Nem hiszem, hogy a csángóságot „meg kell menteni”. Ez egy rossz diskurzus. Itt feladat van, amit el kell végezni – mondja a Mandinernek Hegyeli Attila, a Moldvai Csángómagyar Szövetség oktatási programjának vezetője. De kik a moldvai magyarok? Hogy hagyta őket magukra a magyar állam? Hogyan és miért próbálták őket elrománosítani? Szívszorító történelem és szívszorító történetek. Nagyinterjúnk.
Riportútra indult a Mandiner a csángók földjére. A napokban cikkeket hozunk a Kárpátok keleti oldalára került, a román ortodox többség között élő csángómagyarok közösségéről, mai helyzetükről. Útiriportunk a március 9-i számunkban jelent meg.
Hogy került kapcsolatba a csángósággal?
Székelyföldi srác vagyok, Kovásznán születtem, Bákótól 150 kilométerre. Érdekes története van, hogy miként kerültem a Moldvai Csángómagyarok Szövetségéhez. A szüleim Sepsiszentgyörgyre küldtek középiskolába a kilencvenes évek első felében. Ott kollégista voltam, s a szobában, ahol laktam, volt három csángó srác. Az akkori elképzelés az volt, hogy ki kell vinni Székelyföldre minél több gyereket, hogy magyarul tanulhassanak. Addig én soha életemben nem hallottam arról, hogy léteznek moldvai csángók. Nyolcan-tízen laktunk egy ilyen szobában. S itt volt ez a három csodabogár, akik számunkra furcsán beszéltek, hétvégén nem mentek haza, és minden fura volt körülöttük. Mindenki, az egész kollégium csicskáztatta őket. Ez szép reggel arra ébredtünk, hogy a három ágy szépen meg volt vetve, és nem volt bennük senki. Eltűntek a fiúk. S mint kiderült, éjszaka megszöktek, és a hajnali busszal hazamentek. 12-13 éves gyerekek lehettek, 1992-ről beszélünk, amikor még nem volt mobiltelefon, semmi, kitanulmányozták, honnan indul a busz, s hazamentek Csángóföldre. Akkor még nem tudtuk, mi az a bullying, de ez az volt, amit csináltak velük. És én 15 évesen elhatároztam, hogy utánanézek a srácoknak. 1992-ben elmentem a falujukba, Somoskára és Klézsére. Ekkor jártam eőször életemben ezeken a tájakon. S kiderült, hogy ők úgy mentek Sepsiszentgyörgyre, hogy kiiratkoztak a román iskolából, és amikor visszamentek, olyasmit mondott nekik a falusi igazgató, hogy menjetek vissza oda, ahol voltatok.
Nem tudom, mi történt akkor velem, azóta ezzel foglalkozom, mintha megbabonáztak volna.
Kolozsváron voltam magyar-néprajz szakos hallgató, az egyetemi évek alatt is állandóan itt voltam, majd létrehoztunk egy egyesületet, s teljesen nyilvánvaló volt, hogy ide kell költöznöm -ekkor írtunk 2000-ret. Akkor jöttem rá, mint szerencsés Kárpát-medencei magyar, hogy az egy nagyon nehéz történet, ami itt van. Hogy a moldvai magyar kultúra, amit ismerünk a Marczibányi téri táncházból meg a Duna tévéből, az nagyon népszerű az egész Kárpát-medencében, de eltűnőben van Moldvában. Ahonnan származik ez a kulturális érték, ott nincs visszatanítás. Moldvában felgyűjtöttük, magunkévá tettük mi magyarok, de nem adtuk vissza, és éppen Moldvában tűnik el a nyelv, a tánc, a dal, a teljes magyar kultúra. 2000-ben, amikor ide költöztem már tíz éve demokrácia volt Romániában, és senki semmit nem tett.
Lett volna rá igény?
Persze! Hát ma is van, és akkor identitásában és nyelvében erősebb volt ez a közösség. Senkinek nem jutott eszébe, hogy volt a magyarságnak egy népcsoportja, ami Trianon előtt is határon túli volt, s a magyarság érdemben nem volt képes széles körű programok révén integrálni ezt a közösséget. A magyar közéletben az egész moldvai kérdés patthelyzet volt évszázadokon át, Mohács óta. Próbálkoztak csinálni valamit, de beletörött a bicska.
Mibe tört bele?
