Miért ne lehetne csángóson öltözni gyakrabban? Miért nem szövünk? Miért nem építkezünk úgy, ahogy a régiek? – teszi fel a kérdést Didici Norbert néptáncos, aki Magyarországról visszaköltözött ősei völgyére, hogy segítse a hagyomány éltetését.
Riportútra ment a Mandiner a csángók földjére februárban. Útiriportunk a március 9-i számunkban jelent meg. Didici Norberttel a febuár 8-i, bákó csángó bálban beszélgettünk.
Hogy kerültél Gyimesbe? Mert hogy előtte nem ott voltál.
A Petőfi Program által hirdetett ösztöndíjat nyertem el 2019-ben, s ezzel egy régi álmom teljesült: belekóstolhattam a gyimesi csángók hegyi életmódjába, méghozzá úgy, hogy gyimesi gyermekeket taníthattam a saját táncos kultúrájukra egy stabil hátterű állami szervezeten belül. Ez végül is olyan jól sikerült, hogy mindeközben családot alapítottam, s itt is maradtam a gyimesközéploki feleségemmel, akivel jelenleg két gyermekünket növeljük.
Ritka, hogy valaki Gyimesbe költözzön, inkább el szoktak jönni onnan az emberek.
A gyimesiek is értetlenkedve szokták kérdezni, hogy én mit keresek itt, hiszen innen elmenni szoktak a fiatalok, akkor én miért jövök ide. Na de, a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy szüleim itt születtek mindketten Gyimesközéplokon, Így a genetikámat és a neveltetésemet tekintve én is büszkén gyimesi csángónak vallom magamat. Így nekem sokkal könnyebb volt ideköltözni, mert a gyökereim és a rokonságom itt voltak mindig is. Gyermekkoromban is nagyon jó hatásoknak voltam kitéve, mert sokat jártunk haza, éa a gyimesi tánctáborok is belém kódolták az itteni kultúra szeretetét.
Kamaszkoromban ez az örökség nem volt annyira érdekes, olyankor az ember fiának sosem az kell, ami van, hanem ami nincs. Aztán beszippantott a táncházmozgalom, aminek köszönhetően egyre értékesebbnek találtam ezt a gyökeret, s végül már csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy haza kerüljek valahogy. Persze itt élni kihívásokkal teli, sokan jönnek s el is mennek, mert nehéz a gyimesi élet. Nagyon szép a táj és nagyon jó emberek lakják, de nehéz a megélhetés, nehezek az életkörülmények.
Háromkút talán a legfélreesőbb része a gyimesi patakvilágnak. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint Kósteleket: egy elzárt „félrehelyen” van – így mondják a helyiek. Az útviszonyok katasztrofálisak, néha még terepjárókkal is nehéz a bejutás a faluba. Hidegség felől még két hegyet kell megmászni, először Farkaspallóra jut az ember, s utána, ha a Macskáson átmegy, megérkezik Háromkútra. Ahogy beérkezik az ember a rázkolódós, majdnem másfél órás út után, olyan táj fogadja, amilyet rajzolni sem lehet: gyönyörű mészkőhegyek tornyosulnak az ember fölé, a Nagyhagymás, a Feketehagymás és az Öcsém. Olyan érzés, mintha egy mesevilágba csöppennénk. Negyven-ötven család lakja a falut, akiknek túlnyomó többsége jelenleg magyar, ami azért fontos adat mert a „revolúció” előtt még jelentős számú volt a román lakosság. A háromkútiak a kezdetektől fogva a gyimesközéplokiakhoz tartanak. A faluban gyűjtött archív anyagokon is mindig elhangzik a bemutatkozásoknál, hogy „Gyimesközéplok-Háromkút”. A háromkútiak olyan gyimesi – főként hidegségi – származású emberek, akiknek az ősei kitelepedtek ide valamikor, mert nagyon jó volt a környezet az állattartás és a fakitermelés szempontjából.
A táj anyagi gazdagságát csak a benne lakó nép szellemi hagyatéka múlja felül.
