Ötven év a néptánc szolgálatában

Pozsony

Nehéz feladatra vállalkozott a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes: fél évszázad műsoraiból állított össze egy csokorra valót.  

Öt évtizedet összefogni, bemutatni egy egész estés műsorban, két felvonásban óriási vállalkozás. Több dolog is kell hozzá. Olyan táncosok, akik szinte végig bírják, de olyanok is, akik ma már nem járnak táncházba, nem dolgoznak amatőr néptáncegyüttesben, de visszamennek egyszer (ötven év alatt egyszer, persze, lehet, hogy kétszer vagy háromszor, attól függően, hányszor jubilál egy az együttes, s hányszor úgy, hogy előveszi tarsolyából a rég feledett műsorok egy-egy részletét), aztán kellenek a jelenlegi táncosok, koreográfusok és persze a jövő, az aprók, a gyerekek, akikből talán egyszer néptáncos lesz. A Szőttesben szép számmal vannak gyerekek, meg is töltik a színpadot, élvezik a játékot, a táncot, nekik is jár a ritmusos vastaps, meglátjuk, ki ragad közülük a színpadon. Ők azok, akik a közönség egy részét biztosan bevonzzák, hiszen ki ne szeretné látni, milyen, mennyit fejlődött a fia, lánya? Itt álljunk meg egy szóra. Most is azt tapasztaltuk, hogy sokkal, de sokkal több a kislány, de dicsérjük meg a hat szem kisfiút, nem szégyellik táncba vinni a lányokat, ami az ő korukban ritkaság.

Válogatni 50 év műsoraiból nem egyszerű, és nem lehet bírálatmentes. Mindig akadhat, akinek valami nem tetszik, mást választott volna. Szerencsére a közönség másként tekint a táncokra. Ugyanúgy megtapsolja a kezdeti táncokat, mint a legújabbakat. Mert a kezdet nem volt egyszerű. Volt néhány ember, aki úgy gondolta, hogy a néptáncot nem szabad az oly divatos mojszejevi stílusra degradálni, ahogy az Ifjú Szivekben művelték. Hogy azt kell bemutatni, azt kell színpadra vinni, amit annak idején a nép művelt szabadidejében, csak úgy jókedvéből. Ezt csak úgy lehetett megvalósítani, hogy alapítottak egy új, más együttest. „Abban, hogy a Szőttes ma is él, múlhatatlanok Quittner Jancsi érdemei. De nem ő, illetve nem csak ő alapította a Szőttest. Az ötletgazdák ketten voltak: Petőcz Sárszögi Csilla és Bilek Gábor, az Ifjú Szivek akkori két szólótáncosa. Csilla 1969-ben már a Népművelési Intézet táncszakelőadója volt, és mindketten biztosak voltak benne, hogy a Szivek mellett létre kellene hozni egy olyan néptáncegyüttest, amelyik nem a Mojszejev-féle „hagyományt” követné, hanem a magyar paraszti tánc- és zenekultúrát állítaná színpadra. Akkoriban a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes koreográfusa, Quittner János volt az egyetlen olyan koreográfus az országban, aki erre a feladatra alkalmas volt. Nem lehetett tudni, lesz-e belőle valami, de egy kísérletet megért: 1969 talán májusában a Csemadok pozsonyi dísztermében találkoztunk, ott volt a két ötletgazda, a leendő koreográfus, páran a szerdahelyiek közül, néhány volt szives. Bungyi Zsóka, Banyák Gyuszi, Csóka Öcsi, Gútay Laci és jómagam, Sebők Géza. Táncolni a következő alkalommal kezdtünk, amikor csatlakozott Gál Éva, Varga Duci és Donáth Dani is” – üzente Sebők Géza a műsor után a Szőttes mai táncosainak, pontosabban annak, aki az együttesről szóló szövegből talán kifelejtette az alapítók nevét, vagy nem nézett utána, kik is voltak azok, akik elindították az együttest a néptánc útján, akiknek a műsorait Vontszemű János és zenekara (Vontszemű Sándor, Vontszemű Károly, Vontszemű László, Vontszemű Géza) kísérte. 

Ötven éve valami elkezdődött. Akkor már a Tímár Sándor-, Rábai Miklós-féle koreográfia aratott szakmai és közönségsikert Magyarországon, ezt a stílust követte a Szőttes Quittner János koreográfiáival. Sőt, 1973-ban Rábai Miklós a Györgyfalvi legényessel ajándékozta meg a Szőttest. 1969-ben Ág Tibor zenéjével került színpadra Quittner János Három erdélyi tánca, de ne felejtsük ki a régi idők alkotói közül Furik Ritát, Richtarcsík Mihályt, Hégli Dusant, Varsányi Ildikót, Nagy Myrtillt, Konkoly Lászlót, Németh Dénest, Péter Tímeát, Szabó Szilárdot, Németh Ildikót. Ma a Szőttes művészeti vezetője, koreográfusa Gémesi Zoltán.

A műsorban megemlékeztek a régiek közül néhány olyan volt tagról, illetve azokról, akik támogatták a Szőttes megalapítását, működését. Közülük is néhány perccel és egy tánccal Reicher Gellértről, aki időt, fáradságot nem kímélve évtizedeken át szervezte az együttes fellépéseit. Bejárta az egész országot, ismert minden kultúrakedvelőt és kultúrházvezetőt, akiket kezdetben meg kellett győznie arról, hogy értéket visznek, olyan értéket, amelyet kár kihagyni, hiszen a mi őseinktől maradt ránk örökségül. Ő találta azt a Cserhalmi György-idézetet, amelyet minden műsorfüzeten feltüntetett, s amelyhez híven tartotta magát, mert a sajátjának érezte. „Én magyar vagyok, de nem úgy, hogy tépem a számat, pofázok népről, nemzetről, hazáról, hanem, hogy szíven üt, ha népzenét hallok, igézve nézem, ha látok igazi magyar táncot, hogy értem József Attilát, akinek ezerféle nemzet kavargott szívében, és magaménak érzem Radnótit.” Ez volt Gellért mottója, ezt hagyta örökül szeretett Szőttesének. És az együttes ebben a szellemben dolgozik tovább. 

S hogy jól végzi a munkáját, nemcsak az igazolja, hogy számos kitüntetéssel ismerték el tevékenységét – a 21. Nemzetközi Folklórfesztiválon Goriziában aranyérmet és Eccellente díjat kapott, a Martin György Néptáncszövetség versenyein ötször kapták meg a Kiválóan Minősült Együttes címet. A Martin György Emlékplakettel, a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjével, a Külhoni Magyarságért Díjjal, az Ex Libris díjjal, a Magyar Örökség Díjjal büszkélkedhetett eddig a Szőttes. Most, a jubileumi előadáson pedig Bukovszky Lászlótól, a kormány kisebbségügyi biztosától Gémesi Zoltán művészeti vezető átvehette a Szlovák Köztársaság Arany Emlékérmét.

Ami nagyon fontos a volt táncosok életében, ismét színpadra állhattak, és a mai táncosokkal együtt learathatták a közönség szűnni nem akaró vastapsát.

Grendel Ágota

text