Május 16-án a Fonó Budai Zeneházban a Cimbaliband Dupla Cimbalom című estjének vendége Lisztes Jenő cimbalomművész lesz. A koncert kapcsán Unger Balázs népzenésszel, a Cimbaliband vezetőjével beszélgettünk virtuozitásról, a hangszer perzsa eredetéről, valamint a júniusi japán koncertsorozatukról: az oszakai világkiállításon ugyanis a zenekara képviseli hazánkat.
– Cimbalomünnepet tartanak a Fonóban: jó bornak is kell a cégér?
– Hogyne kellene! 2016-ban nyilvánították hungarikummá a cimbalmot, így hát megérdemli a hangszer, hogy nagyobb figyelmet kapjon: nagy erénye a sok közül, hogy a dzsessztől a klasszikuson át a népzenéig számtalan műfaj és stílus jól áll neki, miközben megállja a helyét önálló, szolisztikus hangszerként is. Lisztes Jenő cimbalomművésszel a négy éven át sikeresen működő Cimbalom Brothers formációban már zenéltünk közösen, és most is örömmel játszunk majd együtt. A koncert előtt tanítványaink lépnek fel, a népzenétől a klasszikus művekig számos cimbalomdarabot hallhat majd a közönség, a fiatal művészek közül többnek ez lesz az első igazi koncertje. Az est zárásaként pedig rendhagyó táncházra kerül sor: a Fitos Dezső Társulat tagjaival cimbalmos táncházat tartunk, vajdaszentiványi népzenét játszunk majd, e tájegységben egyébként autentikus hangszer a cimbalom, ám most a hegedű helyett főszereplővé lép elő.
– Honnan ered a cimbalom, és miért vált hungarikummá?
– A kutatók közül akadnak, akik úgy vélik, Kínából ered, ám többen mégis Perzsiát jelölik meg születésének helyeként. A cimbalom tehát ázsiai eredetű, innen érkezett Európába valamikor a XVI. században. Eredetileg nyakba akasztható hangszer volt, jóval kevesebb húrral és szűkebb hangterjedelemmel, ám hasonlóan játszottak rajta – pengetve vagy verőkkel szólaltatták meg –, mint a mostani változaton. A XIX. század közepén Schunda Vencel József királyi hangszergyáros úgy döntött, megreformálja: a hangszertest nagyobb lett, a hangterjedelem kibővült, pedál és hangfogó került rá, ez utóbbi megakadályozta a harmóniák összezúgását. Az új változat 1873-ban a bécsi világkiállításon debütált, méghozzá igen nagy sikerrel, olyannyira, hogy neves zeneszerzők is felvállalták a népszerűsítését: a hangszer rajongója lett például Liszt Ferenc és Erkel Ferenc is. A megreformált változat pedig alkalmassá vált arra, hogy klasszikus zenei műveket is megszólaltassanak rajta. A XIX. század végén Bohák Lajos tökéletesítette a cimbalmot, ami immár szolisztikus hangszerként szerzett hírnevet, vagyis hangzás tekintetében a versenyzongora magaslataiba emelkedett.
– És magyar találmányként ismerik a világban?
– Abszolút. Az égei-tengeri szigetvilágtól Csehországig, Romániától Bulgáriáig muzsikálnak rajta. Láttam egy filmet, amelyben valahol a görög szigetvilág egyik kis szigetén egy igazi, kék-fehérre festett, görög tavernában muzsikált egy zenekar, a taverna közepén pedig ott feszített a cimbalom, rajta a magyar Schunda Vencel József hangszergyára felirat – meglehetősen szürreális volt. Ma már tényleg a világ minden táján megtalálható a cimbalom. Idén az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy júniusban az oszakai világkiállításon képviselhetjük hazánkat, négy koncertet adunk majd. Nem kell a zenekar cimbalmának utaztatását megoldani, mert Japánban hangszerrel várnak a szervezők. Egyébként a Cimbalom-világszövetség ezt a feladatot is ellátja: ha egy zenésznek cimbalomra volna szüksége valahol a világ egy távoli pontján, segítene felkutatni a lehetőségeket. Némi könnyebbséget jelent, hogy a klasszikus zenében, a népzenében és a dzsesszben is ugyanazt a hangszert használják, lehetnek persze a hangterjedelmet tekintve eltérések, de a lényegét tekintve az instrumentum ugyanaz.
– A kölcsönzött hangszerrel össze kell szoknia a zenésznek?
– Persze, szükség van egy rövidebb akklimatizációra, ez általában annyi ideig tart, míg behangolom. A cimbalmot körülbelül másfél óra alatt lehet behangolni, ugyanis több mint százharminc húr van rajta – kissé tovább tart, mint mondjuk a hegedűé.
– Az oszakai világkiállításra milyen zenei anyaggal készültök, mi lesz a koncert fókuszában?
