Jávorszky Béla Szilárd legújabb kötetében a negyvenkilenc éves Téka zenekar első tizenöt esztendejét tárja olvasói elé. A Hagyományok Háza kiadványa megszólaltatja az alapító muzsikusokat. A könyvet rendkívül családias hangulatban mutatták be a Fonóban, ahol nem maradt el a közös éneklés, sőt, táncra perdültek a Téka-rajongók.
Ma is aktív zenekar
Nekem a Téka annak idején, a nyolcvanas években, bevallom, kimaradt. Más zene járta akkor nálunk gimiseknél. Punkot és újhullámot játszottunk, minden középiskolára több banda jutott, illetve Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Bizottság, VHK, Trabant, Neurotic, ETA koncertre jártunk. Most, így, közel fél évszázad múltán elnézve a Fonó kávéházban helyet foglalókat, némi irigység költözött belém, látva, hogy a tékások mindegyike ismer mindenkit. Meg persze a felcsendülő dalokat, amiket közösen énekeltek. Negyvenkilenc év ide, vagy oda, meglehetős gyorsasággal alakították ki a színpad előtt a táncteret. Nincs mese, a népzenészek, néptáncosok összetartó, nagy család, s a kívülállók joggal érzik idegennek magukat a társaságukban.
Ugyan a könyvbemutatót maga a szerző, Jávorszky Béla Szilárd vezényelte, azonban az elhangzó sztorik nagy részét, majdhogynem a közönség fejezte be. Számukra ez, a muzsikusokkal közös történelem, amit együtt éltek, mi több, élnek meg, tudniillik a zenekar mai napig aktív, jóllehet az eredeti felállásból mindössze Lányi György „Gyurkedli” maradt. Mellette Tárnoki Beatrix, Kalász Máté és Kalász Tamás muzsikálnak, tíz éve, minden szombaton a Csiliben.
A táncház második hulláma
„Az 1976-ban alakult Téka első tizenöt éve a népzenei revival egyik legfényesebb fejezete, az együttes a táncházasok második hullámának kétségkívül legerősebb, és a mögöttük jövő generációk számára fároszként utat mutató képviselője.” E mondattal indul Jávorszky Béla Szilárd könyve, amelyből a későbbiekben megtudjuk: „A Téka nevet Sipos Mihály ajánlotta, mondván, faluhelyen e faliszekrény őrzi az értékeket: bibliát, iratokat, pénzt, pálinkát.”
Most pedig igyekszem felidézni a könyvbemutatón elhangzott történetek javát, amelyek majd’ minden esetben poénnal végződtek.
Az ozorai példa
Porteleki László „Poros” egyedüliként hozta magával gyermekkorából a népzene szeretetét, pontosabban, annak ismeretét, lévén, tizenkét esztendős koráig Ozorán élt nagyszüleinél, kifejezetten hagyományos falusi környezetben.
Világ életemben elvágyódtam onnan, egészen addig, amíg a nagyvárosba kerültem, azóta egyfolytában visszavágyom – vallotta be Poros, aki elmesélte: mindenféle zenéket hallgatott, például iskolatársaival, szünetekben, valakinek az otthonról elhozott Sokol rádióján. (Ez a szovjet, zsebrádiónál nagyobb, táskarádiónál kisebb, tranzisztoros világvevő, közép- és hosszú hullámon, fej-, orr- és doboz hangon szólt 1963-tól, jóval tovább annál, mint amikor 1983-ban az utolsó darab lekerült a gyártósorról.)
A mókás kedvű Porteleki dédnagypapa citerázott, s kötelezően továbbörökítette a családi hagyományt a kis Lacinak.
„Csinált nekem egy citerát, amin a ritmust kellett ütnöm kénytelen-kelletlen, mondhatjuk, ötéves korom óta vagyok zenész” fogalmazott a prímás.
Innen datálható kötődése a hagyományos zenéhez, amit a keresztelőkön, esküvőkön, bulikon szóló muzsikák erősítettek. Mígnem, már fővárosi gimnazistaként, elkeveredett az FMH-ba, a Muzsikás klubba, ahol éppen dunántúli nótákat játszott a zenekar, amiket Poros barátai sosem hallottak, ő azonban kiskorától ismerte azokat.
Francia zakó és magyar köcsögduda
„A Veres Pálné Gimnáziumban mindenki farmerban és pólóban járt, én pedig azt mondtam magamban: azért sem – kezdte visszaemlékezését Lányi György. – Szüleim a franciaországi nyaralásból téglaszín zakóval tértek haza, ehhez nyakkendőt kötöttem és fehér nadrágot húztam. Így jelentem meg a próbán, ahol Nagy Zoltán és Poros muzsikáltak. Köcsögdudával mentem, azon tudtam játszani. Kiröhögtek.”
Ezért komolyabb népi hangszert választott, a kontrát. Játszani még nem tudott rajta, amikor egy csehszlovákiai gyógykezelésen megismertették valami helybeli nótával.
Hazaérkezve bemutatta, a többiek csak néztek, sose hallottak még hasonlót sem. Azon a véleményen voltak, az nem szapora, mi több, nem is népzene.
„Na, ennyit jelentett nekem akkoriban a népzene. Sose hallottam. Így léptem be a népzenei mozgalomba.”
1976-ban hírét vették, hogy táncházi zenészképző tanfolyamot indítanak Abaújszántón, a Sebő és a Muzsikás együttesek zenészei. Ketten voltak, de kellett egy bőgős. Poros osztálytársa, Havasréti Pál, úszóbajnok és vízipólós, lemezlovas tudott zongorázni.
„Laci úgy vélte, ha azt mondjuk neki, hogy lesznek csajok, meg lehet focizni, biztos lejön. Lejött” – idézte fel Gyurkedli.