1920 előtt, amikor jóval erősebbek lehettünk, mint ma, akkor több próbálkozás volt a moldvai csángóság „megmentésére”, és ezek mind kudarcba fulladtak. Mi 2000-ben, egy konferencián jelentettük be, hogy szeretnénk Csángóföldön egy olyan oktatási programot szervezni, ami nap mint nap várja a gyerekeket magyar órára, egyelőre iskolán kívül. Az egyik nagynevű professzor azt mondta nekem: Attila, ne fecséreld el a fiatalságodat egy ilyen illúzió kergetésére. A tudományos világ és a politikum is úgy látja, hogy ez veszett fejsze nyele, nem érdemes nagy energiákat bele fektetni. Mi viszont azt mondtuk, hogy fiatalok vagyunk, kedvünk van hozzá, miért ne próbálnánk meg. S nekiálltunk egy hatalmas területen több tízezer embert érintő szervezkedésnek szinte erőforrások nélkül. Nem is tudom, mi volt a fejemben.
Mennyien vannak a csángómagyarok?
Attól függ, kit nevezünk csángónak. Ha tágabb értelemben vesszük, akkor
az ezen a vidéken élő római katolikusok mind magyar eredetűek
néhány kivételtől eltekintve. Római katolikusból hozzávetőlegesen kétszázezer van a Jászvásári Püspökség területén, tehát egész Moldvában. Ebből a kétszázezerből nagyjából negyvenezer lehet az, aki valamilyen szinten tud vagy ért magyarul. A negyvenezerből hat-hétezer olyan gyermek van, aki a passzív tudás szintjén hozott otthonról valamennyi magyarnyelv-tudást. Ez a hat-hétezer gyermek az oktatási program célcsoportja. Közülük jelenleg 1800 gyermek jár hozzánk.
Mit gondolnak a csángók a saját magyarságukról, etnikumukról?
A csángók identitása nagyon összetett dolog. Amúgy nem is szeretem a csángó kifejezést, jobb volna moldvai magyarokról beszélni inkább. Származásáról konszenzus van a magyar tudományos világban, de a románokkal van még vitánk. A magyar álláspont az, hogy Erdélyből származó magyar eredetű emberek a csángók. A románok azt mondják, hogy a csángók olyan elmagyarosított románok, akik Erdélyből elmenekültek a magyar elnyomás elől. De ezt komolyabb román történészek nyíltan ellenzik. A valós helyzet az, hogy a 13. század óta folyamatosan és az 1764-es mádéfalvi veszedelem után kikerült magyarok leszármazottai azok a katolikusok, akikre a magyarság később a „csángók” kifejezést ragasztotta. Az identitás fogalma nem volt állandó a századok folyamán. Őseink nem úgy gondolkodtak a magyarságról, ahogy mi. A polgári nemzettudat új dolog, alig kétszáz éves, megtanították, elmagyarázták, hogy Sopronban és Csíkszeredában ugyanolyan magyarok élnek. Ha ezt háromszáz éve mondod a soproniaknak, szembe röhögtek volna – nem beszélve a székelyekről. Az egységes magyar nemzet gondolata teljesen nonszenszként hatott volna. Az identitás akkor lokális, rendi és vallási volt. A moldvai magyarok nagyon őrizték a vallási identitást, és ez volt az ő megtartó erejük. A nemzeti identitás a mai formájában nem létezett akkor, amikor ők idejöttek. Tudták, hogy magyarok, a románok is így nevezték őket (és nem csángónak!), de ez mást jelentett mint amit ma jelent. Inkább a származásra vonatkozott. Átkelve az akkori magyar-román határon, ami egy kulturális határvonal is volt, elkezdődött a külön út. Aztán utólag a reformkor óta a magyar értelmiségnek gyakorlatilag
soha nem sikerült elmagyaráznia, hogy mi, kárpát-medencei magyarok úgy döntöttünk, hogy ti is a polgári magyar nemzet részei vagytok.
A csíkszeredai ferences rendház sem, ami addig összekötőként szolgált feléjük?
A csíkszeredai ferences rendháznak valóban volt kapcsolata. De onnan a moldvai magyarokhoz át kellett kelni a Kárpátokon és egy államhatáron egy lószekérrel, benne a Cancionale Catholicum példányaival, hogy néhány kántornak legyen belőle, s aztán utána egy évig nem találkoztak. Nyolcvan faluról beszélünk – érdemben a csíkszeredai rendház nem tudott identitásmeghatározó befolyással lenni errefelé, különös tekintettel arra, hogy a magyar papság számbelileg a történelem során általában hiánnyal küszködött. A moldvai katolikusok valahol tudták, hogy ők a magyarsághoz közelebb állnak, valamikor a huszadik század elejéig. A nagy váltás a jászvásári püspökség megalakulásával és az iskolák, majd az óvodák megjelenésével történik. A kiküldött ortodox román tanítók, óvónénik nem tudtak magyarul, a három-négy éves csángó gyerekek meg nem tudtak románul, és a huszadik század első felére jellemző brutális fegyelmező módszerek mély nyomot hagytak abban a nemzedékben – akik a mai nagymamák.