– Az autentikus magyar népzenére szeretnénk helyezni a hangsúlyt, de lesznek saját szerzemények is. A koncerteken mindig mesélek, fontosnak tartom, hogy a közönség, főleg a külföldi megismerje az autentikus folklórt és megértse, a Cimbaliband sajátos zenei stílusát a zenekar hozta létre, a népzene és a népzenei ihletettség között tehát óriási a különbség.
– A cimbalmosok játéka már látványra is lenyűgöző, egyet jelent a virtuozitással. Mit jelent neked ez a fogalom?
– Lisztes Jenő munkásságát említeném, akivel közösen játszunk majd a Fonó koncertjén. Jenő valóban hangszerének virtuóza, beleszületett a zenébe, az édesapja is cimbalmos volt, alig két-három évesen már ott ült a hangszer előtt, kezében a verőkkel. És ha valaki anyanyelvi szinten sajátítja el a játékot, van benne alázat a zene és a hangszer iránt, akkor van esélye arra, hogy nagy formátumú, virtuóz művésszé váljon. Közös muzsikálásaink során mindig lenyűgöz, hogy Jenő milyen kiválóan tud alkalmazkodni a zenei stílusokhoz és éppen olyan fantasztikusan játssza a kíséretet, mint mikor szólistaként kell bizonyítania.
– Jövőre lesz húszéves a Cimbaliband, amely izgalmas népzenei feldolgozásokat készít. Van még inspiráció?
– Éppen a napokban beszélgetünk arról a zenekarral, érdemes-e új lemezt készíteni, vagy inkább azt a kétszáz dalt kellene pörgetni a koncerteken, ami az elmúlt időszakban készült. Számunkra a magyar és a balkáni népek zenéje az ihlető forrás, ebből merítünk, ám olyan hatalmas az autentikus anyag, hogy bőven van benne muníció. És persze mindig jelennek meg olyan izgalmas zenei trendek, ötletek, amelyeket érdemes használni, tehát mindig találunk inspirációt, az új dalokat pedig el is várja a közönség. Számomra a dalszerzés belső igényből fakad, tehát ha akarnám se tudnám megállni, hogy ne írjak új dalokat. Ám az mindig is elsődleges szempont volt számomra, hogy csakis olyan népzenei anyaghoz nyúljak, amelyben a cimbalom autentikus módon mindig is jelen volt: ez a magyar mellett többek közt a görög, a román, a bolgár vagy a moldvai népzenei anyagot jelenti.
– És hogyan születnek a dalok? Mi minden inspirál?
– Rengeteg zenét hallgatok, az autentikus folklórtól a könnyűzenéig sok mindent, és már szinte magától rááll a fülem arra, melyik dallam állna jól a zenekarnak, melyikben érzek zenei fantáziát. Számos projektünk fut párhuzamosan: jelenleg a tavaly megjelent Góré című albumot ismertetjük meg a közönséggel egy Kárpát-medencei turné keretén belül, sőt, egy kicsit azon túl is, hiszen nemrég koncerteztünk Belgrádban és Bukarestben. Közben Herczku Ágival készülünk a Díva című estünkre, vendégzenészeink pedig Pribojszki Mátyás, a szájharmonika világbajnoka mellett egy nagyon tehetséges fiatal szaxofonos, Berkó Domonkos, aki talán A Dal című műsorból lehet ismerős – mindkettőjükkel lesz közös műsorunk. Emellett készülünk a japán turnéra és persze a nyári Kaláka Fesztiválra, valamint a Művészetek Völgyébe, és idén körvonalazódik még egy szlovéniai háromállomásos turné is.
– Az aktív zenélés mellett közel harminc éve tanítasz a gödöllői, valamint a turai zeneiskolában: említetted, hogy a Cimbalomünnepen fel is lép néhány tanítványod. Hogyan látod, az elmúlt évek alatt mennyire változott az érdeklődés a hangszer iránt?
– Mindig vannak lelkesebb és kevésbé lelkes időszakok, de azt látom, átlagosan azért mindig akadnak jelentkezők a népzenei cimbalom tanszakra. A gyerekek tíz-húsz százaléka pedig benn is marad. Persze a többség számára ez egy különleges hangszer, amely felnőtt korukra különleges szórakozást és elfoglaltságot nyújt, ám időnként azért akad egy igazán kiugró tehetség, aki bejut a Zeneakadémia népzene tanszékére, és el is végzi – említhetném Jobbágy Bencét, Gólya Mártont, Horváth Áront, akik már végzett népzenészek, Áron egyébként annak idején meg is nyerte a Felszállott a páva című népzenei tehetségkutató versenyt. A Cimbaliband mellett talán erre vagyok a legbüszkébb, hogy én indítottam el őket ezen a nehéz, ám annál szebb pályán.
Szentei Anna