Még egy jártas „csángó-szakértőnek” is rengeteg újdonságot tartogat táncban, szokásokban, zenében egyaránt. Hogy ennek mi az oka? Háromkútra 1995-ben vezették be az áramot, még a többi gyimesi faluhoz képest is sokkal később, aminek köszönhetően karnyújtásnyira van az ősi kultúra: a velem egykorúak még lámpafény mellett töltötték a gyermekkorukat, míg a fehérnépek szenes vasalóval vasaltak, de például az asszonyok a mai napig szőnek a téli időszakban. Az emberek is régi vágásúak, ezért nagyon szeretek időt tölteni velük, mert rengeteget tanulok tőlük. Sokat kell velük beszélgetni, mert még egy tíz éves gyermektől is lehet tanulni – pedig őket én tanítom . Nem titok, hogy szeretném ezt az időkapszulát, ha nem is a világgal, de a táncházmozgalommal egy kicsit jobban megismertetni. Sok hányattatáson mentek keresztül közigazgatásilag is, és az elzártságukból adódóan is nehéz sorsuk van, megérdemlik tehát, hogy foglalkozzunk velük.
Mi az, ami rajtad van?
Kezdem a kabáttal: ez egy posztóbakát, amit barackosi dédnagyapámtól örököltem. Télen ilyet hordtak az emberek, vagy zekét. Aztán van rajtam egy bunda, ez volt a vőlegénybundám, de nálam egy száz évvel hamarabb készült. Szeretem és büszke vagyok rá, egy szép régi bunda. Alatta van az ujjas, ami egy szőtt anyag. Ezalatt van rajtam egy „csángós ing” amin van egy „szíjú”, illetve alól egy szintén háziszőtt „gagya”.
Mi az a szíjú?
Egy vastag és széles bőrszíjról beszélünk. Ezeknél a ruhadaraboknál az esztétika és a praktika párosul. Gyimesben nehéz az élet, sokat emelnek az emberek, hol az erdőbe mennek, hol az állatokkal dolgoznak, szóval komoly súlyokat kell megemelni. Én is egy régi vágású családba házasodtam be, sokat járok apósommal az erdőbe dolgozni, ahol lóval termeljük a tűzifának valót, erdőlünk*. A szénát is együtt csináljuk minden nyáron. Látom, milyen fizikai munkát végeznek, és próbálom leutánozni, próbálok beilleszkedni. A szíjút a munkaruházat alá is felvesszük néha, ha fáj a derekunk. S hát van egy golyó- és késálló szerepe is, ezt még nem tapasztaltam, és remélem, nem is fogom.
Gyimes elzárt hely, a Kárpát-medence legkeletibb és legkisebb tájegysége. Mondjuk úgy, minősített esett.
Nagyon erős identitástudattal rendelkeznek a gyimesi csángók. Például a székelyeket „magyaroknak” nevezik, holott ők is teljes mértékben magyarok, igaz, a székelyek pedig a magyarországiakat nevezik „magyaroknak”, tehát az itteni felfogásban a magyar az mindig nyugatra van. Ez a nyugat felé viszonyulás. Kelet felé is van egy kézzel fogható határvonal, amivel a moldvai csángókat megkülönböztetik maguktól. A régi időkbe visszanyúló gazdasági és rokoni kapcsolatok ma napig aktuálisak a moldvaiakkal és a székelyekkel egyaránt. Ebből a két testvérnépből, aki szabadságra vágyott, és úgy gondolta, hogy ezt egy elzárt, elszigetelt helyen kapja meg, az jött ide, a Keleti Kárpátok tetejére, ékkövére, csúcsára, a Gyimes-völgyébe.
Jó megélhetés volt, kihasználatlan területek voltak és a törvény keze sem ért el idáig. Valahol ebben leledzik az identitástudatuk, hogy nagyon szabadságszerető emberek voltak mindig is. A gyimesiek szabad hegyi emberek, egy természeti nép, akik a mai napig együtt mozognak, lélegeznek a természettel. Páratlan élmény köztük, velük élni.