Ők aztán a gyermekeiket elkezdték románul tanítani, hogy mire óvodába kerülnek, tudjanak románul,
hogy ne szenvedjenek úgy, ahogy ők szenvedtek. Ezt nagyon sok idős asszony elmeséli: ők hoztak egy ki nem mondott közösségi döntést, miszerint a férj és a feleség a konyhában magyarul beszélt, a gyerekhez meg románul beszéltek születésétől kezdve, hogy később boldogulni tudjon.
Hiába magyar gyökerű valaki, ha nem akar róla tudomást venni, és inkább román szeretne lenni, nem?
A gyökértelenség, ha nem tudom, hogy honnan származok, komoly probléma lehet, komolyan kihat a személyiségfejlődésre is. Nem pusztán értelmiségi hóbort, hogy fontos, ki volt a nagyapám, ükapám, az őseim – hogy erről mit tudunk és hogy kezeljük, az kihat ránk, a családunkra, a gyermekeinkre. Ezekben a falvakban is ez történt. Hazugságban éltek évszázadon át. De hiszek benne, hogy amikor már megoldódnak az alapvető anyagi kérdések egy családban, lassan kibuknak az identitás problémái is. Lehet, hogy már magyarul sem tudnak, de eszükbe jut a kép, amikor gyerekkorukban falun a nagymama nem tudta románul kifejezni magát. Hogy honnan jövök, az mindig foglalkoztatja az embert. Akármennyire is elrománosodik valaki, ha a megélhetési kérdéseken túl van, rögtön elő fog ez jönni. Nekünk az a feladatunk, hogy ezekben a pillanatokban könnyen elérhetőek legyünk, és
el tudjuk mondani azt, hogy becsaptak benneteket, és az az elmélet, ami szerint ti román eredetűek vagytok, nem igaz.
Itt vannak a bizonyítékok, nézzétek meg, és ne higgyetek azoknak, akik szerint a ti nagymamátok, aki nem tudott románul, csak magyarul, az egy buta asszony volt. Ne higgyétek azt el, hogy a csángó és a magyar kultúra felé fordulás a lemaradás szinonimája. Mert most ez megy, ezt sulykolták az előző évtizedekben feléjük, hogy ha fejlődni akarnak, románná kell válni. A románság ezt integrációnak hívja, mi meg asszimilációnak nevezzük.
Mi változott a kétezres évekhez képest?
Akkor sokkal nehezebb volt politikai szempontból, a román intézményeket tekintve, viszont sokkal könnyebb volt abból a szempontból, hogy jobb volt a nyelvállapot. Azóta az asszimiláció csúnya dolgokat művelt itt. S ez már jobbára természetes asszimiláció (nem úgy mint a huszadik században, amikor inkább erőszakos asszimilációról kell beszélni, és ezt ki kell mondani). A román intézményrendszer ma már európaibb – nem azt mondom, hogy rajonganak értünk, de már nem engednek meg maguknak olyasfajta dolgokat, mint annak idején. A 2000-res években volt olyan, hogy három itt dolgozó kolléganő szüleinél megjelent ugyanazon a napon, ugyanabban az órában három bőrkabátos román úriember, és közölte, hogy a lányuk nem jó helyen van, hívják haza az itt dolgozó, fiatal tanítónőket, mert ők nem tudnak garanciát vállalni a biztonságukért. Ilyenkor egy anya vagy apa eszeveszetten rohan, hogy kimentse Bákó megyéből a kolléganőt. Ilyen sztorink hetente volt. Hol a közegészségügyi hivatal jött, hogy nem felelünk meg valaminek, hol a rendőrség üvöltözött, hogy hagyjuk el a falut, hol a tanfelügyelőség kérte a bíróságtól a csángó szövetség felszámolását, hol a bőrkabátosok jöttek, máskor pedig az iskolaigazgató volt az, aki addig piszkálta a szülőket és gyerekeket, hogy azok egyszerűen nem mertek már magyar órára járnak. Ez az előző húsz évben egyre ritkább lett, és bár előfordul egy-egy eset ma is, de ez már kezelhető mértékű. A román többség passzív, nagyon kevesen támogatóak. De legalább nincs olyan vasellenállás, mint húsz évvel ezelőtt.
Jelenleg 34 helyszínen vagyunk jelen, ebből húszban az állami iskolában is, azaz nem csak a magyar házban, hanem az iskolában is tanulják a magyart.
S hogy áll mindehhez az egyház ma?