Tizenhét kiló zsír, kilencszázkilencven tojás
Beszprémy Katalin, tábor és táncház háziasszony, a VÁTI KISZ Klubban szervezett olyan előadásokat, amelyeken a nyolcvanas években politikailag tabunak számító témákról adtak elő, így a klubot bezárták.
„Attól fogva a lakásomon működtettem egy fonót. Heti rendszerességgel húszan-huszonöten jöttek el. Ide hívtam meg a fiúkat.”
„Kati minket is bevont például a kézművességbe, együtt nemezeltünk, persze zenéltünk is, végül pedig bizalmas barátok lettünk” ‒ mesélte Lányi György, akitől Beszprémy Katalin vette vissza a szót.
„A fonóban vetődött fel, milyen disznóság, hogy májustól szeptemberig leállnak a táncházak, csináljunk egy saját tábort.”
Elsőre nyomban százan jelentkeztek, vagyis előre kinőtték a tervezett helyszínt, egy őrségi általános iskolát, helyette azonban ráakadtak a Vadása tóra.
„A sátorozó helyen volt egy férfi, meg egy női wc és egy zuhany, semmi több. Ráadásul kétszázan érkeztek. A következőre pedig már több, mint négyszázan” – idézte fel Katalin, majd Gyurkedli színesítette a beszámolót:
A reggeli rántotta tizenhét kiló zsírral készült, kilencszázkilencven tojásból. A honvédségtől kapott gulyáságyú mellett pedig Budai Ilonka szakácskodott.
„Örömteli volt az együttlét alig ismert emberekkel, rohangáló gyerekekkel, krumplis zsákot cipelő bikinis lányokkal” – így Poros.
Porteleki László rendőrkapitány
„Kaptam olyan levelet, amiben az anyuka leírta, őt ugyan nem érdekli, hogy betelt a létszám, lejön a gyerekeivel egy iskolabusszal és ha nem engedik be a táborba, akkor néhány méterrel arrébb letáboroznak, úgy vesznek részt a programokon” – érzékeltette Poros az érdeklődés méretét, majd újabb sztoriba fogott. – „Rá két napra, éjjeli fél tizenkettőkor megszólalt a telefonom. Felvettem. Tessék, Porteleki László. Kis csend, majd megszólalt egy mély, dörmögő hang: Jó estét kívánok! Porteleki László vagyok, a XVIII. kerületi rendőrkapitány. Azt hittem valaki hülyéskedik. De a vonal túlsó felén folytatták. Először is azt szeretném megtudni, ki adta meg az én duplán titkosított telefonszámomat? Másodszor, hogy miért keresnek engem tanárok, tanárnők, gyerekek, akik aggódnak, mert nem jut hely nekik a táborban, és remélik nem küldöm el őket, mert nem úgy ismernek. Végül hozzátette: ha nem akar velem személyesen találkozni, legyen szíves, intézkedjen… De itt már nevetett.”
Minden honvéd szereti a pálinkát
Berán István, a könyv szakmai lektora, a Méta egykori fúvósa emlékeztetett, miként ismerkedett össze a Téka muzsikusaival.
„A hetvenes évek közepén úgy állt, bekerülök a Mákvirág (a későbbi Kalamajka) együttesbe. Elmentem egy Skanzenbeli koncertjükre. Mögöttem négy mexikói poncsóba öltözött krapek ült a nézőtéren, akik folyamatosan fikázták a Mákvirágot. Persze hogy a Tékások voltak.”
Barátokká a katonaságnál lettek ‒ ahol Savanyúval (Bakonyi Ernő, táncos-koreográfus, a Muzsikás táncház vezetője) is együtt szolgáltak a nyolcvanas évek legelején. (Akkortájt kötelező volt a sorkatonai szolgálat, 1977-ig két év, aztán a rendszerváltásig másfél.)
„Egy harcászati gyakorlatról meglépve, teljes menetszereléssel, gépfegyverrel beállítottunk Gyurkedlihez – mesélte Berán István, s folytatta a nevezett: „Csöngettek. Kinyitottam az ajtót. Ott álltak nekem szegezett gépfegyverekkel. Csak annyit mondtak: pálinkát.
A katonák egy másodperc alatt megitták az anyukám kedvenc fekete címkés cseresznyepálinkáját és az apukám kedvenc, barnacímkés barackpálinkáját.
Echte ungarische Zigeunermusik
Berán István felevenítette egy németországi (NSZK) kalandjukat, amikor a kölni tévében ekképpen konferálták fel őket: Echte ungarische Zigeunermusik. A hölgy műsorvezető még egy bankót is kollégája homlokára tapasztott. Majd következett a Téka diszkófényben.
„A dal végén aztán kiigazították magukat, végül pedig megkérdezték a bandát: hogy érzi magát Németországban? A többiek Havasréti Palira mutattak, aki azt találta mondani: nein.”
Svájcban rögzítették egyik koncertjüket lemezre, méghozzá harminchatsávos szalagra vették fel a muzsikát, amit Magyarországon nem tudtak lejátszani.
Ötödikként készítették első hazai korongjukat.
„Szörényi Leventétől kaptunk néhány jótanácsot – mondta Lányi György. – Ez úgy ment, hogy lehordott mindannyiunkat, mint a pengős malacot.”
Szívmelengető, lélekemelő volt látni-hallani, ahogy az egykori táncházasok, táborozók minden felcsendülő dalt együtt énekeltek a zenészekkel, míg végül a székeket félrehúzva, spontán táncház alakult a Fonóban. Számomra, ott az orrom előtt elevenedett meg, amit sosem ismertem, a Téka tábor.
Ditzendy Attila Arisztid