S mit csinálsz itt mint hagyományőrző?
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége jóvoltából vált lehetségessé, hogy Háromkút is bekerült vérkeringésbe, igy, mint a szervezet hagyományőrzője erre területre összpontosítok a legjobban. Van közel harminc gyermek óvodástól a középiskolásig, akiket próbálok rávezetni arra, hogy a saját zenés-táncos örökségük és hagyományos életmódjuk mennyire felfoghatatlanul értékes. Ezt rendszeres tanitással egy táncegyüttes keretein belül próbálom elérni, de ahogy mondtam sokszor inkább én tanulok tőlük. A felnőtteknek és időseknek pedig hagyományos bálokat szervezek. Emellett a hidegségi iskolákban – ami szintén Gyimesközéplokhoz tartozik – tanítok gyermekeket, s ezt szeretném csinálni a jövőben is. Többen vagyunk, akik ezt csináljuk a völgyben, jó szakemberek, értő-érző emberek kezében van a dolog. Az a célunk, hogy a gyermekeken és felnőtteken keresztül is továbbadódjon a hagyomány, és nem maradjon ki már egy nemzedék sem. Volt ugyanis elég generáció, akinél kimaradt a szocializmusnak és bizonyos divathullámoknak köszönhetően.
És hogy állnak mindehhez ők, a gyimesiek?
Senkinél sem tapasztaltam azt, hogy ezt erőltetni kellene. Én a példamutatásban hiszek. Sokat foglalkozom felnőttekkel is, és azt tapasztalom, hogy van egy kicsi tartózkodás azok részéről, akiknek gyermekkorában kimaradt a hagyományos tánc és a zene. A gyerekek táncélete jelenleg tökéletes állapotban van, de a felnőtt generációkat is vissza kell hozni kicsit, mert sokan közülük azt gondolják, hogy ó, hát ez a gyerekeké. S akkor meg szoktam kérdezni: miért ne lehetne egy hegedűre és gardonra mulatni egy keresztelőben, egy lakodalomban vagy akár egy egyszerű szüreti bálban is? Ugyanazokat a nótákat fogják neked elhúzni, mint egy modern zenekar, csak más íze lesz. De ez az egész, amiről beszélek nem csak a táncról szól.
Miért ne lehetne csángóson öltözni gyakrabban? Miért nem szövünk? Miért nem építkezünk úgy, ahogy a régiek?
Ezek a kérdések már a régi életmódtól való eltávolodás témáját feszegetik, de tapasztalataim szerint a tánc tudja a legjobban átívelni ezt a távolságot. Úgy gondolom, hogy nem csak a színpadokon és a televízióban kell propagálni a csángó táncokat és életmódot, hanem a hétköznapokon és az ünnepeken is. Persze ez nagyon összetett téma, rengeteg ága-boga van annak, hogy miért igy élünk most, és miért nem úgy ahogy régen, de egy dolog biztos, a vízben fuldokló is a tűzhalálra esküszik, tehát soha nem az kell, ami van, hanem ami nincs. Aki hegyek közé született, az tengerpartról álmodik, és ez igaz fordítva is. Ilyen az emberi természet. Gyimesközéplokon és Háromkúton is foglalkozom felnőttek táncoktatásával, ami úgy néz ki, hogy meghirdetek külön tanítási alkalmakat, amikre ha eljönnek, mindig ráébrednek, hogy ez milyen jó. Aktiválódnak az ősi gének, mikor meghallják ezt a zenét, és az életmódjukból fakadó mozgáskultúrából megszületik az, ami a gyimesi tánc lényege. Ahogy élnek, az materializálódik a táncukban. Van, aki ritkábban jön, másoknak az életük részévé válik, és rájönnek, hogy úgy hiányzott ez nekik, mint egy falat kenyér. Bízom benne, hogy a tánc tud lenni az a katalizátor, ami visszatereli az csángókat a régi életmód irányába.
Szilvay Gergely