2019 óta van magyar mise havonta egyszer Bákó városában. A városban az asszimiláció mindig erősebb volt. Olyan helyen van tehát ez a magyar mise, ahol helyben nagy érdeklődés azért nincs iránta, még ha be is buszoznak a környező csángó falvakból a hívek. Ezzel együtt az egyház is sokat változott. Volt egy püspökváltás, és a jelenlegi püspök úr sokkal nyitottabb. A papság változása már nem olyan gyors, ott még van egy komoly ellenállás a céljainkkal szemben. De én nem ítélem el a papokat sem, szemben azokkal, akik janicsárpapokat emlegetnek. A papságnak kulcsszerepe volt abban az előző másfél évszázadban, hogy a moldvai csángóság egyáltalán megmaradt. Az, hogy ők ezt egyházi alapon, és nem nemzetiségi alapon szervezték, az abban a helyzetben az egyetlen lehetséges útja volt eme közösségek megmentésének. A tizenkilencedik század vége, a huszadik század eleje vagy-vagyos volt Moldvában: vagy katolikus, vagy magyar, és ha magyar katolikus egyházat akartak volna szervezni, lehet az addigi identitásmegtartó katolicizmus elveszett volna, vagy a román állam felszámolta volna a katolikus püspökséget.
A papság viszont a románságba való integrálódásban látta a hívek boldogulásának útját.
Száz év alatt megháromszorozódott a moldvai katolikusok száma, azaz volt egy demográfiai robbanás. A falvakban már semmi nem volt. Az ötvenes-hatvanas években itt más vidékekhez képest mélyszegénység volt. Hogy mész el egy bákói gyárba dolgozni, ha nem tudsz románul? Akkor nem lesz a férfiaknak munkahelye. Hogy fogsz katonaként helytállni? Agyon fognak ütni! Hogy fogjuk megszervezni az iskolahálózatot? Hiszen magyar tanítót, magyar papot nem küldött ide a magyarság (bár a moldvai magyarság évszázadokon át kérte). Bőven van miért kritizálni a Jászvásári Püspökséget, de mi magyarok néztünk-e már tükörbe? Egy A/4-es lapra össze lehet írni, hogy mi volt az, amiben a magyarság 1989 előtt háromszáz éven át segített a moldvai magyarságnak. Ha háromszáz év magyar tanító nélküliség és eredménytelen magyarpap-igénylés után egy közösség azt mondja, hogy elég volt, belefáradtunk, mi is szeretnék dolgozni a városokban, tanulni, orvoshoz menni, az azt hiszem, elég érthető. Szóval lehetne kicsit önkritikusabb a magyarság ebben a kérdésben. Ha azokat a programokat, amiket ma a magyar kormány itt megvalósít, a történelmi Magyarország idejében tették volna, egészen más helyzet volna ma Moldvában. De ha 1989 december végén nekiálltunk volna, akkor is léptékekkel jobb állapotban volna a magyarság Csángóföldön, mint ami most van.
Măriuț Felix forrófalvi plébános, aki a bákói magyar miséket mondja
Elég nehéz képest fest fel. Hogy látja a jövőt?
Ha sikerül a megkezdett folyamatokat, nemzetegyesítést, oktatási-, kulturális programokat folytatni és bővíteni, közösségi szintre emelni, akkor azt hiszem van jövője a moldvai magyarságnak. Minden attól függ, hogy milyen mértékben tudunk jelen lenni ezekben a falvakban a következő évtizedekben. Nem könnyű ellensúlyozni a múltbeli identitás és kultúravesztési folyamatokat. De nem lehetetlen, mert ebben a gyorsan változó világban itt is mindenki keresi az értéket és a kapaszkodókat. Mi meg pontosan ezt tudjuk nyújtani.
De nem hiszem, hogy a csángóságot „meg kell menteni”. Ez egy rossz diskurzus. Itt feladat van, amit el kell végezni.
Egy mulasztást kell pótolni. Az emberek viszont, ha tesszük a dolgunkat, megmozdulnak, szívesen jönnek a csángó bálra is, szeretik ezt a kultúrát. Szóval a legjobb úton járunk.
Mi lett a három csángóval azóta?
Az egyikük azóta egy vállalkozó, a másik kettőről túl sokat nem tudok, ők külföldre mentek. Hogy milyen sorsuk lett, nem tudom. A vállalkozó viszont sokat segített a magyar oktatásban azokban a kezdeti időkben, amikor nagyon nehéz volt. Volt egy boltja, aminek a tetőtéri részét ideadta ingyen akkor, amikor komoly ellenállásba ütköztünk. Hálás vagyok neki.
Szilvay Gergely
