de ugyanannyira arra is, hogy Örökös Aranygyöngyös táncos lehetek. Ezekre a versenyekre sokat kellett készülni, sok táncot megtanulni, mindenik hatalmas kihívás volt. Egyébként pálpataki táncokra kaptam az első díjam, a másodikat szucsági román forgatósért, végül pedig szászcsávásiért. 

– Erdélyi táncművésztől ez így kerek. 

– Igen, én is így gondoltam (mosolyog). Arra is büszke vagyok, hogy kétszer is megkaptam az Osskó Endréné különdíjat, ami a legjobb női táncosnak jár.

– Közben Cimbivel a világ számos pontján léptetek fel, tanítottatok magyar táncokat. Volt benned valamiféle küldetéstudat?

– Igen, persze. Érdekes egyébként, mert bárhová mentünk a világba magyar közösségekhez, olyan magas szintű magyarságtudattal rendelkező emberekkel találkoztunk, hogy egyszerűen elfelejted, hogy neked ott valamit meg kellene mutatnod. A küldetést inkább abban láttam, hogy újabb lendületet adni nekik, újabb impulzust vinni itthonról, ami tovább segít nekik abban, hogy közösségként tudjanak működni. Egyébként

sok mindent érdemes lenne megtanulnunk a diaszpórában élő magyar közösségektől. Aki távolra szakad, talán akkor kezdi el értékelni igazából, hogy ő kicsoda.
Mi itthon – ezt főleg Magyarországon érzem – föl sem fogjuk, hogy mink van, milyen értékeken csücsülünk. Most eszembe jut a fiam, aki egy évet Amerikában tanul, és aki a minap azt mondta, hogy anya, én most jöttem rá, hogy milyen hatalmas kincs birtokában vagyunk itt a Kárpát-medencében. Ehhez el kellett utaznia. 

– Tényleg, nemrég engedted el a fiadat a nagyvilágba. Nagyon nehéz?

– Nem mondom, hogy könnyű, de nem szenvedek. Talán édesanyám a legjobb példa az ilyen élethelyzetekre. Mi négyen vagyunk testvérek, de úgy tudott elengedni bennünket, hogy biztonságban éreztük magunkat. Nagyon igyekszem ezt mutatni a gyerekemnek is. Egyedüli gyerekem ő, de ha azt látom, hogy ő jól van, boldog, halad előre, fejlődik, akkor az elég nekem. Néha esténként elpityeredek, de úgy érzem, el kell engednem, hogy aztán visszatérjen. Örülök és büszke vagyok rá, hogy sikerült önállóságra nevelnem, kiderült, hogy ott messze is helyt tud állni.

– Ha a pályádat nézzük, hol tartasz most?

– Talán nekem most, így 45 évesen, épp ez a legnehezebb kérdés. Azt érzem, hogy fordulóponton vagyok. Sóskúton (község Budapest közelében – szerk.megj.) tanítok már közel húsz éve, és most az van bennem, hogy kellene valami változás. Át kellene csoportosítanom az energiáimat, újrakezdeni valahol máshol. Annak örülnék a legjobban, ha ez itthon történne. Még sok mindent szeretnék megvalósítani, talán nyílnak új kapuk… Erről jut eszembe, hogy bár mi reformátusok vagyunk, és életünkben először, a tavaly a testvéreimmel elmentünk gyalog Csíksomlyóra, Székelyudvarhelyről. Nagyon fontos volt nekem az út, egyrészt, mert talán amióta szétszéledtünk, még nem is voltunk így együtt csak mi, négyen, másrészt ez volt életem első zarándoklata. És azt kértem a Jóistentől, hogy ezen a fordulóponton, ahol most én vagyok, segítsen, ahogy eddig is segített nekem. 

– A női élet ciklusai, az élet ritmusa jut eszembe, miközben hallgatlak. Mi lehet ilyenkor fogódzó?

– Az én édesanyám, a nagymamám is nagyon sokszor újrakezdte. Most már jól látom, hogy az összes nő az életemben ilyen volt, ahogy azt is, hogy minden újrakezdés nagyon fontos.
Arra tanítanak, hogy érdemes bíznunk abban, hogy az eltelt évek, az összegyűjtött tudás és tapasztalat adnak elég erőt ahhoz, hogy újabb lendületet vehessünk egy új életciklus kezdetén. Merjünk változtatni, merjünk segítséget kérni bármilyen időszakban, hogy ne álljunk le, ne keseredjünk meg, hogy kerüljük el a kiégést, engedjük, hogy jöjjenek az új energiák. Ebben én is jó példa szeretnék lenni az új generációnak. 

– Egy korábbi interjúban meséltél nekem a népviselet etikettjéről, arról, hogy minden darab tiszteletet érdemel, és az öltözet passzoljon a korosztályhoz. Egy néptáncos életfordulóban – mesél erről az öltözködés is?

– Egyre fontosabbak lettek a kendők, bár a néptáncosok sem nagyon hordják mostanában, nem divat, és tény és való, hogy öregít. De valahogy mégis, ha én fölteszek egy fejkendőt, nem érzem ezt. Számomra annyira része a viseletnek, például színpadon már biztosan nem jelennék meg hajadonfőtt. Most eszembe jut, hogy Gyimesben voltunk bő két éve, és Antal Valér néni tisztaszobájában láttam valamit: egy kendőtartó rudat, amelyen ott voltak a fejkendői, fehértől a feketéig, számtalan árnyalatban, a különböző alkalomra hordott darabok egymás mellett. Biztosan volt közöttük olyan, amit már nem is tesz föl Valér néni… Egy teljes női élet volt ott ezekben a kendőkben. Nagy hatással volt rám, és elhatároztam, hogy ezt én is megcsinálom itt Kissolymosban. Sőt, egy műsorunk is készül, ami ilyesmiről szól. Van ugyanis egy csoportunk, velem egyidős nőkből, úgy nevezzük magunkat, hogy „Állami Néni Együttes”, rendszeresen próbálunk, alkotunk és időnként fellépünk valahol. A gyimesi szám már elkészült, és abban benne lesz ez a kendős motívum. 

– Egyébként hány viselet lóg a szekrényedben?

– Á, nagyon sok, pontosan nem is tudom. Mindeniket nagyon szeretem, hiszen mind-mind kötődik hozzájuk egy élmény, de vannak állandó kedvenceim, amik szinte ereklyék. Látom azt is, ahogy telik az idő, van már, amelyik nem való nekem. Azt vallom, hogy minden, amit hordozunk magunkban és magunkon is, az üzenetértékű. Ezért a világosabb ruháimat, a rózsaszín, lányosabb darabokat megöröklik majd az unokahúgaim, keresztlányaim. Azt kértem, hogy ha meghalok, a piros székelyruhámban temessenek el. Ezt itthon, Székelyszenterzsébeten szövettem, magamnak készíttettem. Eszembe jut még egy nagy kedvenc, egy nagyon szép, régi, piros cigányszoknya, amit a székelyudvarhelyi piacon vettem. Van egy gyimesi katrincám is, gyimesi blúzzal, ez szintén egy becses darab. Na, ezektől a világon semmiért meg nem válnék!


ASZTALOS ÁGNES
 (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. januári lapszámában jelent meg.)

Névjegy: Lőrincz Hortenzia hatévesen kezdett el táncolni a székelyudvarhelyi Pionírok Házában, majd a Venyige és a Pipacsok néptáncegyütteseknek lett oszlopos tagja. Hivatásos néptáncos pályafutását a Magyar Állami Népi Együttesben kezdte, később szólótáncosként és táncoktatóként, koreográfusként működött. Minden lehetséges szakmai elismerést begyűjtött már, jelenleg Magyarországon él, de gyakran jár haza, és vesz részt itthoni néptáncos rendezvényeken.

text